A fül és az egyensúlyozó rendszer vizsgálata
A fül-orr-gégegyógyász a panaszok kikérdezése után kezdi betegét megvizsgálni. A külső hallójáratot és a dobhártyát tölcsér formájú eszközzel, a fültölcsérrel vizsgáljuk. Ez az eljárás fájdalmatlan, ellenben kellemetlen a hallójáratnak az esetek többségében elengedhetetlen kitakarítása. Főleg a gyermekek viselik nehezen, fejüket rángatják, amitől a vizsgálat még kellemetlenebb. Ezért fontos a kisgyermek ölben történő rögzítése.
A közép- és belső fül elváltozásait röntgenvizsgálattal is felderíthetjük. Ezek lehetnek hagyományos röntgenvizsgálatok. A Schüller-felvétellel a középfül üregrendszerének egészséges légtartóságát, vagy beteg fedettségét állapíthatjuk meg. A Stenvers-felvételen a belső fület, a csontos labirintust vizsgálhatjuk.
CT- (komputertomográfia) vizsgálattal rendkívül finom képet kapunk a csontos hallójáratról. Jól ábrázolható a dobüreg, akár a benne lévő hallócsontocskák. Vizsgálható a belső fül, a csiga és a csontos labirintus.
MR- (mágneses rezonancia) eljárással inkább a fülbetegségek agyi szövődményeit és a hallóideg daganatos betegségeit diagnosztizálhatjuk.
A hallás vizsgálata történhet tájékozódó jelleggel súgott beszédvizsgálattal. Az ép hallású ember egyik, majd másik fülét ujjával befogva 5 méter távolságból megismétli az egyszerű súgott szavakat.
Hogy a továbbiakat megértsük, meg kell ismerkednünk a vezetéses és az idegi (percepciós hangfelfogási) nagyothallás fogalmával. Vezetéses nagyothallásról akkor beszélünk, amikor a hiba a mechanikus hangvezetési rendszerben van.
A betegség ilyenkor a hallójáratban, a dobhártyán, a hallócsontocskákban, a fülkürt átjárhatóságában van, vagyis a hangrezgés a normál mechanikus erősítőrendszeren nem tud a belső fülbe eljutni. Ha ez a rendszer kiiktatódik, a rezgés akkor is eljut az érzékelő szőrsejtekig a koponyacsontokon át, de 30 dB hangerőveszteséget szenved a beteg.
Idegi (percepciós) nagyothallásról akkor beszélünk, ha a betegség a szőrsejtek területén, a hallóidegen, az agyban a hallóidegpályákon, vagy a halántéklebeny agykérgi területén van. Ilyenkor a hiba nem mechanikus, hanem idegélettani károsodások lépnek fel.
Egyszerű hangvilla-vizsgálattal megkülönböztethető a kétféle nagyothallás-típus, de meg kell mondani, hogy vezetéses és percepciós nagyothallás keverten is előfordul, és ilyenkor ezek a hangvilla-vizsgálatok csődöt mondhatnak
Weber-vizsgálatnál a megpendített hangvilla nyelét középre, a fejtetőre szorítjuk. Ép hallású ember középen hallja. Vezetéses nagyothalló a beteg oldalon, míg a percepciós (idegi) nagyothalló az ép fülében hallja (lateralizálja).
Rinné-vizsgálatnál a megpendített hangvillát a beteg fülkagyló elé tartjuk, majd a nyelét a csecsnyúlványra szorítjuk, és vizsgáljuk, hol erősebb a hangérzékelés. Ép fülnél és idegi nagyothallásnál a fülkagyló előtt erősebb, míg vezetéses nagyothallásnál a csecsnyúlványra szorítva erősebb.
Schwabach-vizsgálatnál a beteg és az ép hallású fül csecsnyúlványára szorított hangvilla hangerősségét hasonlítjuk össze. A percepciós (idegi) nagyothalló rövidebb ideig, míg a vezetéses nagyothalló hosszabb időn át érzékeli a hangvilla csengését.
A nagyothallás mértékét és típusát pontosan műszeres hallásvizsgálattal (audiológiai vizsgálattal) mérhetjük fel. Az audiométer egy hanggenerátor, amely különböző hangmagasságon (frekvencia) különböző hangerősséget képes kiadni. Általában 60-tól 8000 hertz (Hz) frekvenciáig vizsgáljuk a hangmagasságot, 0 és 120 decibel (dB) hangerősség között. Az ép hallású egyén hallásküszöbe nulla dB, míg 100-120 dB a fájdalomküszöb (még elviselhető hangerősség).
Fülhallgatón vizsgáljuk, először külön a két fül hallását (légvezetés). Az eredményeket grafikonon ábrázoljuk. A vízszintes tengelyen a hangmagasságot Hz-ben, a függőleges tengelyen a hangerősséget dB-ben. A dB itt fiziológiai, viszonyított hangerősségérzetet meghatározó érték. Bonyolult logaritmikus összefüggésben van a fizikai mértékegységgel. 1000 Hz-en a nulla dB 20 mikropascal hangnyomás értéknek felel meg.
Ha elvégeztük a vizsgálatot fülhallgatón, különböző frekvenciákon, meghatároztuk az illető hallásküszöbét. Ezután egy vibrátort a csecsnyúlványhoz szorítunk. Újra végigmérjük a hallást. Ez az úgynevezett csontvezetéses küszöb. Most a hangot nem a hallócsont-láncolat közvetítésével juttattuk a belső fülbe, hanem azt megkerülve, a koponyacsont rezgését vette át a csiga. Közvetlenül a hallóideg működését mérjük.
Vessük össze a két görbét. Ha mindkettő végig nulla dB-nél fut, a hallás ép. Ha mindkettő a nulla vonal alatt, együtt fut, percepciós a nagyothallás. Ha a csontvezetési görbe az ép körül, a légvezetési görbe ettől lejjebb van (csont-lég-köz), a nagyothallás vezetéses. Bonyolódik a helyzet, ha mindkét görbe a nulla vonal alatt van, de a kettő között jelentkezik a csont-lég-köz. Ez kevert típusú nagyothallás, ekkor mindkét rendszer beteg.
A percepciós nagyothallás esetén tovább vizsgálódhatunk. Érdekes jelenség az, hogy ha a nagyothallás a szőrsejtek károsodása miatt keletkezett, hallásküszöb felett vizsgálva fülünk érzékenyebben reagál bizonyos hangváltozásokra. Így speciális küszöb feletti vizsgálatokkal megállapíthatjuk azt, hogy a belső fülben vagy a hallóidegpályákban van-e a baj.
A hallásvizsgálatnál sokszor nem hagyatkozhatunk a vizsgált személy jelzéseire (például kisgyermekek esetében). Ilyenkor elektroenkefalográfhoz hasonló készülékkel keressük azt, hogy az audiométer hangjeleire történt-e reakció az agyban. Hang hatására elektromos potenciálok vezethetők le az agykéregről (ERA-vizsgálat) vagy az agytörzsről (BERA-vizsgálat). Rendkívül bonyolult görbéket kapunk. Az agyban végbemenő nagyszámú működés tetejére rárakódott változások, amelyeket a hanginger okozott, számítógéppel értékelhetőek ki. A vizsgálatokkal objektíve meghatározható az együttműködni nem tudó vagy akár nem akaró emberek hallása.
Tympanometriával a dobhártya-hallócsontláncolat működése határozható meg. Speciális készülékkel mérhetjük a dobűri nyomásviszonyokat és következtethetünk arra, hogy mi okozza a vezetéses nagyothallást. Természetesen ezen vizsgálatokon túlmenően se szeri, se száma a modern vizsgálati lehetőségeknek.
Az egyensúlyozó (vesztibuláris) rendszer vizsgálatai
Először a spontán tüneteket kell megvizsgálnunk. Tanulmányozzuk a spontán nystagmus jelenlétét. A nystagmust, azaz a szemtekerezgést úgy vizsgálhatjuk, hogy a vizsgált személyt felszólítjuk, kövesse szemével a tőle I méterre tartott ujjunkat, az egyik szélső helyzettől a másik felé haladva. Az egyensúlyi rendszer betegségénél azt láthatjuk, hogy a szemgolyók valamely irányban gyorsan elmozdulnak, és kicsit lassabban az eredeti helyzetbe térnek vissza, majd ez ütemesen, gyorsan ismétlődik. Ha vesztibuláris (egyensúlyi) érzékelőszervünk például gyulladás miatt az egyik oldalon izgalomba jön, a nystagmus gyors komponense azonos irányban fog mutatkozni. Ha valamely oldal működése bénul (például elpusztult), a gyors rángás ellenkező irányú lesz. Ezután betegünket csukott szemmel, zárt lábakkal állítjuk, figyeljük a dőlését, és annak irányát. Csukott szemmel járatjuk, és figyeljük, mely irányba tér el. Csukott szemmel két karját térdéről ismételten felemeltetve figyeljük a félremutatás irányát.
Az egyensúlyozószerv betegségeinél akkor mutatkoznak heves tünetek (forgó jellegű szédüléses roham, hányingerrel, hányással, egyidejű fülpanaszokkal, nagyothallással, fülzúgással), amikor a két oldal egyensúlya megbomlik, az egyik oldal megbetegszik.
Az ilyen szédülés lehet perifériás eredetű (ekkor a labirintus, a belső fül a beteg). Ilyenkor az úgynevezett harmonikus tünetcsoportot látjuk: a dőlés, deviáció, félremutatás és a nystagmus lassú komponense megegyező irányú. Lehet a szédülés centrális (agyi) eredetű. Ekkor a harmonikus tünetegyüttes megbomlik, és az egyes kitérések iránya különböző.
Vizsgálhatjuk az egyensúlyozó rendszert forgatással. Forgatószékben 20 másodperc alatt tízszer körbeforgatjuk páciensünket. Hirtelen megállítjuk. Ilyenkor a vízszintesen elhelyezkedő ívjáratban a folyadék tovább forog, és elhajlítja a már említett érzékelő-szervecskét. Ez ép esetben 20-25 másodpercig tartó, ellenkező gyors komponensű nystagmust vált ki.
Ingerelhetjük az egyensúlyozó rendszert hővel. Ez lehet 30 °C hideg és 44 °C meleg víz fülbe fecskendezése. A függőleges ívjáratban melegre felfelé, hidegre lefelé irányuló folyadékáramlást eredményez, amely ingerli az érzékszervet. Az eredmény itt is szemtekerezgés.
A nystagmust (szemtekerezgést) figyelhetjük szemünkkel. Pontosabban regisztrálhatjuk elektromos szerkezettel, mely a rángásoknak megfelelően fűrészfogszerű görbét rajzol. Ez az elektronisztagmográfia.
Ezek voltak a klasszikus vizsgálatok, melyeken kívül további vizsgálatok léteznek.
2007-12-03 09:48:02