Hirdetés

Jobbágyrebellió?

miniszter, orvosok, kórház, tiltakozás |

Népszabadság   Népszabadság

A szabadfoglalkozású orvosi jogállásról és az egészségügyi intézményekről szóló törvénytervezetnek, amelyet dr. Mikola István egészségügyi miniszter korszakos jelentőségűnek nevez (Mazsolázás vagy jobbágyfelszabadítás, október 29.), a lényege az, hogy az állam, mivel nem tudja az egészségügy működtetéséhez szükséges anyagi javakat előteremteni, szép lassan kivonul az egészségágazatból. Bizonyos korlátok közt vállalkozásba (magánkézbe) adja az intézmények vagy azok meghatározott részének működtetését, és voltaképpen vállalkozóként alkalmazza az orvosokat (szabadfoglalkozású jogállásban).

A betegellátás színes piaccá válik, ahol "az orvos szakmáját nagy szakmai önállósággal... kell hogy végezze, és ezekkel a követelményekkel nehezen egyeztethető össze a munkáltatók utasítási joga...". (Ezt az a miniszter mondja, aki a munkájukban elengedhetetlen katonai fegyelemre hivatkozva vádolta rebellióval az Országos Baleseti Intézet munkatársait.)

Tény, az állami képtelenség naponta tetten érhető: kórházak mennek csődbe, tudok olyan intézményről, ahol a gyógyszerre költhető pénz már a második fél év közepére elfogyott. A bűnbak (naponta mutatnak rá ujjal) a menedzsment. Meg az orvosok, természetesen, akik feleslegesen tartanak betegeket kórházban, indokolatlanul gyógyszerelnek, nem ismerik az adminisztratív fegyelmet stb.

A siralmas egészségügyi fizetésekről itt talán ne beszéljünk. Arról a felelősségről sem, amit minden egyes orvos már a diplomával fölvállal. Arról azonban beszélnünk kell, micsoda cinizmus az, hogy a kórházi alkalmazottak fizetését (majdan a vállalkozói díjazást?) elvileg ugyanazon (veszteséges) költségvetésből kell előteremteni, amelyből az eleve alulfinanszírozott intézményt működtetik. Olvastam jeles folyóiratunkban: közeledik az év vége, a jutalmak kiosztásának időszaka. Jutalmak? A magyar egészségügyben évek óta nem osztanak jutalmakat. Csak szitkokat.

Az egészségügyi dolgozó hosszú ideje számtalan megalázás áldozata. Nyolcvankilencig, mint a "nem termelő" munkavállaló etalonfigurája, semmiféle juttatásban nem részesült. Példának okáért az ápolónő nem lehetett szakmunkás, mert akkor jártak volna neki a proletárkedvezmények. A helyzet változatlan. A miniszterelnök nyilatkozik: a kórházak egy részében pazarlás folyik. Vagy: a patikusok haszonlesők. A gyógyszert felíró orvos a gyógyszergyárak korrupt kedvezményezettje, a kórismekódokkal manipulálnak, a mentőszolgálat (mert kifizeti a tisztek túlóráját): csaló.

De a leginkább megalázott a beteg ember. E sok orvost, ápolót (indok nélkül) elmarasztaló hamis bírálat nyomán bizalmát veszíti. Úgy rettenetesen nehéz gyógyulni. A jósolt húsz év meg aligha lesz elegendő, hogy az egészségügyi intézményekben emberhez méltó körülményeket teremtsünk.

A miniszteri cikk végén hosszú felsorolás szerepel, ki mindenki tartja e törvénytervezetet jónak: a betegek érdek-képviseleti szervei, az orvostanhallgatók, a szakképzés alatt álló új diplomások, a Magyar Orvostudományi Egyesületek Szövetsége, a Munkaadók és Gyáriparosok Szövetsége. Csak öröm, hogy ennyien. A gyáriparosok biztos nagyon értenek hozzá, az orvostanhallgatók tapasztalatai bizonyára bőségesek.

A felsorolásból azonban sajnálatosan hiányzik a Magyar Orvosi Kamara. Nem véletlenül. Az orvosok hivatalos érdek-képviseleti szervének képviselő-testülete (legfelső fóruma) 2001. szeptember 17-én tartott ülésén arról döntött, hogy a törvénytervezet visszavonását kéri a miniszterelnöktől. Az alapkoncepcióval nincs vitája, a mikénttel annál inkább. Egyszersmind határozatot fogadott el, amelyben követeli az egészségügyi ellátórendszer konszolidálását, azaz az egészségügyi intézmények eszköz- és épületamortizációját, az orvosok és az egészségügyi személyzet bérének minimálisan a köztisztviselők számára elfogadott szintre emelését.

A kamara kifogásai közt mindaz szerepel, amit e helyt dr. Mihályi Péter és dr. Molnár Lajos ugyancsak plasztikusan kifejtett (A bűvész beszél..., november 2.).

A törvénytervezet nem egyéb, mint a szaktárcának az állami finanszírozásképtelenség okán való színevallása. Ám csupán arra jó, hogy az orvosokat tovább alázza, az anyagi ellehetetlenülést az ő nyakukba varrja, s az egészségügyet a privát szféra reklámos, marketingos kénye-kedvének kiszolgáltassa. Egyről nem szól: arról a tőkebevonásról, mely nélkül az egészségügyben már egyetlen lépést sem lehet tenni. Cselekvésre, ha kell, törvényi úton, szükség van. Legyen mindez valóban korszakos jelentőségű, bár jobb, ha az epitheton ornanst nem a javaslattevő, hanem a hozzáértő kritika adományozza.

Túl kell lépni a szokásos felelőtlen választásnapi ígérgetéseken. Sem az orvostársadalom, sem a kamara nem kíván politikai idétlenkedések áldozatává válni, az egészségügy ne is legyen efféle harcok színtere. Mélyen disszonáns volt egy, a halálosztó ápolónő ténykedése után fellángoló vita a fővárosi önkormányzat és a miniszter között. Mi, orvosok, akik aznap is jártuk a kórtermek ágytól ágyig útját, lehajtott fejjel szégyenkeztünk. Dr. Kökény Mihály hozzászólása is (Egy kemény ember, november 2.) számos olyan pártpolitikai elemet tartalmaz, ami e vitában nem kívánatos. (Az ő minisztersége alatt sem történt az egészségügyben semmi.) Ha valahol a szigorú szakmaiságot és az értelmes emberekhez méltó vitát megkövetelhetjük, az éppen ez a territórium: mindnyájunk egészsége és élete.

A politizálás minden gyanújával szembeszegülve vissza kell utasítani az egészségügyi miniszter kijelentését, miszerint "egy kiegyensúlyozott törvényjavaslattal szemben egységfrontba tömörülnek a minden változástól rettegők, a régi, megszokott rend hívei és a jelenlegi rendetlenség haszonélvezői". Nem hiszem, hogy a Magyar Orvosi Kamara és az egyetemek közhasznú társasággá alakítását ellenző professzorok mindnyájan rendetlen haszonélvezők volnának. Az orvosok igenis változást akarnak. Alig várjuk már, hogy a Marosán óta megszokott orvoslenézésnek vége szakadjon, és a "majd egyszer"-ből jelenvaló legyen.

Példának okáért abban a kórházban, ahol dolgozom, fegyelmezett, minőségbiztosított munka folyik. Rendetlenség nincs. De van pénzhiány, ápolónőhiány, kötszerhiány. Ám legjobban a miniszteriális kollegialitás és empátia hiányzik. Arcunkon kínos mosoly, mint a vevő elé küldött eladókén, akik tudják, odabenn a raktár üres. Az árupolcok csak festve vannak, díszletek.

Dr. (Szenczi) Tóth Károlyosztályvezető főorvos

miniszter, orvosok, kórház, tiltakozás

2002-07-10 17:51:13

Hirdetés

Legfrissebb

AZ ORVOS VÁLASZOL

Szakorvosaink válaszai olvasói kérdésekre

Mielőtt kérdez, keressen orvosaink korábbi válaszai között!

Hirdetés
Hirdetés

Web Design & Development Prowebshop