Az első vérátömlesztések úgy történtek, hogy egymás mellé fektették a beteget és a
véradót (latin eredetű szóval: donor), egy-egy gumicső segítségével úgy kötötték
össze a két személyt, hogy a csőrendszer közepén egy háromirányú csap és egy
dugattyús fecskendő volt. Az orvos ennek segítségével leszívta a véradóból a vért,
elfordította a csapot, és a vért befecskendezte a betegnek.
Az első világháború orvosi
szempontból fontos felismerése volt, hogy ez a módszer nem alkalmas arra, hogy
egyszerre nagyszámú betegen segítsenek, vagy ha hirtelen van szükség vérre, legyen
tartalék.
Citrát
Fontos felfedezés volt az 1920-as években, hogy a citromsav, pontosabban annak
nátrium-sója, a nátriumcitrát egyrészt képes megakadályozni azt, hogy a levett vér
megalvadjon, másrészt pedig veszélytelen is az emberre.
A vércsoport-tulajdonságok felismerésén túl a citrát alkalmazásával vált igazán
lehetővé, hogy a vért előre levegyék, tárolják, és akkor adják be a betegnek, amikor
szüksége van rá.
Ez alapvetően fontos, hiszen számtalanszor kell a betegnek hirtelen vér, majdnem
mindig több „adag”, s ilyenkor nincs idő kivárni, amíg megfelelő csoportú véradókat
találunk. Így a vércsoport és a megfelelő „vérkonzerválás” révén lehetővé vált, hogy
egyre több és több betegen lehessen vérátömlesztéssel segíteni.
A vér szétválasztása alkotóelemeire
A negyvenes évek második felében sikerült technikailag megteremteni az alapjait
annak, hogy a leadott teljes vért alkotóelemeire lehessen választani.
Miért van erre szükség?
Az előzőekben a vérszegénység különböző formáit mutattuk be az olvasónak.
Könnyű belátni, ha a beteg vérszegény, és annak okát megfelelő táplálkozással,
gyógyszerekkel vagy műtéttel nem tudjuk megszüntetni, akkor a betegnek csak a
vérfestéket tartalmazó vörösvérsejtekre van szüksége igazán, azt kell pótolni; a
plazmára, a vérlemezkékre, a fehérvérsejtekre nem. Ugyanakkor számos olyan beteg
van, akinek például csak a plazmára vagy annak valamelyik alkotóelemére van
szükség.
Ennek megfelelően a hatvanas évektől kezdődően egyre kiterjedtebb arányban
választjuk szét alkotóelemeire a vért. A cél kettős: egyrészt a rászoruló csak azt az
alkotóelemet kapja, amire szüksége van, másrészt az adományozott vérrel több
emberen is lehessen segíteni.
Teljes vér adása
Napjainkban is a véradás legelterjedtebb formája, amikor is 400-450 ml, azaz közel
fél liter vér veszünk le az előzetesen kivizsgált, egészséges embertől. A vért speciális,
erre a célra kifejlesztett, egyszerhasználatos műanyag zsákba vesszük. A zsákokat
különlegesen tiszta, szűrt levegőjű térben gyártják, majd ezt követően még külön
csírátlanítják is, annak érdekében, hogy biztosan veszélytelen legyen úgy a véradó,
mint a vért kapó számára.
Felelőséggel állítható, hogy az 1960-as évek óta, így a most is alkalmazott vérvételi
eszközök biztosan veszélytelenek, sem AIDS-t, sem más fertőzést nem okozhatnak.
A vérvételi zsákban olyan oldat van, amely egyrészt meggátolja a vér alvadását,
,,táplálékot" biztosít a vörösvérsejteknek, illetve ,,megerősíti" a vörösvérsejtek burkát.
Minderre azért van szükség, hogy minél tovább lehessen őket tárolni. Napjainkban
már olyan oldatokat alkalmazunk, amelyek révén a vörösvérsejt-„konzerv” 352 napig
is eltartható, +4 °C hőmérsékleten. A levett vért nagy sebességű, speciális centrifu-
gába téve, az egyes alkotóelemek szétválaszthatók és különböző vérkomponenseket,
más néven vérkészítményeket lehet előállítani.
Metakereső
Főoldal
Levél a szerkesztőségnek 
