Hirdetés

A pánikbetegség gyógyítása

A betegek 25%-a nem vállal pszichoterápiás kezelést. Másik 25%-uk a többirányú kezelési erőfeszítések ellenére sem javul. Nem mindenki lesz teljesen tünetmentessé azok közül sem, akik gyógyultként hagyják abba valamelyik kezelési formát. A visszaesők elsősorban azok közül kerülnek ki, akiknél depresszív betegség is tarkította a tüneti képet. Ennek kezelése azonban nem megoldhatatlan, s kombinált gyógyszeres és pszichoterápiás kezeléssel ők is gyógyíthatóak.

pánikbetegség, gyógyítás |

Mitől és miért félünk - Pánikbetegségek 1995 ;   SubRosa Kiadó | Haraszti, L.

Gyógyszer vagy/és pszichoterápia

A pszichoterápiát és a gyógyszeres terápiát manapság sokszor úgy tekintjük, úgy beszélünk róla, mintha egymást kizáró, egymással versengő módszerek lennének. Valójában gyakorlatilag mindenki használja mindkettőt, gyakran azonban anélkül, hogy ezek elemei tudatosak lennének.

Gyógyszerekkel gyorsan lehet befolyásolni a szorongást, részben a mágikus - "biztosan hatni fog" - elvárás kielégítésével (placébó-effektus), részben valódi kémiai befolyásuk miatt. Ezzel kielégül a segítség azonnali igénye, s előfordulhat, hogy a szorongás átmeneti oldása által a személyiség képes mozgósítani külső és belső erőtartalékait, s túljut a szorongást kiváltó döntés-, illetve konfliktushelyzeten. Sokszor megfigyelhető, hogy a beteg úgy kezeli a gyógyszert, az úgy ad neki biztonságot, mintha maga az orvos lenne vele - a tablettába zárva.

S. A. 38 éves eladónő szorongásos félelmek, alvászavar miatt jelentkezett kezelésre. Kórelőzményében szerepelt, hogy néhány héttel korábban otthonában ablaktisztítás közben leesett és elájult. (Részletes kikérdezés után kiderült, hogy nem vesztette el az eszméletét, csak megszédült.) Balesete után nem mert egyedül maradni, elbizonytalanodott, időnként szédüléses rosszullétek léptek fel nála. Ilyenkor remegett, torkában gombócot érzett, halálfélelme volt. Sokat sírt, este nem mert elaludni, lefekvés előtt néha erős szívdobogás okozott félelmet. 14 napig szedett szorongáscsökkentő gyógyszert, utána dózisát csökkentettük, elégnek bizonyult csak szükség esetén beszedni belőle, ha éppen úgy érezte. Alapszorongása megszűntével ismét mert dolgozni menni, egyedül maradni. Érdekes, hogy alvászavarát egyetlen altatótabletta megszüntette, utána nem volt szüksége rá, jól tudott aludni anélkül is.

Egyébként az orvos-beteg találkozás során sok nem tudatosított pszichoterápiás mozzanat fordul elő: már maga a diagnózis-felállítás megszabadít a bizonytalan betegségtől való szorongástól; a vizsgálat közbeni bátorítás, megnyugtatás, együttérzés énerősítő hatású, az orvos empátiája pedig megszilárdítja az elbizonytalanodott személyiséget. A gyógyszerhez is sok olyan pszichoterápiás mozzanat társulhat, mely kapcsolatépítő elem: bizalom, intimitás; figyelem, gondoskodás, érzelmi elfogadás stb.

Gyógyszeres gyógyítás

A pánikbetegség jelenlegi gyógyszeres kezelése inkább arra irányul, hogy megelőzze a rohamok kialakulását, s nem arra, hogy azonnal megszüntesse a rohamokat. A jövőben talán lehetséges lesz olyan gyorsan felszívódó, gyors hatású készítmények forgalmazása, amelyek az első tünetek jelentkezésekor megakadályozzák a roham teljes kialakulását. A gyógyszerek széles spektrumban - szorongás, félelem, pánik, depresszió ellen - hatnak. Vannak mellékhatásaik is, és hosszú ideig kell szedni őket a visszaesés megelőzése érdekében.

A pánik és agorafóbiás tünetegyüttesre gyakorolt hatásukat tekintve - sok hosszú távú vizsgálat adatai szerint 40-50%-os javulási arányt várhatunk tőlük. Van, aki teljesen tünetmentessé válik. Van, akinek a pánikrohamai elmúlnak ugyan, de fóbiás félelmei megmaradnak. Ilyenkor - és azoknál, akiknél a gyógyszerek nem hatnak - a pszichoterápiás kezelés gyógyulást hozhat.

A gyógyszerek alkalmazásával több probléma is felmerül. Minden gyógyszernek van mellékhatása. E mellékhatások miatt a betegek 10-15%-a nem tudja szedni az adott tablettát - ilyenkor át lehet térni egy másikra. A gyógyszerek egy részénél határozott kémiai rászokási tendencia van, ami azt jelenti; hogy a gyógyszerszedés abbahagyásakor a beteg közérzete rosszabb lesz, és ez fokozhatja aggodalmait. Szabályos megvonási tünetek is kialakulhatnak, elsősorban a benzodiazepin-származékoknál (Seduxen, Eunoctin, Elenium, Rudotel), de az alprazolamnál (Xanax) is.

A sokáig szedett gyógyszer abbahagyásával viszont az addig elnyomott szorongási készenlét felerősödhet, ami a megvonási tünetekkel együtt növelheti a pánikrohamok kiújulását.

A legújabb gyógyszerek

Éppen ezeket a hátrányokat kerülik ki a legújabban forgalmazott gyógyszerek. Említettük, hogy az imipramin (Melipramin) nevű antidepresszáns volt az első olyan szer, mely alkalmasnak bizonyult pánikbetegek gyógyítására. Ennek a gyógyszernek azonban sok mellékhatása volt, s nem is volt specifikusnak mondható a pánikbetegségre.

Az erre irányuló kutatások újabb és újabb molekulákat találtak, melyek alkalmasak a pánikbetegség gyógyítására. Ezek közül a legsikeresebbek azok az úgynevezett SSRI antidepresszánsok, melyek szelektíven, csak a szerotonin nevű ideghormonra hatnak. Hatásukat az idegvégződések közötti résben fejtik ki, meggátolva a szerotonin (idegingerület-átvivő anyag) mennyiségének csökkenését. Szelektivitásuk miatt mellékhatásuk kevesebb, mint a korábban ismert antidepresszánsoknak. Jól tolerálhatóak szinte minden életkorban. (Ilyen a hazánkban is elérhető Prozac, Seropram és Fevarin.)

Ezek a gyógyszerek elsősorban antidepresszánsok. Sok szakember szerint elsősorban a pánikbetegség tünetei mögött "rejtőző" depressziós betegek gyógyulnak meg tőle. Mások azt tartják, hogy e két betegség agyi biokémiai háttere azonos, ezért minden pánikbetegnél hatnak.

L. L. 43 éves fodrásznő kezelését közös ismerős kérte a pszichoterápiás osztálytól. A beteg korábban több tucatnyi belgyógyászati kórházi kivizsgáláson vett részt, szanatóriumokban, pszichiátriai és pszichoterápiás osztályokon feküdt. Zárójelentéseiből kitűnt, hogy afféle "crux medicorum"-nak, az orvosok keresztjének tekintették, sehol se javult, mindig panaszkodott. Panaszai többé-kevésbé ugyanazok voltak: gyengeségérzés, szédülés, félelem különböző helyzetekben - utcán, boltban, hőhullámok, zsibbadásérzések, szívdobogásérzés. Diagnózisai a hisztériától a szorongásos neurózison keresztül a hipochondrián át a fóbiás neurózisig terjedtek.

Sokféle kezelést kapott, a gyógyszerektől a csoportpszichoterápiáig, ám ezek - ahogy a zárójelentések őszintén le is írták csak átmeneti, részleges javulást hoztak, utána visszaesett. Sok éves betegség után leszázalékolták, ám ez sem javított semmit, pusztán aláhúzta reménytelenségét. Betegségét pánikos eredetűnek tartva, kezelése kezdetben fóbiás félelmeinek leküzdésére irányult, ám bizonyos eredmény ellenére panaszai változatlanul szinte folytak belőle. Ekkoriban került förgalomba új lehetőségként az egyik SSRI típusú antidepresszáns. Ezt rendeltük neki, s három hét múlva mintha kicserélték volna, korábbi visszahúzódását élénk érdeklődés váltotta fel. Abbahagyta a panaszkodást, a közlekedéstől való félelmének megoldását célzó viselkedésterápiás tréningje is felgyorsult. Nemhogy autóbuszon és vasúton mert közlekedni, de ismét elkezdett vezetni. Önálló vállalkozáson törte a fejét, mikor elbocsátottuk.

Sejteni lehetett, hogy ekkora változás mögött valószínűsíthetően rejtett depressziós betegség lapulhatott, amelyet az új antidepresszáns célba talált. Így is volt. Fél év múlva a depresszióval ellentétes mániás, felgyorsult állapotba csapott át, meg kellett tőle vonni az antidepresszánst, majd később ismét visszaállítani rá. Végül sikernek könyveltük el a kezelését, hiszen az új gyógyszerrel sikerült kimozdítani több éves beszűkült, minden reményről lemondó állapotából. Diagnózisa a hisztérián, pánikon át végül mániás-depressziónak bizonyult, ám ezt tisztázva, már kézben volt tartható betegsége.

Tény, hogy nem minden pánikbeteg gyógyul meg a gyógyszerektől, sőt kizárólag gyógyszerek alkalmazásával a betegek felénél sem érünk el gyógyulást. Továbbá vannak pánikbetegek, akik nem a szerotoninra, hanem más agyi idegingerület-közvetítő anyagra (például noradrenalin) ható antidepresszánstól javulnak. E gyógyszerek közül vannak kevert hatásúak, melyek többféle ilyen anyag kiválasztását serkentik (Teperin, Noveril, Anafranil, Aurorix stb.).

H. J. 26 éves sportoló időnként rátörő pánikrohamok miatt kért segítséget a pszichoterápiás osztályon. Rohamaitól való félelme annyira elbizonytalanította, hogy a sportot se tudta folytatni - holott abból élt. Az első beszélgetés során körvonalazódott ugyan, hogy a háttérben párkapcsolatának évek óta tartó ellentmondásos volta (szakítások, újrakezdések) és ezzel kapcsolatos döntésképtelensége húzódik, de ő nem akart erről beszélni. Gyors megoldást várt, nem akart szembesülni kapcsolatában való tehetetlenségével. Először szorongásoldó nyugtatóval kísérleteztünk, de ez nem hozott áttörést panaszaiban. Ekkor az új típusú antidepresszánsok egyikét ajánlottuk szedni. Hamarosan örömmel jelentette vissza panaszmentességét. Három hónap után önkényesen abbahagyta gyógyszert, mire panaszai visszatértek. Újabb kezdés után folyamatosan jól volt, visszatért a sporthoz, sőt ellentmondásos kapcsolatában is tudott döntést hozni.

Pánikbetegségben az antidepresszánsoktól nem várható javulás az első napokban, csak a második hét után. Legalább két-három hetes kezelésre van minimálisan szükség ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, hatékony-e a gyógyszer a beteg számára. Ha nem, akkor lehet próbálni egy másikat. Ha hatásos, akkor viszont hosszabb ideig, minimum fél évig, de inkább egy éven át javallt szedni.

Sokan felemlítik, hogy a depresszió és pánik tüneteinek kialakulásában nemcsak a korábban említett néhány molekula, hanem még több tucatnyi ismert és ismeretlen kémiai anyag vesz részt. Ez bizonyára igaz, ám az esetek jó részében a már megismert anyagokra ható gyógyszereink is hatásosak. .

Ezt a hatást érdemes kihasználni, érdemes megpróbálni a pánikbetegeknek. Megpróbálni, mert sajnos a rendelkezésre álló gyógyszerkészlet betegeinknek csak egy részét gyógyítja meg. Akiket nem, azok számára is léteznek az említett szorongásoldók, számolni kell a pszichoterápiás módszerekkel, melyek hatékonysága felér a gyógyszerekével. Hiszen nyilvánvaló, hogy komplexusok, belső konfliktusok, jellemhibák megoldására, a hiányzó kommunikációs tudás megszerzésére-begyakorlására alkalmatlanok a molekulák, ilyen hatást dőreség várni tőlük.

A pánikbetegség pszichoterápiás gyógyítása

A pszichoterápiás beszélgetések során feltűnő, hogy a betegek el tudják ugyan mondani a roham előtt és után átélt érzéseket, de általában képtelenek visszaemlékezni arra, mire gondoltak a roham előtt és alatt. Ennek az emlékezetkiesésnek több oka lehet. A hagyományos lélektani gondolkodás ezt úgy értelmezi, hogy a beteg elfojtja magában azokat a gondolatokat, amelyekkel nem akar szembesülni, s az általuk okozott lelki feszültség valamilyen testi tünetben jelenik meg. Ahogy testi tünetek kiváltanak valamilyen lelki választ, érzelmet, lelki feszültségek is kiválthatnak testi tüneteket. Tanú erre sok, a hétköznapi nyelvben használt szólásmondás:

Majd kiugrott a szívem, úgy izgultam. Ajkamra fagyott a szó.

Megnémultam ijedtemben. Fájt a szívem érte/utána.

Majd szétrobbantam a méregtől. Torkomban dobogott a szívem.

Nem tudtam lenyelni tőle ezt a sértést. Nem tudtam visszatartani, kijött belőlem. Szívemre vettem a dolgot.

Csak úgy kapkodtam a levegőt, mikor hallottam. Mintha villám csapott belém, mikor rájöttem, hogy... Megdermedtem a félelemtől, ...azt hittem, ottmaradok. Bénultan figyeltem, moccanni se tudtam.

Valószínűleg a pánikroham minden egyes tünetére van több kifejezésünk is, amelyek elsősorban testi metaforákkal világítanak rá a lelki háttér tartalmára. Annak ellenére, hogy a betegek úgy emlékeznek vissza az első pánikrohamra, mint ami váratlanul",villámcsapásszerűen" érte őket, közös vonás, hogy szinte mindegyiküknél fellelhető valamilyen veszteségélmény, tartós vagy heveny stresszhelyzet, csalódás, különleges fizikai megterhelés vagy valamilyen testi betegség fenyegető lehetősége. A másik közös vonás, hogy a betegek környezetében törvényszerűen található olyan ember, akinek hasonló tünetei, illetve panaszai voltak (szintén szorongásos beteg, vagy igazi szívinfarktus, halál stb.).

A harmadik közös vonás, hogy a betegség idején olyasmi történik velük, melynek kapcsán azt élik át, hogy nem tudják körülményeiket befolyásolni, elvesztették a kontrollt életük irányítása felett, ki vannak szolgáltatva másoknak.

A pánikbetegek jellemző karaktervonása a függőség (dependencia), amit időszakosan agilis, élénk viselkedéssel kompenzálnak túl, ám a roham idején ez a kompenzáció nem elégséges. Életstratégiájuk felborul",kilátszik a lóláb": gyengék ahhoz, hogy függetlenek legyenek, hogy autonóm módon éljenek. Ez a szembesülés oly mértékben rendítené meg az önmagukról alkotott képet, hogy lelkileg összetörnének. A betegség megadja számukra a felmentést: ha betegek, akkor nem ők tehetnek arról, hogy kicsúszott a kontroll a kezükből. Ugyanakkor az is igaz, hogy a betegség által időt nyernek, ami önmagában megoldhatja a konfliktusokat - persze nem örökre. Előbb-utóbb megismétlődnek ezek a helyzetek, s megismétlődik a pánikroham is. Ha a helyzet nem oldódik meg a betegség ideje alatt, akkor továbbra is betegnek kell maradnia ahhoz, hogy elkerülje a szembenézést gyengeségével. Kialakul a krónikus panasz, a krónikus betegség. Nemcsak lelkileg rögzül, a teste is rátanul az egyre jobban ismert jelzésekre, melyek feltételes reflexként beleégnek a testi-lelki egység memóriájába.

Szinte automatikusan jelentkezik a heves szívdobogás, szédülés, ájulásérzés stb., ha kilép az utcára vagy akár csak részletesen elgondolja azt. Ekkor már valóban betegségről, súlyos funkciózavarról beszélhetünk.

Enikő vidéki nagyvárosban él férjével, két gyerekével. Korábban lelkes, jól szervező ügyintéző volt, szívesen vett részt KISZ programokban a vállalaton belül, ám mindennek vége lett, mikor jöttek a gyerekek. Élete tulajdonképpen beszűkült a gyerekekre. Tisztában volt vele, de nem tudott változtatni rajta. Kivált azután nem, hogy a második gyerek születése után néhány hónappal furcsa panaszok kezdődtek nála. Félni kezdett. Férje még többet dolgozott, keveset látta. Szinte remegett, mikor a gyerekekkel egyedül volt otthon. Görcsösen kapaszkodott a férjébe, mert lassan nem tudott bevásárolni sem, hiszen amint kilépett az utcára, torka összeszorult, szédülni kezdett, félt, hogy elájul. Férje persze nem örült mindennek, morgott. Enikő úgy érezte, magára hagyják, a már a szex sem érdekelte. Lassan már csak úgy éltek egymás mellett, a gyerekekre figyelve.

Pszichoterápiás kezelésére egy másik városban került sor. Két hét alatt megszűntek tünetei, vonattal, villamossal, autóbusszal akárhova tudott utazni. Uszodába ment, majd moziba, egyedül, boldog volt, hogy újra visszanyerheti önmagát. Azonban amikor először hazament, otthon ismét rosszul lett. Úgy érezte, hogy a másik városban megcsalták, csak délibáb volt javulása. Mikor visszament, szemrehányóan panaszolta rosszulléteit.

Orvosa kérdésein azonban - miért érzi magát rosszabbul otthon, mi lehet a magyarázata? - el kellett gondolkodnia. Ettől kezdve önmaga előtt sem hallgathatta el, hogy házassága csalódást okozott neki. Rájött arra is, hogy párja nem az az ember, akinek gondolta. Nem valók egymásnak - mondta -, férje nem szereti a társaságot, nem művelt, unalmas ember. Már nem volt szerelmes bele, sőt. Pedig a férje rendes volt, nem ivott, a gyerekekkel is törődött, de így még rosszabb volt. Ha részegeskedne, rögtön otthagyná - közölte. Így viszont? Így viszont tiltakozása csak panaszaiban fejeződhetett ki, ami tudat alatt azt jelenthette: ha te nem vagy jó nekem, akkor én se leszek jó neked. Ha nem tudlak elhagyni, akkor addig feszítem a húrt, míg nem leszek jó neked. Önállóan semmit nem tudott megcsinálni, mindenhez férjét kellett hívni. Házaséletről ilyen panaszok mellett szó sem lehetett.

Mindezzel eddig nem mert tudatosan szembenézni. Elkeseredetten kapaszkodott bele teste apró jelzéseibe, tüneteibe. Azáltal viszont, hogy panaszaira figyelt, azok jelentősége meg is nőtt. Torokszorítása, apró szédülései már minden percét uralták, mással se tudott foglalkozni, ha észlelte őket. S míg ezekkel foglalkozott, nem kellett szembenézni házasságának csődjével - s azzal sem, hogy már nem bízott magában. Félt visszamenni dolgozni, új munkát keresni, hiszen munkahelye közben megszűnt. Betegsége lehetővé tette, hogy ne kelljen szembesülnie kudarcával. Védte őt a szembesülés kínos érzései elől, s magatehetetlensége elől, ám egyben csapdává is tette helyzetét. Magatehetetlensége (önállótlansága miatt kilépni nem tud a helyzetből (elválni), azonban benne maradni sem tud. Ahhoz, hogy önállóan tudjon dönteni a sorsáról, és szembe tudjon nézni helyzetével, ahhoz meg kell gyógyulnia.

A pszichoterápia feltáró folyamatában ebből sokat megértett. Megtanulta, hogy tünetei nem fenyegetik az életét, hanem segítenek, jelzik: valami nincs rendben. Nem jeleznek mindig célzottan, inkább csak összességükben. Az, hogy Enikő számára a torokszorítás, a fulladás volt a legfenyegetőbb, annak szimbolikus jelentése is lehetett: házasságában fogyott el az éltető levegő, kapcsolatuk üresedett ki.

Megoldás? Nem biztos, hogy a válás a megoldás, mint első pillanatban gondolnánk. Lehet, hogy kapcsolatuk nagyot javul, ha Enikő visszanyeri önállóságát, ha dolgozni tud, ha sikerei lesznek. Lehet, hogy válás lesz belőle. Egy azonban biztos. Ahhoz, hogy így vagy úgy dönteni tudjon, meg kell gyógyulnia. Szembe kell nézni a helyzetével, s elemeznie kell azt is, ő mit rontott el, miben felelős a házasság kudarcáért. Tünetei arra figyelmeztették: nem lehet kibújni a helyzet adta felelősség alól, nem lehet úgy tenni, mintha nem is lenne kudarc.

Távozása után hónapokig nem kapott munkát, küzdött vissza-visszatérő pániktüneteivel. Most már elviselte őket, még ha szenvedett is tőlük. Minden alkalmat megragadott, hogy munkát találjon, ám a vidéki kisvárosban ez csak fél év múlva sikerült. Mikor újra elkezdett dolgozni, panaszai gyorsan elhalványultak, két hónappal később teljesen megszűntek. Házasságával való elégedetlenségei is csitultak, most már nem a válásban látja az egyedüli kiutat. "Persze, ha akarok, akkor majd el is válok" - teszi hozzá büszkén. S ez most már igaz, mert önálló keresettel fenn tudná tartani magát és gyerekeit.

Érdekes, hogy a pánikot megelőző állapotban - mivel feszültségekkel és frusztrációkkal van telítve, ezért - az események, történések értékelése érzelmi szinten zajlik, nem értelmi szinten. Ez azt jelenti, hogy megszűnik az értékrendszer hierarchiája, elmosódnak az árnyalatok, s az értékelési folyamat - mint egy kisgyereknél - a jó és a rossz kategóriájára szűkül be. A pszichológia a jelenséget lelki regressziónak (gyermeki szintre való visszalépésnek) hívja, ahol a rendező elv a jó-rossz, kellemes-kellemetlen dimenziójára szűkül. Így jön létre az, hogy az agorafóbiás betegbére (mint a gyerekekben) a távolságnak nem térbeli, hanem érzelmi jelentése lesz.

Minden távolság az egyedül maradást, vagyis a félelmet, a szorongást fogja jelenteni. Ez az élmény aztán fokozatosan terjed ki a metrótól az utcán, a bolton keresztül egészen az otthonig, mígnem már otthon sem érzi jól, biztonságban magát a beteg.

Kognitív viselkedésterápia

Ez a fajta pszichoterápia azt helyezi a középpontba, hogy megbontsa a testi tünetek feltételes reflex-rögzültségét csakúgy, mint az ehhez kapcsolódó gondolatok tévútjait. Fokról fokra hántja le a pánikroham alatt keletkező félelmek irracionalitását, gondolati (kognitív) hibáit. Közben ezeket ésszerű következtetésekkel, magyarázatokkal helyettesíti, melyeket aztán vezérfonalként plántál el a betegben.

Felismerve, hogy pánikroham alatt a légzés felgyorsulása - biofizikai és biokémiai változásokon keresztül - alkalmas a pániktünetek létrehozására, a kognitív viselkedésterápia relaxációs gyakorlatokon keresztül megtanítja a betegeket egy olyan lassított légzéstechnikára, amely jól használható a tünetek visszaszorítására. Fokozatosan helyezi a beteget a korábbi félelmeket generáló helyzetekbe vissza, védekezésül kezébe adva az új légzéstechnikát és a felismert összefüggéseket.

A kognitív viselkedésterápia eredményessége is hasonló a gyógyszeres vagy egyéb pszichoterápiás módszerekhez.

Az agorafóbiával társult pánikbetegség pszichoterápiája

Akár pánikbetegséggel együtt, akár nélküle fordul elő az agorafóbia, a beteg félelmét a utazástól, lifttől, vásárlástól stb. általában nem tudjuk pusztán gyógyszerek adagolásával megszüntetni. Ha a szorongásos rohamok a beteg kognitív (hiedelem-, tudatalatti stb.) rendszerében már társultak a közlekedéshez, nyílt térhez, akkor mindaddig kerülni fogja azokat, amíg nem kényszerül rá, hogy szembenézzen velük. E kényszert hozhatja a szükség, melyben a beteg rákényszerül, hogy megpróbálja leküzdeni a félelmeit, ám a leggyakrabban külső ráhatásra van szükség ahhoz, hogy feladja korábbi magatartását.

Minden terápiás rendszer arra épít, hogy a félelmet jelentő feladat sikeres leküzdése énerősítő hatású. Az egymást követő sikerélmények, mint az egymásra kerülő téglák, stabil biztonságot fognak adni a betegnek, aminek a birtokában már önálló lépésekre is képes lesz.

Az énhatékonyság-, énerőelmélet szerint a nehézségek leküzdése során elért önértékelés-fokozódás erősíti meg a személyiséget annyira, hogy a későbbiekben önálló lépésekre is képes lesz. Ha bármely módon sikerül fokozni az önértékelést és ezzel kialakítani azt a hitet, hogy a beteg képes legyőzni a félelmet okozó szituációt, akkor ez válik a gyógyulás legerősebb tényezőjévé.

Sikerélményt nemcsak a ,félelem leküzdése jelenthet. A fóbiás beteg életterének leszűkülésével rengeteg örömforrást is elveszít. Ha meggyógyul, visszaszerzi az örömszerzés képességét, ám ez még nem jelenti azt, hogy élni is tud vele. A fóbiás beteget sokszor szinte újra kell tanítani élni, azaz élvezni az életet. Meg kell tanítani megtalálni az örömforrásokat, biztatni azok megszerzésére.

Rá kell vezetni az embereket arra, hogy nyíltabb, színesebb életet éljenek, mint azelőtt. Már a kezelés elején ezt célozza az a javaslat, hogy a sikeres feladat után jutalmazza meg magát valamivel. Vegyen magának fagylaltot, ruhát, könyvet stb. Később mozi, színház, társaság, sőt belföldi-külföldi utazás jelent nemcsak sikerélményt és jutalmat, de egyben a társasági élet kiszélesítése kapcsán megerősítő visszajelentéseket is önmaga hatékonyságáról.

Az első beszélgetés során többé-kevésbé körvonalazódik, milyen betegséggel állunk szemben, milyen régiek és erősek a tünetek, milyen családi rendszerbe van ágyazva a beteg és betegsége, milyen kezelési próbálkozások fordultak eddig elő, mi lehet a tünet hátterében, mi tartja fenn és miért.

A tünet mint akadály

A fóbiával járó szorongásos tünetekkel harsány jelentkezésük, életteret beszűkítő, életmód-változtató szerepük miatt nem lehet nem foglalkozni. Ezek befolyásolására a félelem leküzdésének gyakorlása, az ún. kontrafóbiás tréning az elsődleges követendő út. A tünetek visszaszorulása megerősíti a terápiás kapcsolatot, és mód nyílik arra, hogy a tünet hátterét feltárva segítsünk felismerni és változtatni azon a betegnek. Ettől kezdve van lehetőség arra, hogy a beteg élettörténetébe helyezve értelmet kapjon a betegség, hogy a beteg felismerje, az nem villámcsapás módjára került az életébe.

Konfrontációk, belátások, értelmezések segítenek "megbarátkozni" a betegségével: ne érezze idegennek, hanem fogja fel annak, ami: jelzésnek. Ha megfejti a jelzés értelmét, üzenetét, akkor már nem félni fog tőle, hanem üzenetként kódolja majd. E folyamat során óhatatlanul változni fog a beteg helyzete környezetében, hiszen "önérvényesítőbbé" kell válnia. Ezért érdemes bevonni a hozzátartozókat is, ne érje őket váratlanul, hogy a javuló beteg önállóbb lesz, kihasítja a maga számára szükséges mozgásteret környezetéből.

A kontrafóbiás gyakorlatoknak egyre jobban le kell fedniük az élet minden területét, meg kell tanítani a beteget újra örülni, szórakozni, hiszen betegsége alatt elvesztette társaságát, nem mert színházba, moziba menni, sportolni stb. Elvesztette a saját testével való kapcsolatát is (hiszen rosszulléteivel teste mintegy cserbenhagyta), a rendszeres fizikai tréning (futás, úszás, gimnasztika, bármilyen sport) segít újra visszanyerni testét, biztonságérzetét a világban.

Az orvosnak, terapeutának a beteg számára ki kell jelölni a feladatokat, figyelemmel kell kísérni azok teljesítését. Szándékosan nem számonkérést említek, mert nem arra van szükség, sokkal inkább bátorító, dicsérő, éverő-, önbizalom-növelő hozzáállásra. Új életminőség lesz az eredménye.

Míg a tüneti viselkedés harsányan magára hívja a figyelmet, akadálya is az okot feltáró munkának. A tünet alarmírozó szerepével ugyanis eltereli a figyelmet a háttérről, a tünettel épp az ellen védekezik a beteg személyiség, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, ami létrehozta szorongását. Amíg a tünet nem javul, addig nemigen lehet érdemi munkát folytatni annak hátteréről. Ezért fontos szerepet kaphat a gyógyszeres tünetcsökkentés éppúgy, mint a kontrafóbiás gyakorlással történő tünetmentesítés. Ez nyitja meg az utat a további elemző munkának, mely ha sikerül, akkor olyan életmód-változtató lépéseket is tud tenni a beteg, melyek a jövőben védeni fogják az ellen, hogy visszatérjen betegsége.

Fontos kérdés - amire szinte minden betegnek válaszolni kell tudni -: miért épp most jelentkezett segítségért? Hiszen panaszai esetleg már évek óta fennállnak (évek óta jól-rosszul, de fennállt egy bizonyos egyensúly betegségével.

A válasz rávilágíthat a konfliktus lényegére; igen gyakori, hogy a hirtelen rosszabbodás valakinek vagy valaminek "szól", ami már meghaladja a beteg teherbíró képességét. Például fóbiáinak segítségével eddig még úgy-ahogy megbirkózott a partner nemtörődömségével, azonban most kiderült, hogy annak oka egy külső kapcsolat, és ezt már nem tudja lenyelni betegünk.

Ritkán, de előfordul, hogy a beteg nem mer elindulni, egyedül közlekedni a városban. Gyakoribb, hogy előtte már voltak sikeres útjai, de valami miatt megakad a folyamat. Ilyenkor még az is előfordulhat, hogy a kezelőorvos beülteti egy autóba, elmennek a megbeszélt célhoz, ahonnan visszafelé már egyedül kell megtennie az utat. Részlet egy beteg leveléből:

"Mikor a feszültség már nagyon nagy volt bennem, szinte nem is közlekedtem. Az első lépés a javulás felé az volt, hogy közlekednem kellett a fővárosban. Ezeken az utakon kezdetben mindig nagyon rosszul voltam, de később egyre messzebb mentem, és egyre inkább észrevettem a környező világot. A legemlékezetesebb utam az volt, amikor a doktor úr kivitt este az Astoriához és ott magamra hagyott. Nagyon rosszul éreztem magam, azt hittem, mindjárt meghalok, és szinte futva mentem vissza az Erzsébet-híd lábánál levő buszmegállóba, hogy gyorsan felkapaszkodjak az éppen induló buszra. Ekkor nagyon nagy megkönnyebbülés és nagyon nagy szégyenérzet fogott el. Azt mondtam: élek, hála istennek, de akkor mi a fenének idegeskedem? Borzasztóan szégyelltem gyávaságomat."

Ami ebben a levélben még lényeges: "...egyre inkább észrevettem a környező világot"

Ez a folyamat is önmagát tudja előrelendíteni, ezért ha sikerül jó programot adni, ami leköti a figyelmet - akkor az is terápiás erővé válik. Mindez persze élményeket jelent, örömteli eseményeket, és sikerélményt, hogy mindezt ő érte el. Hasznos ebben az értelemben az is, ha a beteg elkezd vásárolni. Ezt úgy értelmezzük, hogy elkezdi megajándékozni magát. Minden vásárlás ajándék - még ha másnak is vette azt a valamit, mert magának okoz örömet vele.

pánikbetegség, gyógyítás

2009-06-12 15:11:35

Hirdetés
Hirdetés

Web Design & Development Prowebshop