Ákos a saját sikítására ébredt. Már megint olyan polippal álmodott, amelyik befonta, behálózta. Ákos amúgy normális, józan életű fiatalember, és nem is néz horrorfilmeket. Merthogy ez minden álmoskönyv szerint magyarázhatja az ijesztő álmokat. Vagy nem. A szorongások néha nappal törnek ránk, pókok vagy zárt liftek formájában mutatják félelmetességüket, máskor homályos rossz érzés mögé bújnak. A polipok és pókok legalább formával leírhatók. A pszichoterápiában a tanács: személyesítsd meg! Rajzoljuk le, vegyük sorra a csápjait! Nevezzük el egyenként, lássuk, mitől is szorongsz! Mindenkinek és minden életszakasznak megvannak a szorongásai. Amíg nincs semmid, attól félsz, nem is lesz. Ha már van, attól rettegsz, valaki elveszi. Minden szorongás valójában a veszteségekről szól. Lássuk, mi a veszítenivalónk. Félsz, hogy elveszíted magadat, mást, másokat. Félsz, mert ha elveszítenéd magadat, azzal elveszítenéd az egészségedet (szorongás a balesetektől, betegségektől), a fiatalságodat (szorongás az öregedéstől), a sikereidet, a nyugalmadat (rettegés a zaklatástól, az erőszaktól). Magadat veszítenéd el, ha elvesznének az álmaid, a terveid, a kedved, amivel tovább lendíted az életedet. Kibírhatatlan szorongás az emlékek őrzése: senki nem tűrné, ha amnéziás lenne, vagy ha valaki elvenné a képeit, naplóit, a régi életét és a múltját. Az vagy, ami eddig veled történt, amiről eddig gondolkodtál. A legszemélyesebb veszteség lenne ezért, ha az identitásod kerülne veszélybe. Rettegünk, hogy ne csorbuljon az önbizalmunk. Kétségbe esünk, ha a döntésünkben akadályoznak. Sokan szoronganak a testi, lelki kiszolgáltatottság érzésétől.
Félsz, mert ha elveszítenél mást, azzal egy részedet veszítheted. Vannak kedvenc tárgyaid, amelyek fontosak, van sok vagy kevés pénzed, de megdolgoztál érte, vannak állataid, könyveid, lemezeid, amelyek nélkül úgy élhetsz, mintha amputáltak volna. Ha valaki megfoszt tőlük, akkor kifosztott, kisemmizett. Ha a házad, hazád, anyanyelved nem lehet a tiéd, akkor te magad is más emberré válsz. De mássá válni is úgy szeretünk, ha magunk hozhatjuk a döntéseket magunkról.
Félsz, mert ha elveszítenél másokat, árva lennél a nagyvilágban. Ha elhagy a szerelmed, vagy ha elszereti valaki tőled, akkor olyan veszteség ér, amit ki nem heverhetőnek képzelsz. Igaz, sokszor elég az a szorongás is, hogy a szerelmed elutazik, ritkábban láthatod. Valójában csak az egyetlen visszafordíthatatlantól rettegünk jogosan. Minden más veszteség túlélhető, mindegyik lehet egy új élet, új kapcsolat kezdete, egy későbbi nyereség lehetősége. Ha azonban meghal, akit szeretsz, az minden szorongásodat jogossá teszi. Néha megmosolyogjuk anyáinkat az aggódásukért, a túlzott féltésükért. Úgy érezzük, hatalmaskodni akar mind, aki szeret, mert az aggódásra hivatkozva beszámoltat arról, hol voltál, hová mész, mikor jössz. És még a szeretetnél erősebb hatalom az, amitől valóban félhetünk. Mindenki szorong, ha új iskolába, új munkahelyre vagy új lakóhelyre kerül. Mert fél attól, hogy félni fognak tőle, és kizárják a csoportokból. Vagy be se fogadják. Nem bírjuk a bezártságot, de a "kizártságot", a kirekesztettséget sem. Csak egy módszer létezik azokkal szemben, akik másokat kirekesztenek, az átélés. Ha ők, akik bárkit képesek gyűlölni csak azért, mert nem olyan, mint ők, ha ők, az üldözők élik át a megalázottságot és a kirekesztettség kiszolgáltatottságát. De a kisebbségbe szorítottak nem vágynak efféle bosszúra. Őket elfoglalja a saját szorongásuk.
Utóirat. Van egy rossz hírem: nem lehet az életet szorongások nélkül megúszni. Van egy jó hírem is: lehet néven nevezni és kinevetni őket. Van még egy jó hírem: ha élsz, dolgozol, szeretsz, egész jól feledteti a szorongást.
Metakereső
Főoldal
Levél a szerkesztőségnek 
