1906-ban történt meg először, hogy az orvosi Nobel-díjat két tudós kapta. Mindkettő az idegrendszer felépítésével kapcsolatos munkásságának elismeréséül.

Camillo Golgi (1844-1926) olasz orvos tekinthető az idegszövettani vizsgálati technika egyik megteremtőjének. Fiatal korában az elmebetegségek élettani hátterét kutatta, doktori disszertációját is e témakörben írta,s abban az időben már ezzel feltűnést keltett. Később mindinkább az idegrendszer szövettani (mikroszkópos szerkezetének) vizsgálatával foglalkozott. Kidolgozott egy teljesen újszerű festési eljárást, az ezüstnitrát-festést, melynek segítségével különbséget lehetett tenni a központi idegrendszer (agy és gerincvelő) különféle sejtjei között. Leírta az agy nyirokérrendszerét és a kisagy szöveti szerkezetét.

Golgi a gyógyíthatatlan betegségek kórházában, Abbiategrassóban teljesen magára hagyva, elszigetelten végezte kutatásait, melyek később világra szóló felfedezéseknek bizonyultak. Festési módszerével olyan betegségek sejtdegenerációs alapjait mutatta ki, melyekre addig nem volt természettudományos magyarázat.

Az agy szöveti szerkezetében addig nem ismert részleteket: idegsejteket, sejtrendszereket fedezett fel, ezeket osztályozta, s főművét az idegrendszeri központok finom anatómiájáról 1883-ban írta meg.

Munkájáról olasz nyelven írt, ezért mindez csak az 1890-es években vált ismertté a nemzetközi tudományos világ számára, amikor egy kollégája, a német Kölliker professzor felfedezte jelentős tevékenységét.

32 éves korától a páviai egyetem kórtanprofesszora lett, s az orvostudomány egyéb területein is jelentős felfedezéseket tett: a csontvelő és a veseműködés területén, vagy a malária plazmódiumok elkülönítésében. Az idegingerület terjedésének kérdésében a folyamatos ingerterjedés, a kontinuitás elvét vallotta. Ebben a kérdésben szembekerült Ramón y Cajal spanyol anatómia- és szövettanprofesszor kontiguitás elméletével, mely szerint az idegrendszer egészében idegsejtekből áll, s ezek között csak érintkezéses kapcsolat van, folyamatosság nincsen. A későbbi elektronmikroszkópos vizsgálatok az érintkezéses kapcsolatot igazolták.