A betegség kórokozója a Toxoplasma gondii nevű egysejtű. Nicolle és Manceaux
mutatta ki 1908-ban egy északafrikai rágcsáló, a fésűs patkány (Ctenodactylus
gondü) szervezetében. Még ugyanabban az évben többen megtalálták ezt a kórokozót
nyulakban, majd egerekben és patkányokban, később szárnyasokban, kutyákban,
macskákban és csaknem minden gerinces állatban.
Az ember toxoplazmás fertőzését Wolf és Cowen írta le először (1937) egy agyhártyagyulladásban
szenvedő csecsemő esete kapcsán. Két évvel később újabb ilyen eseteket figyeltek
meg újszülötteken, és ezek alapján leírták a betegségre jellemző általános tüneteket:
vízfejűség, meszes gócok az agyban, a szem ér- és ideghártya-gyulladása. A kórokozó
által okozott betegséget szövettani vizsgálattal igazolták. Ha a kóros elváltozást
szenvedett szöveteket egészséges állatokba oltották át, abban idővel ki tudták
mutatni a toxoplasmosis kórokozóját.
Sabin és Feldman 1948-ban kidolgozott egy szerológiai vizsgáló módszert (Sabin-Feldman-festés),
amelyen hosszú ideig a toxoplasmosis laboratóriumi kimutatása alapult. A szemdiagnosztika
újabb módszerei további megfigyeléseket tettek lehetővé.
Alkalmazásukkal például bizonyossá vált, hogy a terhesség idején fellépő fertőzés
következménye veleszületett toxoplasmosis lehet, továbbá, hogy az AIDS-ben,
valamint a szerv- és a csontvelő-átültetést megelőző immunszuppresszív kezelés
következményeként a krónikus fertőzések fellángolhatnak.
Az emberben és az állatokban igazolt toxoplazmás fertőzések egyértelműen bizonyították,
hogy a betegség zoonózis. Ezért az emberi megbetegedések tanulmányozásán túl
széles körű vizsgálatokat végeztek különféle állatok fertőzöttségére vonatkozóan.
Hutchinson 1967-ben több éves kutatás eredményeképp felismerte, hogy a Toxoplasma
gondii végső gazdája a macska, annak szervezetében fejlődnek ki az élősködő
ivaros alakjai, amelyek végső formái a macska ürülékében megjelenő oociszták.
Ebből következőleg a macskafélék kivételével minden állat, valamint az ember
csak köztigazdája ennek a kórokozónak.
Megvizsgálták, milyen gyakori ez a fertőzés azoknak az állatoknak a körében,
amelyek az emberrel érintkezésbe kerülhetnek. Kiderült, hogy a macskák fertőzöttsége
annak mértékétől függően - lehet tünetmentes, de súlyosabb esetekben a vékonybél
hámsejtjeiben szaporodó kórokozó hasmenést okoz. A fiatal macskák tünetei lehetnek
súlyosabbak: láz, tüdőgyulladás, agyvelőgyulladás léphet fel, de előfordulhat,
hogy a toxoplazma az állat összes szervében szétszóródva pusztulását okozza.
A szeroepidemiológiai vizsgálatok a macskák 4,0-27 százalékát találták fertőzöttnek.
A kutyák fertőzöttségét többnyire semmiféle tünet nem jelzi. A toxoplazmás
fertőzéshez azonban gyakran társul valamilyen vírusfertőzés, és az ilyen esetekben
agyvelőgyulladás is kialakulhat. A veleszületett toxoplasmosis gyakran jár
a
központi idegrendszer károsodásával.
A szerológiai vizsgálatok a kutyák 6,0-35 százalékát találták fertőzöttnek.
Az állatok toxoplasmosis-fertőzöttségének gyakoriságát és emberi betegséget
okozó szerepét tekintve a juhok állnak az első helyen.
Azokban az országoltban - Új Zélandon, Ausztráliában, Kanadában, Angliában
-, ahol a juhtenyésztés fontos állattenyésztési ágazat, az állománynak több
mint 25 százaléka átesik a toxoplazmás fertőzésen. A fertőzött juhok gyakran
elvetélnek vagy életképtelen bárányokat ellenek. Az ebből adódó nem csekély
gazdasági kár arra ösztönözte az angliai kutatókat, hogy szájon át adható vakcinát
dolgozzanak ki a toxoplazma ellen. A vakcinával vemhes juhokat kezeltek, és
azt tapasztalták, hogy a kezelés még tizennyolc hónap elteltével is védetté
tette az állatokat.
A sertések és a szarvasmarhák fertőződése ritkán jár klinikai tünetekkel, gyakoribb
az izomban cisztába záródott toxoplazma. Különböző földrajzi helyeken a szarvasmarhák
8,0-21 százalékát, a sertések 6,0-30 százalékát találták krónikus toxoplazma-fertőzöttnek.
Az állatok közti fertőzés fennmaradásában meghatározó szerepe van a kórokozót
hordozó mezei rágcsálóknak. Ezek fertőzik meg az állatvilág többi fajait, amelyek
által a kórokozó az emberbe jut. A rágcsálók igen fogékonyak a toxoplazmával
szemben, és ez a bejutó kórokozók mennyiségétől függően heveny vagy krónikus
megbetegedésüket okozza. Az egerek és a patkányok alkalmas alanyok a toxoplazma
fenntartására és tanulmányozására is.
A fertőzés emberek közti előfordulását számos szerológiai vizsgálattal ellenőrizték.
Az eredmények egybehangzóan arra utalnak, hogy a fertőzöttség gyakorisága az
életkorral növekszik, és a 60 éves korúaknak már 50-60 százaléka átesett a
fertőzésen.
A hazai lakosság 52,9 százaléka esett át 60 éves koráig a toxoplazmás fertőzésen.
A fertőzések zöme a 15 és 25 év közötti korosztályra, a nők reprodukciós (szülőképes)
időszakára esik.
A Toxoplasma gondiinak három megjelenési formáját ismerjük (melléklet S.,
6., 7. kép).
A 2-7 x 2-4 mikrom-es (a méter milliomodrésze) trofozoit, amely +4 °C-on
öt-nyolc napig életképes. A betegség heveny szakaszában fordul elő, általában
a sejteken
belül, de néha a sejteken kívül is.
Egy másik alak a fallal körülvett 10-100 um-es ciszta, amely a trofozoithoz
hasonló, úgynevezett bradizoitot tartalmaz. A betegség akut szakaszát követően
képződik. A sejten belül fejlődik ki, s eközben roncsolja a gazdasejtet. +4
°C-on 1-2 hónapig marad fertőzőképes.
A 9-13 mikrom-es oociszta kifejlett állapotban két sporocitát tartalmaz, s
mindegyikben négy sporozoit van. Az oociszta a toxoplazma legellenállóbb alakja,
nedves
környezeten
legalább két-három hónapig életképes.
A szervezetbe jutott toxoplazmák a vér és a nyirokkeringés révén minden szervbe
eljutnak, közben gyorsan szaporodnak, amelyet csak a szervezet védekezőrendszere
lassít. A kórokozó megtelepedési helyein kisebb-nagyobb szöveti károsodások
keletkeznek.
Klinikai szempontból a toxoplasmosis két fő csoportba osztható aszerint, hogy
a születés utáni fertőzés következménye-e, vagy a magzati élet során jut a szervezetbe.
Eszerint megkülönböztetünk szerzett (akvirált) és veleszületett (congenitális)
toxoplasmosist. Az előbbi aránylag gyakori, de csak ritkán okoz súlyos megbetegedést.
A fertőzést követően hőemelkedés, hurutos tünetek, nyirokcsomó-megnagyobbodás
jelentkezik. Az esetek többségében a nyaki tájon jelentkező diónyi, mogyorónyi
nyirokcsomók hívják fel a figyelmet a kórokozó támadására. A betegek rendszerint
ezzel a tünettel keresik fel az orvost. A ritkább kórképek közé tartozik a tüdő-,
az agyhártya- és agyvelőgyulladás.
Az akut fertőzés tüneteinek az immunitás kifejlődése, az antitestek megjelenése
vet véget, s ennek eredményeképp kifejlődnek a toxoplazma cisztás, nyugvó alakjai.
Az AIDS-ben szenvedő betegek, illetőleg az immunszuppressziós kezelésben részesülők
esetében az immunvédekezés hiányában a már cisztálódott toxoplazmák kiszabadulhatnak.
A cisztából kiszabaduló toxoplazmák szétszóródnak a szervezetben, és súlyos
kórképeket: agyvelő-, szívizom- és tüdőgyulladást okoznak.
A terhesség idején az anyát érő friss fertőzés következtében a kórokozók átjutnak
a méhlepényen, és károsítják a magzatot. Spontán vetélést, halvaszületést vagy
veleszületett toxoplasmosist okoznak.
A kórokozó hatása a terhesség első harmadának végén és a második harmadában
a legsúlyosabb.
Ebben az időszakban 50 százalék az esélye annak, hogy az anyát érő fertőzés
megtámadja a magzatot is, s ezeknek az eseteknek 2-10 százalékában alakul ki
veleszületett toxoplasmosis.
A veleszületett toxoplasmosis jellemző tünete a mikrocephalia, a vízfejűség,
a szellemi visszamaradottság (retarcíáció) és különféle szembetegségek.
A veleszületett toxoplazmás fertőzésre visszavezethető szemelváltozások, a
szellemi fogyatékosság évek múltán is kialakulhat, annak ellenére, hogy az
újszülöttön a betegségnek semmiféle tünete nem látható. Ezért tartják fontosnak,
hogy a
terhesség idején fertőződött anyák gyermekeit hosszabb ideig tartsák megfigyelés
alatt.
A toxoplasmosis gyógykezelésére pyrimethamirat, szulfonamidot, illetve spiramycint
alkalmaznak.
A T. gondii kimutatása az agy-gerincvelői folyadékból (liquorból), illetőleg
a kórokozó feltételezett megtelepedési helyéről vett minták mikroszkópos vizsgálatán,
továbbá a vérminták szerológiai vizsgálatán alapul. A szerodiagnosztikai módszerek
egy része alkalmas a specifikus antitest IgA, IgM, IgG típusú immunglobulinjainak
a meghatározására is. A beteg gyógykezelése szempontjából fontos, hogy felismerjék
a friss fertőzést, erre az IgM vagy az IgA kimutatása egyformán alkalmas. A
gyógykezeléstől csak a betegség akut szakaszában várható eredmény. Ha az IgA-
vagy az IgM-vizsgálat eredménye negatív, de az IgG-é pozitív, az azt igazolja,
hogy a beteg már korábban átesett a fertőzésen.
A Toxoplasma gondii cisztája agyszövetben (600x nagyítás)
Az ember háromféleképpen fertőződhet toxoplazmával. A macska által ürített
oocisztákkal, a fertőzött állatók cisztát tartalmazó, és nem kellően (60 °C
alatt) kőkezelt húsának fogyasztásával, valamint magzati korban a méhlepényen
átjutó toxoplazmák révén.
Az elmondottak alapján a toxoplazmás fertőzés megelőzésének lehetőségeit így
foglalhatjuk össze. A macskákat távol kell tartani a madarak és egerek zsákmányolásától,
a macskák alatt naponta kell almot cserélni, a macskaürülékkel szennyezett talajon
végzett munkák közben kesztyűt kell viselni, a macskákat távol kell tartani
a homokozóktól, ahol gyerekek játszanak, kerülni kell a nyers vagy nem kellően
átfőtt, átsült hús fogyasztását.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy a terhes nők elkerüljék
a fertőzést.
A tanácsadás, a terhes asszonyok szerológiai szűrése, a fertőzöttek gyógykezelése
hatásosan csökkenti a veleszületett toxoplasmosis kifejlődésének esélyét. Ausztriában
és Franciaországban a terhes asszonyok kötelező vizsgálatai közé tartozik a
toxoplazma-szűrés, és eredményeként számottevően csökkent az ilyen betegségek
száma.
Oldalak: 1
Jankó, M.; Az élősködõk és az ember SubRosa Kiadó
2003-01-10 12:26:38
Metakereső
Főoldal
)
Levél a szerkesztőségnek 
