A pánikot átélt emberek beszámolnak arról, hogy ebben az állapotban erősen izzadnak, ürítési (székelési, vizelési) ingerük támad, lábuk remeg, szívük hevesen ver, kapkodják a levegőt, semmi másra nem tudnak gondolni, csak arra, hogy minél előbb kikerüljenek ebből az elviselhetetlen helyzetből.

A fenti tüneteket azonban nemcsak azok élik át, akik tömegben tapasztalnak pánikot. (A tömeg hangulata egyfajta igen erős szuggesztív hatás folytán észrevétlen könnyedséggel ragad át az emberre.) E tünetek nagy részét sokan átélik például érettségi vizsga előtt néhány perccel, órával; vagy mikor gépkocsijukkal majdnem balesetet okoznak. Ilyenkor is fellép az elgyengülés, izzadás, ürítési inger, lábremegés, beszűkült gondolkodás. Valódi veszély esetén ezért vészreakciónak is hívják ezeket a tüneteket. Ezek a tünetek tehát biológiailag jelzik a szervezet részére a súlyos, fenyegető helyzetet, ugyanakkor pedig a helyzetből való kimenekülést is szolgálják, hiszen a felgyorsult légzés és szívverés bővebb oxigénellátást és vérellátást biztosíthatna a fenyegető helyzetből való meneküléshez (vagy a harchoz) szükséges izommunkához.

Ha viszont a pánik tünetei velünk születettek és funkcióval bírnak, akkor mi a rossz benne? Ezeket a tüneteket akkor tekintjük betegségnek, ha olyankor is fellépnek, amikor nincsen rá semmi ok, amikor nincs szükségünk e jelzésekre, vészreakcióra. Amikor váratlanul tör ránk, egy másik cselekvésben zavar meg, s így káros a fellépte. Ha ez többször előfordul, már előre félünk a megmagyarázhatatlan érzéshullámtól, félelemtől, szorongástól, a testi kísérőjelenségektől, és megpróbáljuk elkerülni. Ez az elkerülő viselkedés aztán jellemzi is a pánikbetegségben szenvedő ember magatartását.

Hol lép fel?

A rosszullétek kétharmada nem az otthoni környezetben lép fel, nem is a munkahelyen, hanem miközben megyünk valahova. Az otthon - sokak számára a munkahely is - viszonylagos biztonságot nyújt, ott kevésbé hisszük el, hogy valami váratlan fenyeget minket. Ám ha megyünk valahova, ahol valami rossz is történhet velünk, az utcán, a buszon, a villamoson egyedül vagyunk, bármilyen váratlan lehetőségnek kiszolgáltatva, más a helyzet. Sajnos otthon is előfordulnak pánikrohamok, sőt éjjel is megtörténik, hogy a beteg arra ébred, valami szorítja a mellkasát, szíve szaporán ver, izzad stb. Ezek az éjszakai felriadásos rosszullétek utalnak talán legközvetlenebbül arra, hogy a pánikrohamokat nemcsak lelki konfliktusok, krízishelyzetek, hanem a sérülékenyebb biológiai szabályozás is létrehozhatja.

Ugyanakkor nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy alvás közben is van kapcsolatunk a külvilággal, s álmaink is befolyásolják testi tüneteinket. Ki ne ébredt volna már riadtan arra, hogy leesett valahonnan, vagy arra, hogy üldözik? Zihálva, verejtékezve ébredünk ilyenkor, szívünk is szaporán ver. Nem is emlékszünk mindig arra, mi volt ébredésünk előzménye. Máskor meg annyira a hatása alá kerülünk, hogy nem tudunk újra elaludni a rossz álom emléke miatt.

Mi az oka?

Nehezíti a választ, hogy a pánikbetegség gyógyítható pszichoterápiával is és gyógyszerekkel is. Ráadásul a betegek 40-60%-ánál a kétfajta módszert együttesen kell alkalmazni az eredményesebb gyógyulás érdekében. A fentiekből kiderül, hogy a pánikrohamok, a pánikbetegség kiváltásában több tényezőnek is szerepe van. Ezek között megtaláljuk a biológiai sérülékenységet, bizonyos hormonszerű anyagok forgalmának zavarát az agyban (ezt gyógyszeresen korrigálni lehet), megtaláljuk a nevelés okozta hajlamot, és előfordulhat az is, hogy a tüneteket valamilyen lelki konfliktusra bekövetkező válasz okozza. Fentiekből következik, hogy a pánikot tekintve sok egészséges ember él biológiailag megalapozott sérülékenységi hajlammal, ám ez csak más feltételek együttes hatása esetén vezet tünetekhez.

Pániktüneteket, pánikállapotot biológiai (kémiai) úton is elő lehet idézni, és pszichológiai provokációval is. S ugyanígy megfordítva: a pánikállapot intenzitását, tartamát, gyakoriságát biológiailag (gyógyszerekkel) és pszichés ráhatással is lehet csökkenteni, illetve megszüntetni. Pánik bekövetkezhet abnormális hormonális vagy anyagcsere-változás következtében, s felléphet abnormális érzések, észleletek, magatartás miatt is. Ami kiváltja a hirtelen, spontán rohamot, az lehet olyan szervezeti vagy lelki változás, ami elkerüli a figyelmünket.

Sokan kimutatták már, hogy mennyi minden okozhat szorongást (múltbeli élmények, bizonyos elvárások, belső vagy külső történések, reménytelenség, bizonytalanság, kiszolgáltatottság, a biztonság hiánya vagy elvesztése stb.). Ki lehet provokálni szorongást kísérleti körülmények között kémiai anyagokkal, gyógyszerekkel, infúzióval. Azonban a lelki szféra dominanciájára utal, hogy gyógyszeres vagy kémiai úton okozott pániktünetek esetén megnyugtató pszichológiai környezet (megfelélő lelki felkészítés) kedvező irányba hangolhatja a keletkező élményt, vagyis nem automatikus a testi pániktünetekre lelki pánikkal reagálni.

A biológiai oldalt kutatók azt állítják, hogy a pánik eredete szervezetünk eltérő vagy rossz működése. A pszichológiai oldálról közelítők pedig azt, hogy a pánik belső lelki konfliktusok vagy tanult viselkedésreakció következménye. Valószínűleg mindegyik megközelítés egyidejűleg igaz: a pánikállapot integrált pszichobiológiai válasz, amelyet biológiai vagy lelki oldalról érkező inger egyaránt kiválthat.

Pánikot okozhat a biológiai szabályozás hibájaként fellépő pániktünetek (szapora szívverés, elgyengülés, torokszorítás, kapkodó légzés stb.) váratlan észlelése, melyre úgy reagálunk, mintha igazi veszély fenyegetne. E tüneteknek biológiailag ugyanis az a funkciójuk, hogy azonnali menekülésre késztessenek. Ha érezzük ezeknek a tüneteknek a jelentkezését, akkor nem mérlegelünk, hanem engedelmeskedünk neki. A mérlegelés hiánya miatt egy hirtelen kiragadott eseményhez, ingerhez is társíthatjuk a rossz közérzetet, ami aztán így feltételesreflex-szerűen rögzül, s ha legközelebb találkozunk az ingerrel, akkor már az is elég ahhoz, hogy előhívja a szervezet pánikválaszát. Ezért fontos a pánikállapot körülményeit legalább utólag tisztázni, mert így előre fel lehet készíteni a beteget, hogy ne reagáljon legközelebb automatikusan, vagyis ne engedelmeskedjen a feltételes reflexnek.

Pszichológiai ok (például elhúzódó lelki konfliktus) is előidézheti pániktünetek létrejöttét, hiszen érthető, hogy ezek elől is "elmenekülne' az ember - ha tudna. S ha valami emlékeztet a feloldatlan konfliktusra, máris megjelenik a pánikroham. A valódi veszélyhelyzet (katasztrófa) természetesen hívja elő a meneküléshez szükséges vészreakciót (pániktüneteket) szervezetünkből. Ilyenkor előfordulhat, hogy a vészhelyzet lelki sokkja az emlékekkel, asszociációkkal párhuzamosan a testi tüneteket is felidézi, ami a feltételes reflexképződés szabályai szerint később is megismétlődhet.

Sokféle megjelenése létezhet a pániknak, attól függően, hogyhogyan lép fel, milyen tünetek szerepelnek a testi-lelki kritériumok közül. Valószínű, hogy a társas helyzetben fellépő pánikállapot az agy adrenalinrendszerének aktivációján keresztül hozza létre a pánikérzést; a csapdába ejtettség érzésével járó pánikállapot viszont a noradrenalin-szint emelkedésével jár; s az alvás közben fellépő hirtelen szorongásos rohamot pedig a szerotonin- vagy/és a cholin-rendszer működésének a felborulása okozza. Vagyis a különböző pszichológiai helyzetekben fellépő pánik különböző neurohormonális zavarral van kapcsolatban.

Az idegfiziológiai és magatartásfiziológiai kutatásokat folytató híres magyar tudós, Grastyán Endre szerint az agy hippokampusz nevű részében található meg az úgynevezett döntésközpont, ahol egymásra vetülnek a memóriában tárolt emlékek a pillanatnyi helyzettel. E döntésközpontban folyik a helyzet minősítése, vagyis az, hogy mit tekintsünk kellemesnek vagy rossznak, fenyegetőnek. Az e központba beáramló kémiai anyagok segítségével a minősítési folyamat áthangolható. Noradrenalin hatására a helyzetet fontosabbnak minősítjük, és kisebb inger is nagyobb, akár maximális viszontválaszt hoz létre. Szerotonin hatására viszont az élmény érzelmi minősítése változik meg.

Ezeknek és más kémiai anyagoknak a termelődése függ az élet során tapasztalt élményektől, tanulási folyamatoktól, s függhet természetesen szervezeti eltérésektől, betegségektől is. Így a fokozott (pánikszerű) reagálás hátterében állhat egy aktuális, súlyos életesemény, a nevelési folyamat (szocializáció) során rögződött hibás következtetés, az agy kémiai receptorainak hibás, elégtelen működése vagy fokozott érzékenység a vér szén-dioxid-tartalmának a változására. Bizonyos esetekben tehát főként pszichoterápiával, más esetekben pedig gyógyszerrel is csökkenthető a pánikban megnyilvánuló fokozott irreális vészreakció- (alarm-)készség.

Pániktüneteket létrehozó kísérletek

Hogy a pánikban fellépő testi tünetek nem helyzetre és egyénre szabottak, hanem mindannyiunkban meglévő reakcióformák, azt az mutatja, hogy pániktüneteket kísérleti szituációkban is ki lehet váltani különböző gyógyszerekkel, kémiai anyagokkal, szén-dioxiddal (és persze bizonyos lélektani helyzetek kreálásával, ijesztéssel, sőt totális ingermegvonással is). Igen jelentős volt az a felfedezés, miszerint egyszerű tejsavas (laktót-) infúzió a pánikra hajlamos emberek mintegy 80%-ónál okoz pánikrohamot, míg egészséges, pánikra nem hajlamos kontrollszemélyeknél legfeljebb 20%-ban. A másik fontos kísérleti észrevétel, hogy tartósan szapora, gyors légzés (hiperventilláció) is kiválthat pániktüneteket, akár rohamot is.

Óvatosnak kell lenni azonban a kísérleti körülmények között létrehozott pániktünetek értékelésénél. Az emberek nagyon különbözőképpen viselkednek a kísérleti szituációban. Reakcióik függenek attól, hogy van előkészítve a kísérleti alany, mit mondanak neki, mit vár a helyzettől, mit vár hasznot ő, saját maga számára a kísérlettől, mennyire akar megfelelni az elvárásoknak, milyen múltbeli tapasztalataik vannak az ilyen helyzetekkel kapcsolatban. Vannak, akik számára maga a kísérleti helyzet biztonságot sugall, ami megakadályozza a pánik kialakulását.

Van, akit megijeszt a kórházi (laboratóriumi) környezet, a monitorok, a videózás, a körülötte nyüzsgő sok ismeretlen ember, s azáltal, hogy nem érti, mi folyik körülötte, elveszíti biztonságérzetét. De korábbról magával hozott félelem is kapcsolódhat a helyzet adta passzivitáshoz, függőséghez, kiszolgáltatottsághoz, kontrollvesztéshez, ahhoz, hogy az egész betegségre emlékezteti az embert.

Van, aki már attól (pánikszerűen) rosszul lesz, hogy vért vesznek tőle, vagy kap egy injekciót. A vér látványa különböző reakciókat hívhat elő az emberekből. A népesség növekvő százalékban "vérfóbiás" - ezt nem kell feltétlenül önálló betegségnek tekinteni, egyszerűen elszoktunk a vértől, már nem mindennapos látvány. Manapság már nem otthon vágjuk le a csirkét, nyulat, disznót, vagyis nemigen találkozunk vérrel. Az AIDS-től való félelem szintén rávetül a vér látványa által kiváltott félelemre.

A kísérleti személyzet kommunikációja is befolyásolja az igen labilis érzelmi állapotot, amelyet vizsgálni akarunk. Nem mindegy, hogyan viszonyulnak a kísérleti alanyokhoz, mennyire megértők, kielégítik-e azok kíváncsiságát, mennyire viselkednek megfelelően a helyzetben ezek a tényezők mind befolyásolják a kísérlet kapcsán ébredő érzelmeket. Sok kísérletben bebizonyították, hogy egészséges kísérleti alanyok szélsőségesen másképpen reagálnak szén-dioxid-belégzésre, erőltetett légzésre, tejsavas infúzióra - attól függően, mit mondtak nekik előzetesen: kellemes vagy kellemetlen élményeket fognak tapasztalni.

Nagyon nehéz tehát megbízható kísérleti körülményeket létrehozni. Sokba kerül és sokáig tart megszervezni: betanítani a kísérletet végzőket, hogy mindenkinek ugyanazt mondják, mindenkivel ugyanúgy viselkedjenek; ha a kísérlet során el kell térni a szabványtól, akkor azt is mérjék, hogy az eltérés mennyire változtatja meg az alany érzelmi válaszkészségét, hogy lemérjék a vizsgálati alany szorongáskészségét a fent felsorolt változók iránt stb. Mindez ráirányítja a figyelmet arra, hogy a pszichés változók erőteljesen befolyásolják a pániktünetek kialakulását, s a pszichológiai kezelés módosíthatja a biológiai reakciókészséget és a gyógyszerek hatását is.

Az előzetes tudás, hit, vélekedés alapvetően meghatározza az adott pillanatban megjelenő testi tünetek érzelmi minősítését. Egy érdekes kísérletben pánikbetegeknél rohamot provokáltak tejsavas infúzióval még a gyógyító kezelés előtt. Az infúzió a betegek 80%-ában váltott ki pánikrohamot - ezt tekinthetjük biológiai válasznak. Pszichoterápiás kezelésük után megismételték a tejsavas infúziót, hogy provokálják a pánikrohamot, ám most már csak a betegek 20%o-a számolt be pánikrohamról az infúzió alatt vagy után. Volt, aki érzett ugyan testi pániktünetet, de a helyzetet kihívásként fogadta el: ő lesz, aki befolyásolja magát, nem a teste fogja őt befolyásolni. Más a tanult légzésgyakorlatot alkalmazva küzdötte le a pánik kialakulását. A betegek nagy részénél pedig egyszerűen már nem váltott ki reakciót az infúzió.

Véleményünk szerint egy kezdeti pánikepizód feltétlen reflex válaszaként jön létre, valamilyen testi-lelki hajlam által. E hajlam alapja lehet biológiai (örökölt) sérülékenység, és lehet előzménye lelki folyamat (rejtett vagy elfeledett konfliktus, asszociáció stb.). A további pánikrohamokat kiválthatják belső (testi) vagy külső (lelki) ingerek is, kapcsolódva a korábbi pánikepizódhoz.

A gyógyszeres (kémiai) pánik-provokáció azáltal hatásos, mert az általa keltett testi tünetekkel járó érzések nagyon hasonlóak (vagy részben azonosak) a korábbi pánikban átélt testi érzésekhez (gyengeségérzés, szívdobogás stb.).

Ezek az érzések így feltételes reflexként válthatják ki a későbbi pánikrohamot. Ha azonban valaki előre tudja, milyen érzések lépnek majd fel nála és milyen szituációban, akkor ez a feltételes reflex-hatás visszájára fordul, és kioltódik.

Ezért van az, hogy pánikszerű tünetek provokálásával hozzá lehet szoktatni a beteget ahhoz, hogy ha érzi is a tüneteket, lelkileg ne kerüljön pánikállapotba. A lelki félelem megerősítő visszahatása nélkül a tünetek elveszítik jelentőségüket, s megszűnik maga a pánik is. Marad helyette egy átmeneti kellemetlen testi érzés, amely azonban már nem akadályozza a mindennapi életben.

E modell szerint hatékonyak azok a terápiás módszerek, amelyek pániktüneteket hívnak elő a pánikbetegben erőltetett belégzéssel, veszélyesnek hitt helyzetbe kényszerítéssel s egyéb módszerekkel. És ami a legfontosabb: ezért képes legyőzni pániktüneteit önmagában is az ember, ha ráveszi magát, hogyne meneküljön a helyzetből, hanem oldja meg azt, akármilyen rosszul is érzi magát. Ha ez történik, a siker utána olyan nagy megerősítést ad, ami a következő rohamok leküzdését sokkal könnyebbé teszi, s lassan - kioltódván a feltételes reflex-kapcsolat elmúlik maga a pánikbetegség is.

Öröklődés

Betegségek öröklődésére a legjobb vizsgálati eszköz az ikertestvérek, ezek között is az egypetéjű ikrek vizsgálata. Eddig nem sok ilyen vizsgálat történt. Értékelésük azt mutatja, hogy felmerül ugyan a pánikbetegség öröklődésének a lehetősége, de ez a jelenlegi adatok szerint még nem bizonyítható. A vizsgálatok egyfajta hajlamot igazolnak, amely többféle hatás együttes előfordulásakor - sérülékenyebbé teszi az egyedeket pánikbetegség szempontjából.

Sok beszámoló van azonban, mely szerint a pánikbetegek gyermekeinek a viselkedése eltér az átlaggyerekekétől. A pánikbetegek gyermekei sokkal gátoltabban viselkednek, mint az egészséges szülők gyermekei. Csendesebbek, félénkek, visszafogottabbak, kevesebb társasági megnyilatkozásuk van, inkább magukban játszanak. Szélsőségesen visszafogottak voltak, mikor egy ismeretlen, de barátságos vizsgálóval kellett beszélniük. Ennek oka a feltételezések szerint gyerekkori szocializációjukban keresendő, melyben szorongó szüleik modellhatását követik.

Pánik és öngyilkosság

Bár a tömegkommunikációs híradásokban elterjedt az a vélemény, hogy a pánikbetegek közt nagyon sok az öngyilkos, ezt a kutatási adatok nem támasztják alá.

A feltevés spekulatív alapja az lehetett, hogy a pánik- és a depressziós betegségnek van közös gyógyszere is, és mivel a depresszióban magas az öngyilkossági kísérletek száma, ezt önkényesen kiterjesztették a pánikbetegségben szenvedőkre is. A depresszió és a pánik azonban két különálló betegség, még ha van is olyan gyógyszer, ami mind a kettőre jótékony hatást gyakorol. Az amerikai pánikkutató Noyes 4 évig követte 89 tisztán pánikbeteg sorsát, és egy öngyilkossági kísérletet sem észlelt. Ugyanő tett közzé egy másik tanulmányt, melyben leírja, hogy a depresszióval és személyiségzavarral küzdő pánikbetegek között viszont több öngyilkossági kísérletet is észlelt. A kognitív pszichoterápia atyjaként tisztelt A. Beck 1991-ben közli, hogy 151 pánikbeteg történetében csak egynél találtak öngyilkossági kísérletet, míg depresszióval küzdő betegek közt ez az arány 8% volt. Az átlagnépesség 1% körüli öngyilkossági kísérleti aránya a pánikbetegeknél a duplája. Ez nem is meglepő, hiszen elképzelhető, hogy azok között, akik éveken át küszködve betegségükkel, minden reményüket elvesztik, magasabb lesz az öngyilkossági gondolatok és késztetések száma. Ez azonban nem nő nagyságrendekkel nagyobbra. Már csak azért sem, mert a pánikroham, félelem, szorongás nem tartja állandóan uralma alatt a beteget, csak ideig-óráig, tíz perc és másfél óra között. A szorongással kísért roham elmúlása után az ember visszanyeri cselekvőképességét, tisztánlátását, nem tölti be tudatát állandó rettegés (mint például depresszióban). Ezért módja van átlátni, mérlegelni a helyzetét, módja van segítséget keresni.

Mindezzel együtt azonban nem meglepő, hogy a pániktüneteket mutató betegek körében kétszer, mások szerint háromszor olyan gyakran találkozunk öngyilkossági kísérlettel, mint az átlagnépességben. Hiszen a pánik - tünetként - többféle betegségben (alkoholizmusban, depresszióban) is megjelenhet, s ezekben a betegségekben az öngyilkosság jóval gyakoribb, mint az egészséges vagy a csak pániktól szenvedők között.