Kép: FreeDigitalPhotos.net

A bocsánatkérésre képtelenek is elmormolják, hogy bocsánat, ha valakinek a lábára lépnek a tömegben, de ha például a partnerükkel veszekednek, a világért sem ismernék el, hogy a másiknak van igaza.

Ha egy cselekedetünk, vagy esetleg éppen a passzivitásunk valakinek sérelmet, bánatot okoz, a legtöbben őszintén bocsánatot kérünk, egyrészt, mert az illető megérdemli, másrészt, mert a megbocsátás enyhíti a bűntudatunkat. A bocsánatkérésre képtelen emberek ilyen helyzetekben is igyekeznek felmenteni önmagukat. Vajon miért?

Számukra az a szó, hogy „bocsánat” valójában sokkal többet jelent, félelmet vált ki belőlük, amit mindenáron szeretnének elkerülni.

A hiba beismerése azért okoz gondot nekik, mert képtelenek elválasztani cselekedeteiket a jellemüktől. Ha valami rosszat tettek, akkor biztosan rossz emberek, így tehát a beismerés az önazonosság és önbecsülés elleni fenyegetésként jelenik meg számukra.

A bocsánatkérés utat nyithat a bűntudathoz, az ember rosszul érzi magát azért, amit tett, de azoknak, akik képtelenek erre, a szégyen kapuja nyílik meg, mert önmagukat érzik rossznak.

A legtöbb ember úgy véli, hogy a bocsánatkéréssel megoldhatja a személyes ellentéteket, de sokan attól félnek, hogy ezzel csak további vádaskodások céltábláivá válnak, újabb konfliktusoktól tartanak.

Akik nem tudnak bocsánatot kérni, attól is félnek, hogy azzal rájuk hárulna minden felelősség, és a másik fél teljes felmentést kapna, ami alapot adhat neki további vádaskodásokra.

A bocsánatot kérni nem tudók ezzel a viselkedéssel érzelmeiket is kezelni próbálják: általában jól érzik magukat a haragjukkal, ingerültségükkel, érzelmi távolságtartásukkal. Számukra fenyegető az érzelmi közelség, úgy érzik, ezáltal összeomlik a lelki védelmi rendszerük, és sebezhetővé válnak.