Hirdetés

A traumatológia traumája

traumatológia, kórház |

Népszabadság   Népszabadság

Azok a nagy dolgok, amikor élet-halál sorsa dől elForrong az egészségügy: az átszervezését szabályozó törvény tervezetének sokadik változatát vitatják az érintettek. A héten megegyeztek a traumatológusok szakmai szervezetei és az Egészségügyi Minisztérium a baleseti sebészetek finanszírozásának növeléséről. Tárgyalnak az Oktatásügyi Minisztérium, az Egészségügyi Minisztérium és az egyetemek vezetői az orvosegyetemi klinikák által felhalmozott veszteségek sorsáról, illetve az orvosegyetemi gyógyító részlegek átszervezéséről.


Az egészségügyi válság az utóbbi időben a traumatológiai osztályokon vált a legjobban láthatóvá. A Szegedi Tudományegyetem Traumatológiai Klinikáján dr. Simonka János Aurél igazgató professzor és Szakáli Ferencné főnővér beszél az idáig vezető útról és a jelenlegi helyzetről.

Veszteséget termel

- Baleseti sebésznek lenni rendkívül nagy szakmai felkészültséget és manuális jártasságot igényel - mondja Simonka professzor. Több száz sérüléstípust kell ismerni, legalább százféle műtétet azonnal elvégezni, ha kell. Döntésképesnek kell lenni a haladéktalan beavatkozásokhoz. Ha éjfélkor bevisznek a kocsmából a baleseti sebészetre egy vérző embert mellkasi szúrással, akkor ott életet kell menteni, megnyitni a mellkast, tenni amit kell és lehet - többnyire nincs alkalom segítséget kérni. Megbízható traumatológus 10-15 éves felkészülés és gyakorlat után válhat az emberből, és itt a nővérek is 4-6 év alatt tanulják meg mindazt, aminek birtokában már bármilyen helyzetben képesek helytállni.

Ehhez képest a nővérek a minimálbér körül keresnek, az orvosok jövedelme messze nincs arányban a teljesítményükkel. A közalkalmazotti bértábla bevezetésével leépítették a szakmai pótlékot, a traumatológián veszélyességi pótlék sem jár. Veszélyességi pótlékot nem kaphat a traumatológus, pedig a baleseti sebészet csúcsidőben olykor úgy néz ki, mint egy mészárszék: fröcsköl a vér, csapódik szembe, bőrre; a páciensek közt gyakori a lumpen, a hajléktalan, az agresszív részeg; nem ritka a hepatitises, sőt előfordult már, hogy HIV-pozitívat is találtak - erre azonban a magyar egészségügyben nem jár veszélyességi pótlék. A baleseti sebészet egyébként nem tartozik azok a közé az orvosi szakmák közé sem, amelyekben gyakori lenne a hálapénz.

Nem csoda, folytatja Simonka János Aurél, hogy a traumatológiákon országosan mintegy harmincszázalékos az orvos- és a nővérhiány. A traumatológus orvosok átlagéletkora 42 év - ez azt jelenti, hogy az "öregek" még ellátják a feladatukat, de nem marad meg mögöttük az a nemzedék, amelyik majd a nem is olyan távoli jövőben átvehetné tőlük a stafétabotot. Aki munkára jelentkezik, azt fel kell venni. További adalék, hogy mint számos más dologban, a traumatológiai ellátás színvonalában is óriási területi különbségek vannak az országban. Vannak olyan helyek, ahol már az ügyeletet is alig tudják kiállítani. Azt sem mondhatják az embereknek, hogy lehetőleg a fővárosban karambolozzanak, mert akkor jóval több esélyük van a túlélésre.

A traumatológia a magyar kórházak kilencven százalékában veszteséget "termel". A baleseti sebészetnek korábban volt egy speciális szorzója az úgynevezett homogén betegségcsoport-számításnál: 32 százalékkal többet kaptak, elismerve a többletköltségeket. Ezt is megszüntették azonban (bár most ígéretet kaptak a részleges visszaállítására), így az egészségügyi intézményeken belüli helyzetük is romlott. Önmagában az a tény, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár intézményeket finanszíroz, de azok bevétele az általuk dokumentált teljesítményektől függ, a teljesítményeket pedig különféle kórházi osztályok hozzák létre, amelyek némelyike ebben a rendszerben veszteségesnek, mások nyereségesnek látszanak, a kórházi gazdálkodásban mind gyakrabban állítja szembe egymással az orvosi szakmákat. A kórházi vezetők gazdasági menedzserekké kényszerülnek válni, és úgy gondolkodni, mint egy vállalatvezető: azt a részleget kell fejleszteni, amelyik "nyereséget" hoz, a "veszteségeset" pedig visszaszorítani és elsorvasztani, függetlenül attól, mekkora a társadalmi igény a munkájára. Ez ismét csak a "veszteséges" szakmák, egyebek mellett a traumatológia helyzetét rontja.

Korábban sajtóvisszhangot is kapott egy másik hátrányos helyzetű orvosi szakma, az aneszteziológia kritikus állapota. Műtéteket kellett elhalasztani, mert nem volt, aki elaltassa a betegeket. Akkor az aneszteziológia helyzetét különböző intézkedésekkel javították: néhol fizetést emeltek, másutt pótlékot adtak, vagy vállalkozási formában fizettek többet az altató- és intenzív terápiás orvosoknak és nővéreknek. Ezzel viszont megdrágították az aneszteziológiai szolgáltatások igénybevételét a traumatológiák számára, amelyek ettől még veszteségesebbekké váltak.

Számos egyéb ok is növeli a veszteségüket. A homogén betegségcsoport-finanszírozás például egyszerűen nem vesz tudomást az ügyeleti rendszerről. A finanszírozó számára mindegy, hogy egy műveletet délelőtt tízkor végeznek-e el vagy éjjel kettőkor, miközben kötelező ügyelni, és az ügyeletre pótdíjat fizetni, noha szégyenletesen keveset. Nem idézem a példákat az implantátumok finanszírozásának anomáliáiról, pusztán egyet említek meg Simonka professzor megjegyzései közül: gondot okoz, hogy beszerezzék a csontrögzítéshez szükséges szöget. A beszerzés nem a szükségletektől, hanem a pénzügyi és adminisztratív helyzettől függ.

- Nem mondhatom az embereknek, hogy ne most tessenek megsérülni, hanem majd csak a következő fél évben törjék el a csípejüket, mert akkorra jön meg a csontrögzítéshez használatos szög - jellemzi a helyzetet a klinikaigazgató.

Az utóbbi időben a traumatológiák körül kitört botrány kapcsán folytak tárgyalások a helyzet javításáról. Született is újabb tűzoltó jellegű megoldás: ismét lesz munkaköri pótlék, és mintegy harminc százalékkal növelik a traumatológiai ellátás finanszírozását. Simonka professzor szerint azonban már az eddigi engedmények nyomán is árgus szemmel figyel a többi orvosi szakma, mert attól tartanak, hogy tőlük veszik el azt, amit a traumatológiáknak odaadnak.

Ahány ügyelet, annyiféle

A szegedi klinikaigazgató hangsúlyozza: a traumatológia csak a jéghegy csúcsa. Válsága nem választható el az ágazat szerkezeti és finanszírozási válságától. Az egészségügy finanszírozására fordított pénz ma Magyarországon reálértékben a fele annak, amennyi a rendszerváltozás kezdetén volt. A finanszírozást mindenképpen növelni kellene, de előbb valóban tanácsos volna megszüntetni a párhuzamosságokat, a szervezetlenségből adódó felesleges kiadásokat. Mellesleg: az átgondolatlan, gyorsan múló divatok, fellángolások is pocsékoláshoz vezetnek: például ennek a kormányzati ciklusnak az elején volt slágertéma a sürgősségi ellátás. Sok helyen pályáztak, nyertek is, milliárdokat öltek bele épületekbe, néhol felszerelésekbe is - a sürgősségi osztályok egy része azonban el sem kezdett működni, mert arra már nincs pénz, nincs nővér és nincs elég orvos.

Az intézetvezető főnővér, Szakáli Ferencné 35 éve van a pályán. Tinilány volt, amikor kezdő nővérként a szegedi orvosegyetem dolgozója lett, később 25 évet dolgozott altatónővérként. Tíz éve főnővér a traumatológiai klinikán, de ma is dolgozik az osztályon. Megtehetné, hogy nem mosdatja, emelgeti a betegeket, de kevesen vannak; jobb úgy, hogy rendszeresen dolgozik ő is az osztályon. Szereti a munkáját. Azt mondja, felemelő érzés, amikor ráköszön egy volt beteg, akit pépesre törve vitte be a mentő, s az illető meggyógyulva azt mondja: Kezét csókolom, nővérke, megismer?

A traumatológia fárasztó, mert a frissen műtött betegek egy-két napig nagyon gondos ápolást igényelnek. Ahány ügyelet, annyiféle: sohasem lehet tudni, mit hoz a következő félóra. Traumatológusnak örök emlék, amikor nagy balesetek történnek. Például a cukorbeteg gyermekek ópusztaszeri busztragédiája. Vagy amikor a Csillag börtönben Richter Richárd összeszurkált mindenkit, akit elért. Nem számít olyankor semmi más. A traumatológián összeáll a csapat, az osztályokról a műtőbe szólítanak mindenkit, akire szükség van. Behívják a nővérszállóról, aki éppen pihen. Mindenki tudja, mi a dolga, hol a helye. Az ügyeletvezető pillantásából is értenek. Azok a nagy dolgok, amikor élet-halál sorsa dől el. S egy ilyen ügyelet után nincs hazamenetel: a Richter-dráma után is a szokásos nappali műszakkal folytatódott a munka, és nem lehetett mondani a betegeknek, hogy fáradt vagyok, álmos vagyok, szemhunyást nem aludtam az éjjel.

Szakáli Ferencnének 1966-ban 1250 forint volt a kezdő fizetése. Akkor az annyit ért, hogy még félretenni is tudott belőle. Ma a negyvenezer forintos minimálbérből 15-20 ezer elmegy albérletre annak, aki nem lakik nővérszállón. A maradékból kellene megélni. Aki még nincs férjnél, néha elmenne szórakozni, venne egy új ruhát - de mire futja a maradék 15-20 ezer forintból?

Nincs irány

A pályát még el nem hagyott nővérek a legszükségesebb feladatokat tudják ellátni az intézetben. De a beteg lelkével alig marad idő törődni. Behoznak egy összetört embert, egyik pillanatról a másikra elütötte az autó a zebrán: sokkot kapott, nem tudja, mi lesz vele, nem tudja, ki fogja értesíteni a családját, az óvodában hagyta a gyerekét, ki fogja hazavinni? Mi lesz, ha kiesik a munkából? Volt olyan bokatörött, aki azért könyörgött, hogy begipszelt lábbal is engedjék vissza dolgozni, mert ha hat hétig nem mehet munkába, elveszíti az állását. A jó szó csaknem annyit segítene ilyenkor, mint a műtét, de alig van rá idő.

Elmennek a nővérek, mert a kórházi fizetésből nem tudják eltartani a családjukat. Van, aki kórházi túlmunkát vállal: dolgozik húsz napot, a szabadnapjain pedig más osztályon újabb napokat. Állandóan holtfáradt, de nem tehet mást, mert ehhez ért, és ha nem dolgozná magát halálra, akkor nem tudná miből nevelni a gyerekeit.

A nővér egy férfidominanciájú társadalomban mégis feleség. Mostanában tervezik a karácsonyi ügyeleteket, sok családban a férj is váltott műszakban dolgozik, és ha konfliktus van, rendszerint az a döntés, hogy a férfi munkahelye a fontosabb. Előfordult, hogy a férj munkahelyéről "azt üzente a vámparancsnok": keressen valami más munkát a nővérke!

A szegedi traumatológiai klinikán három vajdasági dolgozik. A háború idején jöttek át, itt is kevés a fizetés, de ahhoz képest, hogy a szabadkai kórházban meg sem kapták a pénzüket, mégis jobb.

Hogy mi lesz a kórházakkal? Szakáli Ferencné azt mondja, Szegeden évek óta nincs jelentkező, aki ápolónőnek tanulna.

- Annyi biztos - teszi hozzá Simonka professzor -, hogy a traumatológiai ellátás színvonalát minden általa ismert országban az állam biztosítja. Magára valamit is adó ország a harmadik évezredben nem engedheti meg magának, hogy az úton meghaljanak a sérültek - el kell jutniuk a kórházba. És ha lehet, ott sem kellene meghalniuk. Sőt, azt is el kellene - mert már nagyon sok esetben el lehetne - kerülni, hogy a sérüléseikből életre szóló károsodás maradjon vissza.

Kérdésemre, hogy mi lesz az európai uniós csatlakozás után, Simonka professzor azt feleli: ezekből a szakmákból nagyon sokan fognak munkát vállalni Nyugat-Európában. Ha nem történik számottevő és tartós változás, kiürülnek a traumatológiák, elmennek a nővérek és az orvosok. Nem tudni, a magyar egészségügy helyzetén segít-e a privatizáció, hoz-e enyhülést a kórházaknak a jelenleg csodaszernek kikiáltott kht.-vé alakítása. Nincs eldöntve, milyen legyen az egészségbiztosítási rendszer, szolidaritási alapon szerveződjék-e, vagy külön szintek legyenek a gazdagoknak és a szegényeknek. Így tehát az igazán lényeges kérdésekben nincs irány, nincs koncepció - nyomát sem látni ilyennek az előkészítés alatt álló új egészségügyi törvény tervezetében sem. Azt pedig végképp nem tudni, hogy szánnak-e elegendő pénzt bármilyen átalakulás finanszírozására.

traumatológia, kórház

2002-07-10 17:55:13

Hirdetés

Legfrissebb

AZ ORVOS VÁLASZOL

Szakorvosaink válaszai olvasói kérdésekre

Mielőtt kérdez, keressen orvosaink korábbi válaszai között!

Hirdetés
Hirdetés

Web Design & Development Prowebshop