A traumatológia traumája
Az egészségügyi válság az utóbbi időben a traumatológiai osztályokon vált a legjobban láthatóvá. A Szegedi Tudományegyetem Traumatológiai Klinikáján dr. Simonka János Aurél igazgató professzor és Szakáli Ferencné főnővér beszél az idáig vezető útról és a jelenlegi helyzetről.
Veszteséget termel
- Baleseti sebésznek lenni rendkívül nagy szakmai felkészültséget és manuális jártasságot igényel - mondja Simonka professzor. Több száz sérüléstípust kell ismerni, legalább százféle műtétet azonnal elvégezni, ha kell. Döntésképesnek kell lenni a haladéktalan beavatkozásokhoz. Ha éjfélkor bevisznek a kocsmából a baleseti sebészetre egy vérző embert mellkasi szúrással, akkor ott életet kell menteni, megnyitni a mellkast, tenni amit kell és lehet - többnyire nincs alkalom segítséget kérni. Megbízható traumatológus 10-15 éves felkészülés és gyakorlat után válhat az emberből, és itt a nővérek is 4-6 év alatt tanulják meg mindazt, aminek birtokában már bármilyen helyzetben képesek helytállni.
Ehhez képest a nővérek a minimálbér körül keresnek, az orvosok jövedelme messze nincs arányban a teljesítményükkel. A közalkalmazotti bértábla bevezetésével leépítették a szakmai pótlékot, a traumatológián veszélyességi pótlék sem jár. Veszélyességi pótlékot nem kaphat a traumatológus, pedig a baleseti sebészet csúcsidőben olykor úgy néz ki, mint egy mészárszék: fröcsköl a vér, csapódik szembe, bőrre; a páciensek közt gyakori a lumpen, a hajléktalan, az agresszív részeg; nem ritka a hepatitises, sőt előfordult már, hogy HIV-pozitívat is találtak - erre azonban a magyar egészségügyben nem jár veszélyességi pótlék. A baleseti sebészet egyébként nem tartozik azok a közé az orvosi szakmák közé sem, amelyekben gyakori lenne a hálapénz.
Nem csoda, folytatja Simonka János Aurél, hogy a traumatológiákon országosan mintegy harmincszázalékos az orvos- és a nővérhiány. A traumatológus orvosok átlagéletkora 42 év - ez azt jelenti, hogy az "öregek" még ellátják a feladatukat, de nem marad meg mögöttük az a nemzedék, amelyik majd a nem is olyan távoli jövőben átvehetné tőlük a stafétabotot. Aki munkára jelentkezik, azt fel kell venni. További adalék, hogy mint számos más dologban, a traumatológiai ellátás színvonalában is óriási területi különbségek vannak az országban. Vannak olyan helyek, ahol már az ügyeletet is alig tudják kiállítani. Azt sem mondhatják az embereknek, hogy lehetőleg a fővárosban karambolozzanak, mert akkor jóval több esélyük van a túlélésre.
A traumatológia a magyar kórházak kilencven százalékában veszteséget "termel". A baleseti sebészetnek korábban volt egy speciális szorzója az úgynevezett homogén betegségcsoport-számításnál: 32 százalékkal többet kaptak, elismerve a többletköltségeket. Ezt is megszüntették azonban (bár most ígéretet kaptak a részleges visszaállítására), így az egészségügyi intézményeken belüli helyzetük is romlott. Önmagában az a tény, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár intézményeket finanszíroz, de azok bevétele az általuk dokumentált teljesítményektől függ, a teljesítményeket pedig különféle kórházi osztályok hozzák létre, amelyek némelyike ebben a rendszerben veszteségesnek, mások nyereségesnek látszanak, a kórházi gazdálkodásban mind gyakrabban állítja szembe egymással az orvosi szakmákat. A kórházi vezetők gazdasági menedzserekké kényszerülnek válni, és úgy gondolkodni, mint egy vállalatvezető: azt a részleget kell fejleszteni, amelyik "nyereséget" hoz, a "veszteségeset" pedig visszaszorítani és elsorvasztani, függetlenül attól, mekkora a társadalmi igény a munkájára. Ez ismét csak a "veszteséges" szakmák, egyebek mellett a traumatológia helyzetét rontja.
Korábban sajtóvisszhangot is kapott egy másik hátrányos helyzetű orvosi szakma, az aneszteziológia kritikus állapota. Műtéteket kellett elhalasztani, mert nem volt, aki elaltassa a betegeket. Akkor az aneszteziológia helyzetét különböző intézkedésekkel javították: néhol fizetést emeltek, másutt pótlékot adtak, vagy vállalkozási formában fizettek többet az altató- és intenzív terápiás orvosoknak és nővéreknek. Ezzel viszont megdrágították az aneszteziológiai szolgáltatások igénybevételét a traumatológiák számára, amelyek ettől még veszteségesebbekké váltak.
Számos egyéb ok is növeli a veszteségüket. A homogén betegségcsoport-finanszírozás például egyszerűen nem vesz tudomást az ügyeleti rendszerről. A finanszírozó számára mindegy, hogy egy műveletet délelőtt tízkor végeznek-e el vagy éjjel kettőkor, miközben kötelező ügyelni, és az ügyeletre pótdíjat fizetni, noha szégyenletesen keveset. Nem idézem a példákat az implantátumok finanszírozásának anomáliáiról, pusztán egyet említek meg Simonka professzor megjegyzései közül: gondot okoz, hogy beszerezzék a csontrögzítéshez szükséges szöget. A beszerzés nem a szükségletektől, hanem a pénzügyi és adminisztratív helyzettől függ.
- Nem mondhatom az embereknek, hogy ne most tessenek megsérülni, hanem majd csak a következő fél évben törjék el a csípejüket, mert akkorra jön meg a csontrögzítéshez használatos szög - jellemzi a helyzetet a klinikaigazgató.
Az utóbbi időben a traumatológiák körül kitört botrány kapcsán folytak tárgyalások a helyzet javításáról. Született is újabb tűzoltó jellegű megoldás: ismét lesz munkaköri pótlék, és mintegy harminc százalékkal növelik a traumatológiai ellátás finanszírozását. Simonka professzor szerint azonban már az eddigi engedmények nyomán is árgus szemmel figyel a többi orvosi szakma, mert attól tartanak, hogy tőlük veszik el azt, amit a traumatológiáknak odaadnak.
Ahány ügyelet, annyiféle
A szegedi klinikaigazgató hangsúlyozza: a traumatológia csak a jéghegy csúcsa. Válsága nem választható el az ágazat szerkezeti és finanszírozási válságától. Az egészségügy finanszírozására fordított pénz ma Magyarországon reálértékben a fele annak, amennyi a rendszerváltozás kezdetén volt. A finanszírozást mindenképpen növelni kellene, de előbb valóban tanácsos volna megszüntetni a párhuzamosságokat, a szervezetlenségből adódó felesleges kiadásokat. Mellesleg: az átgondolatlan, gyorsan múló divatok, fellángolások is pocsékoláshoz vezetnek: például ennek a kormányzati ciklusnak az elején volt slágertéma a sürgősségi ellátás. Sok helyen pályáztak, nyertek is, milliárdokat öltek bele épületekbe, néhol felszerelésekbe is - a sürgősségi osztályok egy része azonban el sem kezdett működni, mert arra már nincs pénz, nincs nővér és nincs elég orvos.
Az intézetvezető főnővér, Szakáli Ferencné 35 éve van a pályán. Tinilány volt, amikor kezdő nővérként a szegedi orvosegyetem dolgozója lett, később 25 évet dolgozott altatónővérként. Tíz éve főnővér a traumatológiai klinikán, de ma is dolgozik az osztályon. Megtehetné, hogy nem mosdatja, emelgeti a betegeket, de kevesen vannak; jobb úgy, hogy rendszeresen dolgozik ő is az osztályon. Szereti a munkáját. Azt mondja, felemelő érzés, amikor ráköszön egy volt beteg, akit pépesre törve vitte be a mentő, s az illető meggyógyulva azt mondja: Kezét csókolom, nővérke, megismer?
A traumatológia fárasztó, mert a frissen műtött betegek egy-két napig nagyon gondos ápolást igényelnek. Ahány ügyelet, annyiféle: sohasem lehet tudni, mit hoz a következő félóra. Traumatológusnak örök emlék, amikor nagy balesetek történnek. Például a cukorbeteg gyermekek ópusztaszeri busztragédiája. Vagy amikor a Csillag börtönben Richter Richárd összeszurkált mindenkit, akit elért. Nem számít olyankor semmi más. A traumatológián összeáll a csapat, az osztályokról a műtőbe szólítanak mindenkit, akire szükség van. Behívják a nővérszállóról, aki éppen pihen. Mindenki tudja, mi a dolga, hol a helye. Az ügyeletvezető pillantásából is értenek. Azok a nagy dolgok, amikor élet-halál sorsa dől el. S egy ilyen ügyelet után nincs hazamenetel: a Richter-dráma után is a szokásos nappali műszakkal folytatódott a munka, és nem lehetett mondani a betegeknek, hogy fáradt vagyok, álmos vagyok, szemhunyást nem aludtam az éjjel.
Szakáli Ferencnének 1966-ban 1250 forint volt a kezdő fizetése. Akkor az annyit ért, hogy még félretenni is tudott belőle. Ma a negyvenezer forintos minimálbérből 15-20 ezer elmegy albérletre annak, aki nem lakik nővérszállón. A maradékból kellene megélni. Aki még nincs férjnél, néha elmenne szórakozni, venne egy új ruhát - de mire futja a maradék 15-20 ezer forintból?
Nincs irány
A pályát még el nem hagyott nővérek a legszükségesebb feladatokat tudják ellátni az intézetben. De a beteg lelkével alig marad idő törődni. Behoznak egy összetört embert, egyik pillanatról a másikra elütötte az autó a zebrán: sokkot kapott, nem tudja, mi lesz vele, nem tudja, ki fogja értesíteni a családját, az óvodában hagyta a gyerekét, ki fogja hazavinni? Mi lesz, ha kiesik a munkából? Volt olyan bokatörött, aki azért könyörgött, hogy begipszelt lábbal is engedjék vissza dolgozni, mert ha hat hétig nem mehet munkába, elveszíti az állását. A jó szó csaknem annyit segítene ilyenkor, mint a műtét, de alig van rá idő.
Elmennek a nővérek, mert a kórházi fizetésből nem tudják eltartani a családjukat. Van, aki kórházi túlmunkát vállal: dolgozik húsz napot, a szabadnapjain pedig más osztályon újabb napokat. Állandóan holtfáradt, de nem tehet mást, mert ehhez ért, és ha nem dolgozná magát halálra, akkor nem tudná miből nevelni a gyerekeit.
A nővér egy férfidominanciájú társadalomban mégis feleség. Mostanában tervezik a karácsonyi ügyeleteket, sok családban a férj is váltott műszakban dolgozik, és ha konfliktus van, rendszerint az a döntés, hogy a férfi munkahelye a fontosabb. Előfordult, hogy a férj munkahelyéről "azt üzente a vámparancsnok": keressen valami más munkát a nővérke!
A szegedi traumatológiai klinikán három vajdasági dolgozik. A háború idején jöttek át, itt is kevés a fizetés, de ahhoz képest, hogy a szabadkai kórházban meg sem kapták a pénzüket, mégis jobb.
Hogy mi lesz a kórházakkal? Szakáli Ferencné azt mondja, Szegeden évek óta nincs jelentkező, aki ápolónőnek tanulna.
- Annyi biztos - teszi hozzá Simonka professzor -, hogy a traumatológiai ellátás színvonalát minden általa ismert országban az állam biztosítja. Magára valamit is adó ország a harmadik évezredben nem engedheti meg magának, hogy az úton meghaljanak a sérültek - el kell jutniuk a kórházba. És ha lehet, ott sem kellene meghalniuk. Sőt, azt is el kellene - mert már nagyon sok esetben el lehetne - kerülni, hogy a sérüléseikből életre szóló károsodás maradjon vissza.
Kérdésemre, hogy mi lesz az európai uniós csatlakozás után, Simonka professzor azt feleli: ezekből a szakmákból nagyon sokan fognak munkát vállalni Nyugat-Európában. Ha nem történik számottevő és tartós változás, kiürülnek a traumatológiák, elmennek a nővérek és az orvosok. Nem tudni, a magyar egészségügy helyzetén segít-e a privatizáció, hoz-e enyhülést a kórházaknak a jelenleg csodaszernek kikiáltott kht.-vé alakítása. Nincs eldöntve, milyen legyen az egészségbiztosítási rendszer, szolidaritási alapon szerveződjék-e, vagy külön szintek legyenek a gazdagoknak és a szegényeknek. Így tehát az igazán lényeges kérdésekben nincs irány, nincs koncepció - nyomát sem látni ilyennek az előkészítés alatt álló új egészségügyi törvény tervezetében sem. Azt pedig végképp nem tudni, hogy szánnak-e elegendő pénzt bármilyen átalakulás finanszírozására.
2002-07-10 17:55:13