A tizenkét terhes asszony, aki körülöttem emelgette a gumilabdákat a polifoam-okon, fellengzősen szólva spirituális közeget teremtett, természetesen akaratán kívül. Mindig szívesen emlékszem vissza a kis szeánszokra, melyekben elmélet éppúgy szerepelt, mint gyakorlat.

Karbantartó Anyácskánk, a torna vezetőnője mindig tartott egy kiselőadást a szülés mikéntjéről. Minden alkalommal más volt a téma. Olykor a kitolás fázisai, olykor a légzés, olykor a pszichés hozzáállás, olykor csak anekdotázás, némi praktikus felhanggal. Hogy volt régen, hogy van most. Melyik országban mi a szokás. Hogyan osszuk be erőinket. Ott legyen-e az apa.

A sok kis terheske pedig, a gyakorlatok végeztével csak ücsörgött, kérdezett. A tapasztalt második, vagy akár hányadik gyermeküket váró kolléganőink szívesen mesélték el ezredszerre is, hogy is volt az első gyermek születése. Hogyan értek be a kórházba, hogyan küldték őket haza, mondván, „ez még nem az”, illetve hogy volt a vajúdás. A téma kifogyhatatlan, akit nem várt tűkön ülve egy aktív kétéves lurkó, az otthon is elmerenghetett a dolgok menetén, mi és hogyan fog történni. Ez terhes torna nélkül is bekövetkezik, ám tapasztalatom szerint a közösen végzett gyakorlatok lehetőséget adnak egy nagyon kellemes, irányított ellazulásnak.

Nem csak az állapot, hanem a cél is közös.

Igyekeztünk testünk megváltozott állapotához maximálisan alkalmazkodni, annyira, hogy a lehető legkönnyebben, legtermészetesebben sikerüljön lazítani, illetve koncentrálni, erőt kifejteni a megfelelő pillanatban. Még úgy is, hogy nem vagyunk tudatában a dolognak. Meg kellett tanítani az elnehezült testet arra a tréningre, hogy ha eljön az ideje, fizikai és szellemi részünk hatékonyan tudjon együtt működni. Ez jól hangzik, de kicsit sem egyszerű.

Tapasztalatom szerint a nyolcadik hónaptól kezdve a hétköznapi közlekedés is elképesztő erőfeszítés, emlékeimben legalábbis élnek olyan napok, amikor eljutni a boltba is Mount Everest csúcstámadásnak tűnt. A tartásjavító gyakorlatok, amiket a tornán tanultunk, ilyenkor életmentőnek bizonyultak. Így legalább a hátam és a derekam nem deformálódott el visszafordíthatatlanul és méltósággal szuszogva érkeztem meg negyed óra alatt a második emeletre, táskámban három almával…

Amint haladt előre a terhesség, úgy változtak a gyakorlatok. A tornatanárnő mindig figyelmesen körülnézett, ki milyen fázisban van éppen, és ennek megfelelően adta az instrukciókat. Rémlik, hogy a vége felé még azt is precízen ki tudta tapintani, milyen pozícióban helyezkedik el a hasamban a gyermek.

Mint azt a legtöbb terhes könyvben írják, fontos az ellazulás, az otthoni nyugodt percek, amikor az ember csak a bébire és magára figyel. Megfigyelésem szerint ez a terhes tornán sokkal könnyebben összejön, mivel itt egyszerűen nincs mást csinálni. A fizikai edzés pedig segíti a tudatos lazítást, azon túl, hogy még elnehezülten is kondiban tart. Ha valaki túlsúlyos, vagy hajlamos derékfájásra, illetve bármi egyéb nyűg kínozza, akkor különösen hasznos részt vennie egy ilyen, hetente egyszer vagy kétszer egy órában végzett tornán.

Mondhatnám, hogy „Hé, terhesek, tornára fel!” - de bevallom, a jelszó egy kis korrigálásra szorul. Mert ha - mint némely barátnőm - már nem az első babáját várja valaki, akkor lehet, hogy az otthoni teendők annyira edzésben tartják, hogy örül, ha este végre beesik az ágyba. Mégis. Azt gondolom, a második, vagy sokadik gyermek mamája is megérdemel egy kis kikapcsolódást, amikor a padlón fekve, lábat emelgetve próbálja a legideálisabban tekergetni és kinyújtóztatni a testét a hatalmas pocak körül. Anyunak ugyanis a szülés után jó kondiban kell lennie, ha lépést akar tartani a felpörgő eseményekkel!

Tehát: „Hé, terhesek, tornára fel, - még ha nincs idő rá, akkor is!”