Gyermekeink lehetnek természeti katasztrófák áldozatai, fizikai és szexuális bántalmazás elszenvedői, gyilkosság, illetve nemi erőszak tanui, átélhetnek túszulejtést, súlyos baleseteket, égési sérüléseket, állatoktól (például kutyától, lótól) származó sérüléseket, de traumatizálódnak azok is, akik életveszélyes betegségeken estek át. A fent említett traumatikus eseményekről sajnos nemcsak a televízióból, rádióból, és az újságok hasábjairól értesülhetünk, hanem egyre nő azon gyermekek és serdülők száma is, akik a környezetünkben élnek át hasonlókat és emiatt kerülnek a megyei kórház gyermekpszichiátriai szakrendelésére.

A betegség legfontosabb tünetei a következők:

1. a gyermek a traumás eseményt állandóan újraéli:

- az esemény emlékképei újra és újra erőszakosan visszatérnek (kisgyermekeknél a trauma emlékei a játékban ismételten előfordulnak),

- szorongásos álmok jelennek meg,

- hirtelen megjelenik a traumatikus esemény ismétlődésének érzése,

- jelentős lelki megterhelés jelentkezik olyan eseményeknél, amelyek felidézik a traumát (például évfordulók),

2. Pszichés közöny jelenik meg:

- a gyermek kerüli a traumára emlékeztető dolgokat és személyeket, vagy a válaszkészsége általában csökken (elidegenedik másoktól). Kisgyermekek a már megszerzett készségeiket (például kifejezőképesség, szobatisztaság) elveszthetik.

3. Változások következnek be a fiziológiai állapotban is, amelyek a trauma előtt nem álltak fenn: alvászavar, ingerlékenység, dühkitörések, koncentrációs nehézség, hirtelen zajokra ijedezés léphetnek fel.

A következőkben tekintsük át a betegség jellemzőit az életkor függvényében:

A nagyon fiatal gyermekek részbe védettek a trauma hatásától, mert nem értik meg a potenciális veszélyt. Ritka, hogy 28-36 hónapos kor előtt felismerhető tünetcsoport alakul ki, bár a csecsemők játék közben félelmet mutathatnak, éjszaka pedig felriadhatnak.

A bölcsődés- és az óvodáskorú gyermekek visszahúzódóvá, közömbössé válnak, előfordul, hogy elnémulnak, szorongásos kötődés léphet fel, pszichoszomatikus reakciókat mutathatnak (fejfájás, hasfájás), ingerlékenység, valamint a szobatisztaságban való visszaesés léphet fel. Kisgyermekek álmodhatnak az eseményről, majd néhány hét után generalizáció következik be és rémálmom jelennek meg szörnyekről, fenyegető helyzetekről. A múlt újraélése náluk az ismétlődő játékokban jelenik meg.

Az iskoláskorúak agresszív, vagy gátolt viselkedéssel és pszichoszomatikus panaszokkal reagálnak, nyugtalanokká válnak és kényszeresen újra és újra említik az eseményeket. A gyermekek nem tudják elmondani magukról, hogy a kedvenc elfoglaltságaikban csökkent az érdeklődésük vagy az érzelmeik beszűkültek, ezt a szülők, tanárok beszámolóiból tudjuk meg.

A serdülők vagy fokozott függőséggel reagálnak az eseményre, vagy ellenkezőleg, siettetik függetlenné válásukat. Emiatt kimaradhatnak az iskolából, korán megházasodhatnak, teljesen megváltoztathatják elképzelésüket életpályájukról. Csavargás, gátlástalan szexuális viselkedés, droghasználat, lopások, betörés jelenhet meg. Megváltozhat a jövőkép: például a gyermek úgy gondolja, hogy nem fog megházasodni, vagy nem lesz felnőtt foglalkozása. Előfordulhat mágikus gondolkodás, előjel alkotás is, vagy az a hit, hogy valaki a jövőbe lát.

Relatíve keveset tudunk a trauma lehetséges hatásáról a normál pszichológiai fejlődésre, de a külső fenyegetés nyilvánvalóan változásokhoz vezet a gyermek önképében és a világról alkotott képében, a kornak megfelelő társas kapcsolatokban, a szociális aktivitásban, és hosszú ideig tartó hatása lehet az érzelmi válaszokra, az emberekhez, az élethez és a jövőhöz való hozzáállásban.

A poszttraumás stresszbetegség kezelésében nincs egyedül elfogadható módszer. A terápia során kulcskérdés, hogy megerősítsük a beteg és családja teherbíró-képességét, és csökkentsük a gyógyulást hátráltató tényezők hatását. A szülői reakciók kritikusan befolyásolhatják a gyermek válaszait és gyakran a probléma kimenetele a gyermeknél nagyban függ a szülő azon képességétől, hogy mennyire hatékonyan tud megbirkózni a traumás tapasztalattal, hogy tudja megoldani saját poszttraumás állapotát túlvédés, az érzelmek kifejezésének akadályozása vagy a gyermek függőségben tartása nélkül. Így érthető a családterápia fontossága a kezelésben. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az iskola a legalkalmasabb helyszín a beavatkozásra. Ismertek poszttraumás konzultációs programok, amelyek során lehetőség van az osztályteremben történő megbeszélésekre, lehetőleg erre kiképzett tanár vezetésével.

A cél az, hogy csökkentsük a traumatikus esemény megismétlődésétől való szorongás és félelem terjedését. A csoportterápia igen eredményes, ha nagyszámú gyermeket kell kezelnünk. A traumáról való beszélgetésen és a tanácsadáson kívül más egyéni technikák is ajánlottak. A traumatikus emlékek rajzolásának, eljátszásának a használata a legtöbb rövid terápiában központi elem, akármilyen modellt használnak is.

A felnőttek kezelésében a gyógyszeres kezelés kezd előtérbe kerülni, a gyermekeknél és a serdülőknél is egyre gyakrabban alkalmazzuk. Leggyakrabban hangulatjavítók és szorongásoldók adására lehet szükség. Annak ellenére, hogy vannak hatékony beavatkozási módszerek, a kezelésellenes beállítódás, a késői gyógykezelésre utalás nem ritka. Mind a szakemberek, mind a környezet gyakran nehezen veszi észre, hogy kiknek vagy segítségre szükségük, elutasítják ezt az igényt és a pszichiátriai kezelést pedig megbélyegzőnek tartják.