Szorongás – Szomorú és magányos vagyok

Kérdés:  15 éves lány vagyok - ez szerintem elég fiatalnak számít. Anyukámék 3 éves koromban elváltak apukám alkoholizálása miatt, ezért én több éven keresztül nem is láthattam apukámat, de ő nem is igényelte ezt.
Közbe anyukám összejött egy nagyon rendes férfival, akitől először annyira féltem, hogy még sírtam is, kezdetben emiatt nem nagyon kedvelhetett, mára már olyan, mintha az apukám lenne, mindent megtenne értem.
6 éves koromtól mamámék elvittek hozzájuk többször és akkor apukámmal találkoztam, de ő nem foglalkozott velem még akkor sem. Nekem ez nagyon fájt, én szerettem volna úgy élni, mint a többi gyerek, hogy van egy apukája és egy anyukája, akik megbecsülik, szeretik egymást, békességben élnek és szeretik a gyermeküket/gyermekeiket és persze törődnek vele. De anyukámat megértem teljes mértékben, hogy nem maradt vele.
Már óvodás koromban is megmutatkozott ez a szorongásom, nem voltak barátaim, anyukám hajnaltól estig dolgozott, ezért vele viszonylag keveset tudtam lenni, nagyon hiányzott. Mamám is hajnalba indult dolgozni és szinte mindig ő vitt óvodába. Én voltam az első, aki ott volt és persze az utolsó is, de nem ez a lényeg!
Aztán iskolás lettem, ott is visszahúzódó voltam, ezért nem volt nagyon senkim. Volt egy lány, aki nem tudom mi oknál fogva, de mindig piszkált, csúfolt. Vele 8. osztályig együtt jártam, mindaddig voltak velem problémái, holott én egy szót sem szóltam, ez is nagyon bántott és persze az, hogy én akartam volna barátkozni, csak nem tudtam hogyan kellene kezdeni. Nem tudtam, hogy jószemmel néznének-e rám, ugyanis voltak olyan osztálytársaim akik, úgy beszéltek rólam a hátam mögött, hogy én mindent hallottam, nem esett jól, ezek miatt nem igazán tudtam megbízni az emberekben.
1 éve kezdtem el a gimnáziumot és még mindig ilyen visszahúzódó vagyok, de azért próbálok barátkozni. Igazából én nem szeretek odamenni senkihez, mert nem tudom, hogy zavarom vagy nem, vagy egyáltalán bír-e vagy ki nem állhat?
Nehéz volt megküzdenem az új tanárokkal is, de már most rájöttem, hogy csak jót akarnak nekem/nekünk. Mikor órán felszólítanak, nem szívesen beszélek társaság előtt, zavarban vagyok, főleg, amikor saját véleményt kell kinyilvánítani, na akkor szóhoz sem jutok. Sokan azt hihetik, hogy "van valami baj az agyammal", vannak, akik le is néznek, tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de azért ne tegyék magukat egyes emberek magasabb rangsorba.
Sokszor bíztatnak a szüleim, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint a többi ember, szép vagyok, legyen önbizalmam, de hát hiába mondják, tudják, hogy úgysem hiszem el.
Tavaly nyáron említettem anyukámnak, hogy menjünk el pszichológushoz, mert én ezen szeretnék változtatni, nem szeretnék egész életemben szomorú, magányos lenni, ő is egyetértett velem, aztán mégsem lett belőle semmi.
Nem tudom, felmerjem-e hozni neki még egyszer?

szorongás, önértékelési zavar, önbizalomhiány, pszichológus | Az Orvos válaszol - Dr. Bezzegh Éva 2016 ;21(júniusi)   InforMed | Bezzegh, É.
Válasz:  Nagyon érett,-felelősségteljes hozzáállásra vall részedről a leveled és az hogy el tudnád képzelni hogy pszichológushoz fordulj a szorongásaid,-önbizalomhiányod miatt.-Csak biztatni tudlak, hogy ilyen problémákkal szoktak fiatalok pszichológushoz fordulni, kár hogy már az elmúlt nyáron nem került erre sor. Iskolapszichológust, Nevelési Tanácsadó pszichológusát tudom javasolni.
www.bezzegheva.hu
dr@bezzegheva.hu

Kapcsolódó cikkek a Szorongásos betegségek (pánik, fóbia, kényszerbetegségek, stressz) rovatban olvashatók.

2016-07-05 12:48:44
| szorongás, önértékelési zavar, önbizalomhiány, pszichológus
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Web Design & Development Prowebshop