Viki első gyermeke születésekor elhatározta, hogy soha többé nem szül, mivel 12 órás vajúdás és oxitocin adása (szülésgyorsító szer) után sikerült csak világra hoznia gyermekét, ami iszonyatos megpróbáltatás volt számára. A sors azonban úgy hozta, hogy másodszorra is teherbe esett, és érthető módon rettegett a szüléstől. Néhány kineziológiai oldás után, melyek hatására feloldódtak az első szülés miatt kialakult feszültségek, várakozva indult a szülésnek. A történet vége hollywoodi filmbe illő happy end: megbeszélte ugyan kineziológusával, hogy a biztonság kedvéért hétfőn ő is ott lesz a szülésnél, ám a terv nem jött be. Két nappal korábban éppen a kórház kertjében sétáltak férjével, amikor eljött az idő, a baba nem várt a kineziológusra. Ezt követően másfél óra múlva már hármasban örültek az egészségben gyarapodott családnak.

Ha már valaki két szülésen túl van, azt gondolnánk, a harmadik nem jelent majd problémát.

Mártánál azonban éppen első két, már nagyobb gyermeke játszott szerepet a terhesség alatt kialakult pánikbetegségnél. Félni kezdett, hogy a nagyok féltékenyek lesznek a kicsire, és így elveszti őket azzal, ha újabb gyermeket hoz a világra. Tudat alatt tehát nem vállalta teljes mértékig a babát. Mivel azonban állapotosan nem akarta a pánikbetegség kezelésére ajánlott gyógyszert szedni, kineziológushoz fordult, és 4-5 oldást követően félelmei elmúltak. Ennek köszönhetően problémamentesen hozta világra harmadik gyermekét, és ennek nem csak ő, hanem az egész család, beleértve a „nagyokat” is, nagyon örült és örül azóta is!

Ági már három sikertelen lombikprogramon is túl volt, amikor úgy döntött, tenni kell valamit, hogy végre megtapadjon a magzat. A kineziológiát hívta segítségül, és a következő beültetést már érzelmi stresszoldással megtámogatva csinálta végig, és láss csodát: már ő is elmondhatta magáról, hogy babát vár! Maradtak azonban még félelmei, ezért a kineziológus segítségére egészen a szülésig szüksége volt, aki többek között segített például akkor, amikor Ági méhlepénye a méhszájra csúszott, és le kellett „csalogatni” onnan... Szerencsére azonban, az oldásoknak hála, semmilyen megpróbáltatás és félelmek nem akadályozhatták meg, hogy várva várt első gyermeke megszülessen.

Orsi és kisfia története igazából a szülés után kezdődött. Az első baba ugyanis néhány naposan olyan bőrkiütéseket produkált, hogy bár néhány hónap alatt öt kórházat sorra jártak vele, de egyetlen orvos sem tudta beazonosítani. A csúnya, nagy, vörös kiütésekre ennek ellenére felnőtteket is próbára tevő, erős gyógyszereket és különböző kezeléseket kapott, amelyek azonban mit sem javítottak a kisfiú állapotán. Négy hónapos volt, amikor végül kineziológushoz fordultak. A dolog érdekessége: nem is a babát, hanem az édesanyját kellett kezelni, ugyanis ilyen kis korban anya és gyermeke (sőt, az édeasapja is) még olyan szoros egyégnek fogható fel, amelyben ugyan a tünetek a „leggyengébb láncszemen” jelentkeznek, de a pszihés blokkok lehetnek a szülőkben is. Mint például Orsinál, akiről kiderült, hogy szintjén üldözési mánia szinten féltette elsőszülött kisfiát, vagyis folyamatos rettegésben élt, amióta az megszületett. Félt, hogy elrabolják, hogy bántják, és a kicsi átvette ezt a félelmet, majd – védekezésképpen – a kiütésekkel úgymond „megvastagította” a bőrét. Miután édesanyja megértette, hogy nincs oka félelemre, a kiütések a harmadik oldás után halványodni kezdtek, a negyedik pedig teljesen eltüntette őket. Ennek már több mint egy éve, és a kisfiú azóta is tünetmentes.

Kriszta tulajdonképpen makacsságának köszönheti gyermekét. Orvosai ugyanis, miután a vizsgálatok során ödémát fedeztek fel a magzat nyakán, azt javasolták, vetesse el, mert nagyon nagy veszélyben van. A huszonéves nő, akinek ezzel első gyermeke élete forgott kockán, nemet mondott, és megoldotta a problémát. Kineziológushoz fordult, és az orvosok csodálkozó tekintetétől kísérve, az ödéma 4-5 oldás alatt, folyamatosan kisebb lett, és az édesanya – amint az a szülést követő alapos vizsgálatokból kiderült – teljesen egészséges babát hozott világra. Egy kisgyermeket, aki egyébként meg sem született volna!

Gyöngyösi Kata