Deperszonalizáció

Kérdés:  17 éves fiú vagyok, a deperszonalizációs zavar legtöbb tünetét észlelem magamon, visszatérő formában, tehát minden nap váltakozó hosszúságban előjönnek. Az egész néhány hete kezdődött, egy konkrét stressz hatására, aztán kezdett eltűnni, de most megint előjött, szintén egy jól definiálható élmény miatt, melyről inkább csak személyesen beszélnék.
Félek, hogy megbolondulok és bármennyire is olvastam, hogy ez a gondolat gyakran gyötri az ebben az állapotban lévőket, akkor sem tudom kiverni a fejemből. Attól tartok, hogy az örültségtől (skizofrénia például) való félelembe fogok beleőrülni. Persze nem tudhatom, lehet, hogy skizofrén vagyok, de a deperszonalizációs zavar sokkal inkább illik az állapotomra (és ugyebár szebb jövővel is kecsegtet).
Van, hogy majdnem egész nap teljesen jól vagyok, aztán egyszer csak újra elkezdődik. Általában összefügg azzal, amikor egyedül maradok és van időm ezen rágódni (reggel vagy este, vagy utazás közben stb.) és akkor belelovalom magam. Idegennek érzem a testem, és bár minden úgy történik, ahogy akarom, tehát én irányítom a mozdulataimat, a szavakat, amiket kimondok, én fogalmazom meg, de mégis mikor végbemennek a dolgok, olyan mintha a testem csak egy ösztönösen mozgó-beszélő valami lenne, amiben nekem semmi szerepem sincs.
Mikor tiszta a fejem, visszatekintve tudom, hogy valójában cseppet sem vesztem el olyankor a kontrollt, de mikor benne vagyok, nem tudom nem azt hinni, hogy egyszer csak lesz egy pillanat, amikor örökre bent (vagy kint, ahogy tetszik) maradok. Ezekben a helyzetekben az idő meglehetősen lassan telik, persze ez a kellemetlen dolgokkal általában így van, de inkább úgy lassul le, mintha csak a jelenben léteznék. Olyankor nem tudok figyelni a külvilágra (emberek, filmek, könyvek stb.) és nem tudok máson gondolkodni, csak hogy megőrülök, hogy elromlik az életem, hogy öngyilkos leszek (nem akkor rögtön, csak ha ez így megy tovább hosszútávon, és ebben van is ráció, persze ezt én akarom a legkevésbé mert imádok élni).
Ahogy most is, például ezt leírtam, gyakran félek attól, hogy félreértenek, hogy ha erről bárkinek is beszélnék, túlreagálnák, megijednének tőlem vagy hasonló. És ezeket átgondolva inkább meg sem szólalok. Megfigyeltem azt is, hogy nem vehető észre különösebben rajtam, amikor megzavarodok. Ha olyankor nézem magam a tükörben, nem tudom elhinni, hogy az én vagyok, mintha én csak a tudatom lennék, ami bármelyik pillanatban szabadon elszakadhat a testemtől.
Visszatekintve inkább álomnak tűnnek ezek a pillanatok, mint valóságnak, és hasonlóan emlékezem az akkori környezetemre is, tehát első gondolatra mintha egy teljesen más élet emlékei volnának, homályosak, de ha jobban belegondolok, mindenre emlékszem, hogy mit csináltam, merre mentem stb.
Az is jellemző, hogy tiszta fejjel szinte lehetetlennek tűnik az a fajta idegenérzés és gondolkodás, de aztán mégis visszatér. Viszont az esetek nagy részében pont attól tér vissza, hogy ezen gondolkodom, megpróbálom elképzelni milyen volt, nézem a kezeimet, hogyhogy tudtam olyannak látni őket, és akkor van, hogy elkezdődik. Lehet, ha sosem gondolkoznék ezen, megszűnne, de ezt gondolom érthető, hogy nem tudom megtenni.
Magamról annyit, hogy nem kommunikálok sokat az emberekkel, egész eddigi életemben én voltam a kilógó a sorból, és megszoktam, hogy nem osztom meg a gondjaimat senkivel. Ezeken a dolgokon éppen most kezdek változtatni, érettségiznék néhány hónap múlva, megismertem végre valakit, aki mondhatni a lelki társam, de még kialakulóban van ez is csak, és ez a dolog a fejemben mindent elrontana, szóval pont rosszkor jön az egész.
Érzem (remélem), hogy ha valaki hozzáértővel ezt megtudnám beszélni, javulna az állapotom, ahogy például mire most ezt a levelet leírtam is visszatértem a valóságba (mert reggel újra elkezdődött minden, és emiatt szántam rá magam arra is, hogy írjak ide). Most úgy érzem, nem is kell segítség, meg tudok vele birkózni (vagy esetleg ennyi volt, többet nem leszek "olyan"), de már beláttam, hogy ez nem így megy, és szeretnék cselekedni. Mert ez a némaság megőrjít (köznapian szólva).
Még annyit mondanék, hogy talán egyre rövidebb ideig jelentkezik ez a probléma, de ennek ellenére egyre jobban félek tőle, mert bár az elején szinte egész nap ebben az állapotban voltam, mostanra már a rövid visszatérések miatt (mármint a rossz állapotba) sokkal élesebb lett a határ, aközött amikor odaát vagyok, és mikor normálisan gondolkodom.
Gyógyszereket semmiképpen nem akarok szedni, de azt is tudom, hogy mikor rám tör a dolog, bármit megtennék azért, hogy vége legyen. Még néhány ilyen és félek, hogy abban az állapotban olyan dolgokat tennék, ami végzetes következményekkel járna, mert olyankor nem érdekel semmi, és nem tudom értékelni azokat a szépségeket, vicces dolgokat, vagy bármit, amiért érdemes élni. Sok mindenre csak most kezdek ráérezni, hogy elveszni látszik, emiatt kezdem azt hinni, hogy az egészet csak tudat alatt csinálom magammal, azért hogy a jobb irányba változzon az életem.
Hova tudnék menni, kerülne-e pénzbe (ez hátráltató tényező volna), és főképpen az, hogy lehetséges volna-e a szülőm tudta nélkül, mert ő már most is az idegösszeroppanás szélén áll, és ha ez az egész kiderülne rólam, tudom, hogy összeomlana.
Budapesten a XII. kerületben lakom, de a városon belül bárhova el tudok menni.
Válaszát előre is köszönöm, és bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikerült.

| szorongás, elvesztés, deperszonalizáció, pszichiáter, Tb által finanszírozott rendelés.
| Bezzegh, É.; Az Orvos válaszol - Dr. Bezzegh Éva 2010 ;15(márciusi)   InforMed

Válasz:  Nem túl vidám tartalma ellenére számomra élvezetes volt olvasni sorait, olyan precízen írta le állapotait, amik szorongással töltik el. Fontos szempont az önreflexivitás, amivel rendelkezik, bár ha túlzásba viszi, és azzal tölti ki az idejét, hogy saját maga állapotain rágódik, lemarad az életről.
Bármennyire is sokat olvasott a témában a neten, ez nem pótol egy személyes beszélgetést pszichológussal, pszichiáterrel. Megértem, ha jórészt magában akarja tartani ezeket a dolgokat, és még a szüleivel sem osztaná meg, de akkor vajon miért vannak az idegösszeomlás szélén a szülei? Vagy ettől függetlenül?
Ha nagyon szúrna a szíve, vagy nehezen kapna levegőt, akkor sem kérne segítséget a szüleitől, mondjuk, hogy kísérjék el orvoshoz? Írta, hogy még nem nagykorú, de lassan az lesz, és a felnőttségnek jellemzője az, ha felismerjük, hogy baj van, és a megfelelő lépéseket megtesszük az elhárítására, adott esetben segítséget kérve.
Szóval a 12. kerületben találhat szakorvosi rendelőintézetet, ahol pszichiáternél esetleg pszichológusnál kellene jelentkezni, ezt a TB finanszírozza, de ha magánorvost keres, az tényleg fizetős.

Kapcsolódó cikkek a Szorongásos betegségek (pánik, fóbia, kényszerbetegségek, stressz) rovatban olvashatók.

2010-03-16 21:57:23
| szorongás, elvesztés, deperszonalizáció, pszichiáter, Tb által finanszírozott rendelés.