Jobbágyrebellió?
A betegellátás színes piaccá válik, ahol "az orvos szakmáját nagy szakmai önállósággal... kell hogy végezze, és ezekkel a követelményekkel nehezen egyeztethető össze a munkáltatók utasítási joga...". (Ezt az a miniszter mondja, aki a munkájukban elengedhetetlen katonai fegyelemre hivatkozva vádolta rebellióval az Országos Baleseti Intézet munkatársait.)
Tény, az állami képtelenség naponta tetten érhető: kórházak mennek csődbe, tudok olyan intézményről, ahol a gyógyszerre költhető pénz már a második fél év közepére elfogyott. A bűnbak (naponta mutatnak rá ujjal) a menedzsment. Meg az orvosok, természetesen, akik feleslegesen tartanak betegeket kórházban, indokolatlanul gyógyszerelnek, nem ismerik az adminisztratív fegyelmet stb.
A siralmas egészségügyi fizetésekről itt talán ne beszéljünk. Arról a felelősségről sem, amit minden egyes orvos már a diplomával fölvállal. Arról azonban beszélnünk kell, micsoda cinizmus az, hogy a kórházi alkalmazottak fizetését (majdan a vállalkozói díjazást?) elvileg ugyanazon (veszteséges) költségvetésből kell előteremteni, amelyből az eleve alulfinanszírozott intézményt működtetik. Olvastam jeles folyóiratunkban: közeledik az év vége, a jutalmak kiosztásának időszaka. Jutalmak? A magyar egészségügyben évek óta nem osztanak jutalmakat. Csak szitkokat.
Az egészségügyi dolgozó hosszú ideje számtalan megalázás áldozata. Nyolcvankilencig, mint a "nem termelő" munkavállaló etalonfigurája, semmiféle juttatásban nem részesült. Példának okáért az ápolónő nem lehetett szakmunkás, mert akkor jártak volna neki a proletárkedvezmények. A helyzet változatlan. A miniszterelnök nyilatkozik: a kórházak egy részében pazarlás folyik. Vagy: a patikusok haszonlesők. A gyógyszert felíró orvos a gyógyszergyárak korrupt kedvezményezettje, a kórismekódokkal manipulálnak, a mentőszolgálat (mert kifizeti a tisztek túlóráját): csaló.
De a leginkább megalázott a beteg ember. E sok orvost, ápolót (indok nélkül) elmarasztaló hamis bírálat nyomán bizalmát veszíti. Úgy rettenetesen nehéz gyógyulni. A jósolt húsz év meg aligha lesz elegendő, hogy az egészségügyi intézményekben emberhez méltó körülményeket teremtsünk.
A miniszteri cikk végén hosszú felsorolás szerepel, ki mindenki tartja e törvénytervezetet jónak: a betegek érdek-képviseleti szervei, az orvostanhallgatók, a szakképzés alatt álló új diplomások, a Magyar Orvostudományi Egyesületek Szövetsége, a Munkaadók és Gyáriparosok Szövetsége. Csak öröm, hogy ennyien. A gyáriparosok biztos nagyon értenek hozzá, az orvostanhallgatók tapasztalatai bizonyára bőségesek.
A felsorolásból azonban sajnálatosan hiányzik a Magyar Orvosi Kamara. Nem véletlenül. Az orvosok hivatalos érdek-képviseleti szervének képviselő-testülete (legfelső fóruma) 2001. szeptember 17-én tartott ülésén arról döntött, hogy a törvénytervezet visszavonását kéri a miniszterelnöktől. Az alapkoncepcióval nincs vitája, a mikénttel annál inkább. Egyszersmind határozatot fogadott el, amelyben követeli az egészségügyi ellátórendszer konszolidálását, azaz az egészségügyi intézmények eszköz- és épületamortizációját, az orvosok és az egészségügyi személyzet bérének minimálisan a köztisztviselők számára elfogadott szintre emelését.
A kamara kifogásai közt mindaz szerepel, amit e helyt dr. Mihályi Péter és dr. Molnár Lajos ugyancsak plasztikusan kifejtett (A bűvész beszél..., november 2.).
A törvénytervezet nem egyéb, mint a szaktárcának az állami finanszírozásképtelenség okán való színevallása. Ám csupán arra jó, hogy az orvosokat tovább alázza, az anyagi ellehetetlenülést az ő nyakukba varrja, s az egészségügyet a privát szféra reklámos, marketingos kénye-kedvének kiszolgáltassa. Egyről nem szól: arról a tőkebevonásról, mely nélkül az egészségügyben már egyetlen lépést sem lehet tenni. Cselekvésre, ha kell, törvényi úton, szükség van. Legyen mindez valóban korszakos jelentőségű, bár jobb, ha az epitheton ornanst nem a javaslattevő, hanem a hozzáértő kritika adományozza.
Túl kell lépni a szokásos felelőtlen választásnapi ígérgetéseken. Sem az orvostársadalom, sem a kamara nem kíván politikai idétlenkedések áldozatává válni, az egészségügy ne is legyen efféle harcok színtere. Mélyen disszonáns volt egy, a halálosztó ápolónő ténykedése után fellángoló vita a fővárosi önkormányzat és a miniszter között. Mi, orvosok, akik aznap is jártuk a kórtermek ágytól ágyig útját, lehajtott fejjel szégyenkeztünk. Dr. Kökény Mihály hozzászólása is (Egy kemény ember, november 2.) számos olyan pártpolitikai elemet tartalmaz, ami e vitában nem kívánatos. (Az ő minisztersége alatt sem történt az egészségügyben semmi.) Ha valahol a szigorú szakmaiságot és az értelmes emberekhez méltó vitát megkövetelhetjük, az éppen ez a territórium: mindnyájunk egészsége és élete.
A politizálás minden gyanújával szembeszegülve vissza kell utasítani az egészségügyi miniszter kijelentését, miszerint "egy kiegyensúlyozott törvényjavaslattal szemben egységfrontba tömörülnek a minden változástól rettegők, a régi, megszokott rend hívei és a jelenlegi rendetlenség haszonélvezői". Nem hiszem, hogy a Magyar Orvosi Kamara és az egyetemek közhasznú társasággá alakítását ellenző professzorok mindnyájan rendetlen haszonélvezők volnának. Az orvosok igenis változást akarnak. Alig várjuk már, hogy a Marosán óta megszokott orvoslenézésnek vége szakadjon, és a "majd egyszer"-ből jelenvaló legyen.
Példának okáért abban a kórházban, ahol dolgozom, fegyelmezett, minőségbiztosított munka folyik. Rendetlenség nincs. De van pénzhiány, ápolónőhiány, kötszerhiány. Ám legjobban a miniszteriális kollegialitás és empátia hiányzik. Arcunkon kínos mosoly, mint a vevő elé küldött eladókén, akik tudják, odabenn a raktár üres. Az árupolcok csak festve vannak, díszletek.
Dr. (Szenczi) Tóth Károlyosztályvezető főorvos
2002-07-10 17:51:13