A beszédbeni közlést a mondandónak megfelelő mimika, a személyiség temperamentumához igazodó gesztusok és tartás kíséri. Szorongásos tünetképződésben "fegyelmezetté" válik az arckifejezés, tartás, redukálódnak a gesztusok. Szabályozottnak tűnik a viselkedés. A depressziós ember arca szenvedő, egész tartása is az. A demenciák (elbutulások) gyakori kísérője az indokolatlanul derűs arckifejezés.

Elmebetegeknél figyelhető meg az oda nem illő mimika, elrévülő tekintet, beszédbeni közlésnél a hosszú válaszidők. Túlzottan aggodalmas, önmagával és környezetével szemben precíz ember esetében kényszeres tünetképződésre gondolhatunk. A fóbiás megszervezi életét olyan módon, hogy fóbiáinak tárgyával ne kelljen szembesülnie. Az egyszerű fóbiákról (kutya, pók) még beszél környezetének, közlekedési nehézségeit, szociális szorongásait, pánikjait igyekszik titokban tartani. Kimért tartása mögött könnyen felfedezhető a belső biztonság hiánya. Állandósuló, különböző szervekre irányuló panaszai hátterében az egészségügyi intézmény (szakrendelés, kórház) biztonsága a tudattalan cél. Az alvászavarok - különösen a korai ébredés - a nyomott hangulat, a zárkózottság, a depresszió előhírnökei lehetnek. Ugyancsak alvászavarral kezdődik a maniform pszichózis. Ebben a betegségben a személyiség nyitott, hajlamos az apróságok túlértékelésére, szinte folyamatosan ügyeket intéz, tárgyal, irányítja környezetét. A paranoid ember is túlértékel. Vélt igazát védve zsörtölődik, veszekszik, feljelent. Konfliktusban van környezetével, szomszédaival, munkatársaival. Igazát a végsőkig (gyakori esetben a bírósági tárgyalóteremig) védi. Távolabbi ismerősei az igazság bajnokaként tartják számon, közvetlen környezete szenved ellenséges viselkedési attitűdjeitől. Arra kevesen gondolnak, hogy ez az ember úgy érzi, összefogott ellene a világ, mindenki üldözi.

A fenti - jellemzőként kiragadott, de a teljesség igényét nélkülöző viselkedési zavarok nem egyik napról a másikra alakulnak ki. Éppen ezért nem mindig tűnnek fel a környezetnek. A betegség folyamatát végigkísérő családtagok hajlanak a megváltozott viselkedést valamilyen szinten tolerálni, alkalmazkodni hozzá. A viselkedés zavarai mögött nem sejtik a szenvedő, biztonságát veszített vagy a pszichés tevékenységet illetően beteggé váló embert. Éppen ezért nem gondolnak rá, hogy gyógyítani lehetne, gyógyítani kellene, hiszen szenved önmagától, megváltozott énjétől.