A ceglédi Toldy Ferenc Kórház földszintjén végenincs folyosó vezet a pszichiátriai osztályra. A hosszú és félhomályba burkolódzó úton megy, megy az ember az ismeretlen felé, s közben arra gondol, ez az az út, amelynek végén a részeg disznó elnevezés lekopik róla, s a kórterem ajtajában már az, ami: alkoholbeteg.

Azért jutnak eszembe elsőként éppen az alkoholisták, mert környékszerte, ha árokban látnak valakit, amint épp mámorából próbál kikecmeregni, a járókelők nem mulasztják el megjegyezni: na, ez is kiköt nemsokára a ceglédi idegosztályon. Holott a ceglédi kórház pszichiátriája nyilvánvalóan nemcsak azzal van elfoglalva, hogy alkoholbetegeket állítson talpra és próbáljon a továbbiakban "szárazon tartani". Ám tény, hogy a százhetvennyolc ágyas osztály - amely kétszázhetvenezer fős terület ellátására hivatott - betegeinek harminc-negyven százaléka alkoholista.

Az osztályvezető főorvos, dr. Bojtos Attila szobájában pipafüst kellemes illata száll, s ez kölcsönöz valami otthonosabb érzést a különben patikatisztaságú kórházépületben, ahol - egyébként érthető módon - mindenütt tilos a dohányzás. Maga a főorvos pedig szemlátomást az a csendes, türelmes, nyugodt ember, aki a legelképesztőbb megnyilvánulásokat is képes higgadt toleranciával kezelni. Mert hát én is azt kérdezem mindjárt, hogy a zárt osztály, ahonnan olykor olyan hangokat lehet hallani még a kórház parkjának végében is, hogy hideglelést kap, aki csak arra jár - vajon hogy néz ki? Van-e gumifalú szoba, elég sűrűek-e az ablak- és ajtórácsok? Dr. Bojtos Attila holmi gumidominók említését már nem várja meg, inkább azt mondja, akkor tekintsük meg együtt a zárt osztályt.

Egy teleüveg lengőajtónál légies termetű, fiatal ápolónő tárja az ajtószárnyat: tessék csak beljebb. Társalgó-e vagy közös ebédlő, ahová jutunk, hirtelen nem is tudom, mindenesetre ott csoportosul egy kisebb tömegnyi ember, férfiak és nők vegyesen, s üdvözlő szavakat kiáltanak. Egy fiatalember a főorvos mellé lépve közli, hogy átgondolt mindent, beleegyezik a gyógyszeres kezelésbe. Másvalaki megkérdi, hogy akkor kap-e eltávozást délutánra. Hát persze, mondja a főorvos, hiszen megígértem.

Aztán beljebb kerülünk, fehér ágyak közé, amelyeken festői rendetlenségben hevernek párnák és paplanok. Az ablakokon csak félig van rács, nyilván, hogy illetéktelenek ne juthassanak be kintről. A társalgóban csoportosuló betegeket jobban szemügyre véve azt gondolom, elég itt egy sértő szó, hogy tömegverekedés törjön ki. S mi a csudát csinál akkor a két férfi kivételével - akik nem is mindig ezen az osztályon teljesítenek szolgálatot - csupa nőből álló személyzet? Perjési Lászlóné ápolónővértől megtudhatom. Ő azt mondja, hogy természetesen vannak konfliktusok, miért éppen itt ne lennének. Az ilyesmi őket is nagyon megviseli, s nem könnyű másnap úgy felvenni a műszakot, hogy az előző napi zűr még el sem felejtődött. De délutánra minden rendbe jön. Megtanulták megtalálni a hangot a betegekkel, csak a mérhetetlen türelem segít, és azirántuk érzett szeretet. A szeretet mint kulcsszó skizofréniával, tudatzavarral, egyéb rémségekkel küzdők között? Perjésiné csodálkozik, hogy csodálkozom, dr. Bojtos Attila pedig azt mondja, hát igen, az emberek egy részében van bizonyos ambivalencia a pszichiátriára kerülőkkel szemben, holott csak azt kell megérteni: nem minden ember működik úgy, hogy felelős legyen a tetteiért.

Egy zárt és két nyílt osztály működik a pszichiátrián. A nyitottság azonban, mint tapasztalhattam, mindkettőben működik kifelé is, befelé is. Rugalmasan kezelik a látogatási időt is, napközben szinte bármikor jöhetnek látogatók.

Érezni-e vajon az osztályon, hogy a kinti világban mostanság több a baj? A munkanélküliség, az anyagi ellehetetlenülés, a talajt vesztettség? A világ mindig zűrzavaros volt, válaszol Bojtos főorvos, ám mintha valóban több szociálpolitika csapódna le az egészségügyben, mint korábban. Vannak betegek, akiknek a kórház jelenti az egyedüli szociális biztonságot. És nincs már "holtszezon" sem, holott pár éve nyaranta még szusszanhatott egyet a kórházi személyzet, amely addig úgy szokta meg, hogy ősszel, amikor forr a bor, az átlagosnál többen delirálnak, tehát nagyon sok a munka, de nyáron lehet kicsit lazítani. Ilyen már nincs.

Heroikus munka az, amit az osztály személyzete vállal - mondja dr. Bojtos Attila, s sajnos számítani kell rá, hogy ilyen terhet hosszabb távon már ők sem képesek anélkül cipelni, hogy előbb-utóbb mentálhigiénés gondokkal ne küzdjenek maguk is. Az lenne jó, ha kétszer ennyien lennének - abba viszont anyagilag belerokkanna a kórház.

Betegelégedettségi kérdőív - amely például a belgyógyászaton jól bevált módszer ahhoz, hogy a kórház vezetői folyamatosan képet kapjanak arról, mit vár el a beteg a gyógyító intézménytől - a pszichiátrián nincs. Itt közvetlenül és azonnal napvilágra kerül minden vélemény. Bojtos doktor különben is azt szokta mondani, hogy a belgyógyászat a kórház legnagyobb pszichiátriai osztálya, a pszichiátria viszont a legnagyobb belgyógyászati osztály. De ha lenne ilyen kérdőív, azon alighanem a hetente egyszer megrendezett diszkók szerepelnének az elégedettség legfontosabb fokmérőjeként. Meg talán az is, hogy vannak kreatív terápiák, lehet varrni, hímezni, aki pedig akar, segíthet a kórház ruharaktárában vagy akár a betegszállításnál.

- Még egy utolsó kérdés - fordulok bocsánatkérően az osztályvezető főorvoshoz a hosszú-hosszú folyosó sarkán, már kifelé menet -, ugye, a zárt osztályon a dohányosok, akiknek nem kell lemondaniuk szenvedélyükről csak azért, mert kórházba kerültek, nem tarthatnak maguknál gyufát? Van itt mindenkinél gyufa, nevet Bojtos Attila. De kés a teríték mellett, az ugye nincs? Az nincs, nyugtat meg a főorvos, legyen valami örömöm nekem is. Hiszen a felelősség amúgy is az övé. S bár szöktek már meg betegek az osztályról szabadságvágyukban a kimaradási engedélyek ellenére is, az még nem fordult elő, hogy visszaéltek volna azzal az alapos mérlegelés után nekik megszavazott bizalommal, amivel talán csak itt találkoznak.