Növekvő aggodalom a lehetséges karcinogén vírus miatt

SAN FRANCISCO, USA - Egyre több kutató fél attól, hogy az 50-es és 60-as években amerikaiak tízmillióinak beadott gyermekbénulás elleni vakcinát megfertőző majomvírus ritka humán rákot okozhat.

SV40, tumor, vírus, kutatás, vírus, kutatás | The New York Times Health News Service   Medincorp | Carlsen, W.

A kormánytisztviselők négy évtizeden keresztül állították, nincs bizonyíték arra, hogy a SV40 majomvírus ártalmas lenne az emberre. Az elmúlt évek során azonban tucatszámra születtek olyan tanulmányok, amelyek szerint a vírust egyre nagyobb számban fedezik fel egyes ritka agy-, csont- és tüdőrák fajtáknál, ez ugyanaz a rosszindulatú tumor, amelyet az SV40 laboratóriumi körülmények között is előidézett.

Ami még aggasztóbb az, hogy a vírust olyan tumorokban is megtalálták, ahol az emberek, akikből eltávolították, soha nem kaptak fertőzött vakcinát, ezért egyesek azért aggódnak, hogy a vakcinával megfertőzöttek terjeszthetik a vírust.

Óriási vitát kavart az SV40 humán tumorokban való felfedezése, a kormánytisztviselők állítják, hogy a vírus ártalmatlan, miközben számos kutató Bostontól Kínáig azt gyanítja, hogy az SV40 emberekre ártalmas karcinogén. Kutatásra szánt dollármilliók a tét, és esetleges orvosi kezelés azok számára, akik az SV40 okozta rákban szenvednek.

Áprilisban több mint 60 tudós gyűlt össze Chicagóban, hogy megbeszéljék a vitatott vírusról tudottakat, és azt, hogyan működik a sejtek természetes rák elleni védelmének tönkretételében.

"Szerintem az SV40 (emberekre nézve) karcinogén - mondja dr. Michele Carbone, az illinois-i Loyola University Medical Center kutatója. - Ki kell dolgoznunk a terápiákat az ilyen rákokban szenvedők számára, és erre most nyílt lehetőség, mert megtaláltuk az SV40-et."

A National Cancer Insitute tudósai állítják, hogy tanulmányaiknak szinte nyomát sem lelni az SV40-nek humán tumorokban, és a rákos esetek előfordulása sem nőtt azok körében, akik fertőzött oltást kaptak.

"Senki sem vitatja, hogy a lakosság széles körben veszélynek van kitéve egy potenciálisan rákkeltő vírustól - mondja dr. Howard Strickler, az NCI vizsgálati csoportjának vezetője. - De egyetlen tanulmány vagy nagyobb szabású elemzés sem mutatta ki, hogy a lakosságra bármilyen hatást gyakorolt volna a vírus."

A bírálók azonban azt állítják, hogy a kormány által elkészíttetett néhány tanulmány tudományosan nem állja meg a helyét, és hogy az egészségügyi hatóságok attól fogva, hogy 1961-ben kiderült, vírusfertőzött a gyermekbénulás elleni oltás, és rágcsálóknál tumort okoz, lekicsinyelték az SV40 által okozott lehetséges kockázatot.

"Meddig teheti még meg a kormány, hogy nem vesz tudomást erről? - teszi fel a kérdést dr. Adi Gazdar, a University of Texas Medical Center rákkutatója. - A kormány egyetlen valódi tanulmányt sem támogatott. Van valami, ami esetleg amerikaiak millióit érinti, ők pedig közömbösek. Lehet, hogy szándékosan nem akarják tudni az eredményt?"

Az SV40-nel kapcsolatos új felfedezések akkor kerültek napvilágra, amikor egyre nagyobb az aggodalom olyan állati vírusok miatt, amelyet átlépve a faji határokat, emberre is támadnak. Ilyen pl. a HIV, ami a tudósok szerint csimpánzoktól ered, és az AIDS tulajdonképpeni okozója.

Az alábbiakban interjúk tucatjaira és az orvosi kutatások áttekintésére alapozva közétesszük annak a történetét, hogyan volt lehetséges, hogy a gyermekbénulás elleni kampány során egy másik potenciálisan halálos vírus emberek millióit fertőzte meg. Írunk arról is, hogy a kormány éveken át miért nem vette figyelembe az egyre szaporodó bizonyítékokat, amelyek arra utalnak, hogy az SV20 halálos veszélyt jelenthet az emberek számára.

A 20. század első felében a gyermekbénulás százezrekre sújtott le, sokan maradtak bénák, egyesek vastüdőben, és sok volt a halálos áldozat is. A legrosszabb az 1952-es év volt, amikor több mint 57 ezer esetet jelentettek az Egyesült Államokban, közölök 3000-en meghaltak.

1955. április 12-én dr. Jonas Salk, egy pittsburghi kutató fellépett a University of Michigan pódiumára, és bejelentette, hogy kifejlesztett egy oltóanyagot. A kormány még aznap délután engedélyezte az oltások széles körű elindítását.

A Salk-vakcina úgy készült, hogy élő gyermekbénulás elleni vírust ázsiai rhesus-majmok veseszövetében tenyésztettek. A vírust ez után formaldehiddel elölték. Amikor a vakcinát emberekbe injektálták, a halott vírus az élő vírust elpusztító antitestek termelését indította el.

Dr. Dwight Murray, az American Medical Association akkori elnöke Salk bejelentését "az orvostudomány történetéban az egyik legnagyobb eseménynek" nevezte.

A vakcinát hetek leforgása alatt milliók és milliók kapták meg világszerte.

Négy évvel később Bernice Eddy, a National Institutes of Health kutatója valami különösen vett észre a mikroszkópjába nézve. Ugyanolyan sejtek, mint a vakcina alapanyagául szolgáló majomvese-sejtek, minden nyilvánvaló ok nélkül pusztulni kezdtek.

Így a kutatónő kísérletezni kezdett. 8-10 rhesus-majom veséjéből készített kis mennyiségű kivonatot fecskendezett 23 újszülött hörcsög bőre alá. 9 hónapon belül "nagy, rosszindulatú, bőr alatti tumorok" jelentek meg 20 állatnál.

1960. július 6-án, afeletti aggodalmában, hogy a majomvírus esetlen megfertőzhette a gyermekbénulás elleni vakcinát, Eddy elvitte az eredményeit dr. Joseph Smadelhez, a HIN biológiai osztályának vezetőjéhez. Smadel "veszélytelen csomók"-ként nem fordított figyelmet a tumorokra.

A következő évben azonban a Merck egyik pennsylvaniai laboratóriumában dr. Maurice Hilleman és dr. Ben Sweet izolálták a vírust. SV40-nek (simian virus 40) nevezték el, mert ez volt a 40., majmok veséjében talált vírus.

Akkorra az ország már győztesként került ki a gyermekbénulás elleni küzdelemből. Közel 98 millió amerikai - a lakosság több mint 60 százaléka - legalább egy oltást kapott a Salk-vakcinából, és az esetek száma rohamosan csökkent.

Ugyanakkor a gyermekbénulás elleni vakcina Albert Sabin virológus által kifejlesztett orális változta akkoriban volt az utolsó kísérletek fázisában Oroszországban és Kelet-Európában, ahol emberek tízmillióit oltották be, és akkor készültek bevezetni az Egyesült Államokban is. A Salk-vakcinával ellentétben az orális verzió a gyermekbénulás egy élő, legyengített változatát tartalmazta, és élethosszig tartó védettséget ígért.

Az US Public Health Service munkatársai azonban aggódni kezdtek. A vizsgálatok során mind a Salk-, mind a Sabin-vakcinában találtak SV40-et. Későbbi becslések szerint a Salk-vakcinának az egyharmada volt fertőzött, és az is kiderült, hogy az SV40 laboratóriumi állatoknál rákot okoz.

1961 tavaszán a Public Health Service csöndben gyűlést szervezett a legnevesebb vakcinával foglalkozó tanácsadókkal. Nem találtak arra bizonyítékot, hogy a vírus emberekre ártalmas lenne, de májusban elrendelték, hogy a gyártók vonják ki az SV40-et az összes jövőben elkészítendő oltóanyagból.

Új eljárásokat dolgoztak ki a fertőzött oltóanyag-állomány semlegesítésére, és SV40-mentes amerikai szürkemajmokat használtak fel a további oltóanyag előállításához.

Az országszerte az orvosoknál kint levő, fertőzött Salk-vakcinát - több mint egy éves adagot - azonban nem vonták be.

És nem értesítették a nyilvánosságot sem a fertőzésről, sem arról, hogy az SV40 újszülött hörcsögöknél rákot okoz.

Hilleman később úgy magyarázta a dolgot, hogy a kormányzati tisztviselők aggódtak, hogy egy potenciálisan negatív információ pánikot kelthet, és lehetetlenné teszi az oltási kampányt.

Az első nyilvános közlés arról, hogy a Salk-vakcina fertőzött, a New York Times 1961. július 26-i számában jelent meg. A 33. oldalon jelentették, hogy a Merck leállította az oltóanyag gyártását, míg ki nem tudják vonni belőle a majomvírust.

Amikor magyarázatot kértek, a Public Health Service "hangsúlyozta", hogy nincs bizonyíték a vírus veszélyességére.

A rákövetkező évben egy a Harvardon végzett fiatal epidemiológust, dr. Joseph Fraumenit megbízták a National Cancer Institute egyik legfontosabb projektjének vezetésével, hogy meghatározza, nőtt-e a rákos esetek száma a Salk-vakcinával beoltottak körében.

Kutatási évtizedekre meghatározták a kormány pozícióját.

Fraumeni két kollegájával megvizsgálta az 1955. májusában és júniusában, az országos oltási kampány kezdetén elraktározott vakcinamintákat, majd osztályozta őket, aszerint, hogy mennyi SV40-et tartalmaznak (semmi, alacsony és magas mennyiségek).

Fraumeni azonosította államok szerint is, melyik milyen fokon fertőzött oltóanyagot kapott abban a két hónapban. A kaliforniai oltóanyag például az alacsony minősítést kapta.

A tanulmány az abban a szűk időkeretben beoltott 6-8 éves gyerekek rákhalandósági mutatóit nézte meg, és négy éven át követte a csoportot.

Az eredmények, melyeket a Journal of the American Medical Association közölt, nem mutattak jelentős eltéréseket a nagyon vagy kicsit, illetve a nem fertőzött vakcinával beoltottak rákhalál mutatóit illetően.

14 évvel később, figyelemmel kísérve egyes elszigetelt jelentéseket a vírus és a humán rákok összefüggéseiről, Fraumeni úgy döntött, hogy egy másik csoportot vizsgál meg, amely szintén kapott a vakcinából.

A kísérleteket a 60-as évek elején végzeték a Cleveland Metropolitan General Hospital-ben. A vakcina különböző mennyiségeinek hatását megállapítandó, a kutatók általában az alacsony jövedelmű, fekete családok újszülötteit oltották be a felnőtteknek ajánlott mennyiség több mint 100-szorosával.

A kísérletsorozat 3 éven keresztül tartott, és 1073 újszülöttre terjedt ki. A legtöbben a Sabin-féle orális oltóanyagot kapták, melyről csak később derült ki, hogy szintén tartalmaz SV40 vírust.

1976 és 1979 között Fraumeni és munkatársai levelet küldtek az akkor 17-19 éves gyerekeknek, de választ csak kevesebb mint a felétől kaptak. A kutatók nem találtak az SV40-nel összefüggő egészségi problémát.

Az 1982-ben a New England Journal of Medicine-ben közzétett jelentésükben azonban elismerik a tanulmány korlátait: a gyerekek nagyobbik része nem válaszolt; az SV40-nel összefüggő rákok kifejlődési ideje lehet, hogy hosszabb, mint 17-19 év, és valószínű, hogy az orális vakcina kevésbé fertőzi meg az embereket.

Eredményeiket mindazonáltal "megnyugtatóknak találták, és egybehangzónak azzal a nézettel, miszerint az SV40 nem rákkeltő embereknél."

Ekkor úgy döntöttek, hogy befejezik a tanulmányt tekintettel "az egyre szaporodó akadályokra és nehézségekre ennek a csoportnak a követésében, és az eddigi negatív eredmények okán."

Úgy tűnt, hogy a korány ezzel befejezte a vírussal kapcsolatos kutatásait. Néhány évvel később azonban mélyreható változás történt az SV40 kutatásában.

Bostonban két kutató valami zavaró dologba botlott.

Dr. Robert Garcea és asszisztense, dr. John Bergsagel gyermekek agytumorjának közönséges humánvírusait keresve egy polimeráz láncreakció (PCR - polymerase chain reaction) nevű új módszert használtak.

A tumorok több mint a felénél azonban állandóan felbukkant egy más DNS-lenyomat. Akkor jöttek rá, hogy az SV40-et látják.

Már több mint egy évtizede szórványos jelentések szóltak arról, hogy a kutatók SV40-szerű fehérjéket találtak humán tumorokban. De a korábbi tesztek primitívek voltak, az eredmények pedig gyanúsak. A PCR azonban képes a DNS egészen apró töredékeinek is a felnagyítására, ami a kutatási eredményeket hihetőbbekké teszi.

És az eredmények aggodalomra adtak okot. Jelentésükben a kutatók megjegyezték, hogy a gyermekek túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy fertőzött vakcinát kaphattak volna. De a vírus valahogy megfertőzte őket, és beágyazódott a tumorjaikba.

Ugyanabban az évben Michele Carbone meglepetten vett észre egy homályos, gyümölcshéj-szerű tumort a National Institutes of Health egy laboratóriumi hörcsögén.

Az állat egyike volt azoknak, akik közvetlenül a szívükbe kaptak SV40-injekciót. Az állatok 60 százalékánál kialakult egy halálos kimenetelű rákfajta, a mesothelioma.

Carbone tudta, hogy az SV40 hörcsögöknél tumort okoz, de csak azokon a helyeken, ahol a nagy dózist beinjektálták. Itt a tüdőket borító mesotheliális hártya nyilvánvalóan attól a parányi mennyiségű SV40-től lett rákos, ami a hörcsög szíve felé vezető úton a tű hegyéről oda jutott.

Még egy kísérletet folytatott le, ezúttal az SV40-et közvetlenül egy másik csoport hörcsög mesotheliumába injektált. Hat hónapon belül minden egyes állatnál kifejlődött a mesothelioma.

Cárbonét meglepték az eredmények. A mesothelioma igen ritka rákfajta. Az 50-es évek előtt kevés humán-előfordulást jelentettek, de számuk folyamatosan nőtt, és 1988-ra már évenként néhány ezer volt az Egyesült Államokban.

A tanulmányok a mesotheliomát az azbeszttel való érintkezéssel kapcsolták össze, de az áldozatok 20 százaléka semmilyen formában nem érintkezet azbeszttal.

Carbone elhatározta, hogy az NIH-nél raktározott 48 humán mesotheliománál elvégzi a PCR-tesztet. Megdöbbenve tapasztalta, hogy közülük 28 SV40-nel fertőzött.

A PCR-eljárás elindította az SV40 felfedezésének hullámát.

1996 végére tudósok tucatjai jelentették, hogy SV40-et találtak egy sor csont- és számos agyrákban, amelynek előfordulása 20 év alatt 30 százalékkal nőtt.

Aztán olasz kutatók jelentették, hogy az egészséges donoroktól levett spermaminták 45, a vérmintáknak pedig 23 százalékában találták meg az SV40-vírust.

Ez azt jelenti, lehet, hogy az SV40 terjedhet nemi úton, anyáról gyermekre. vagy más módokon is, ami magyarázatul szolgál arra, miért voltak fertőzöttek azok a bostoni gyerekek, akiket soha nem oltottak be a fertőzött vakcinával.

A bethesdai National Cancer Institute munkatársai egyre növekvő aggodalommal figyelték az SV40-nel kapcsolatos újabb felfedezéseket.

Az eredmények különösen Fraumenit érdekelték, akit kineveztek az NCI-ben működő Division on Cancer Epidemiology and Genetics igazgatójának. Korábbi tanulmányai, melyek szerint az SV40 nem, vagy csak igen kis mértékben jelent egészségi kockázatot, most erősen megkérdőjeleződtek.

A tudományos közösség azonban szkeptikusnak bizonyult az újabb felfedezésekkel szemben. Mint erős karcinogént, az SV40-et már régóta eszközként alkalmazzák a laboratóriumokban a rák tanulmányozására. A PCR-tesztet azzal gyanúsították, hogy olyan SV40 töredékeket talált, amelyek a laboratóriumi fertőzés útján kerültek oda.

Így dr. Howard Strickler, Fraumeni egyik munkatársa PCR-rel vizsgálta meg az ország katonai kórházaiból bekért 50 mesotheliomát. Nem talált SV40-et.

Bár az eredmények a kormány régi álláspontját támasztották alá, miszerint az SV40 nem jelent egészségi kockázatot, a szövetségi tisztviselők egy a vírussal foglalkozó konferencia összehívását kezdeményezték.

1997. januárjában 30 tudós ült össze a marylandi National Institutes of Health-ban. Garcea, Carbone és mások is bemutatták bizonyítékaikat a tumorokban előforduló SV40-ről, és szövetségi támogatást kértek a kutatásokhoz.

Strickler is bemutatta a mesohtlioma-tanulmányát, és a Fraumenivel közösen végzett legújabb kutatási eredményeit is.

Az új tanulmány az 1947 és 1963 között születettek, tehát valószínűleg a fertőzött gyermekbénulás elleni oltásban részesültek rák-előfordulási rátáit hasonlították össze 20 éves időtartam alatt azokéival, akik 1963 után születtek, tehát szerintük nem fertőzöttek.

A tanulmány szerint nem volt szignifikáns különbség a két csoport között.

De amikor Susan Fisher elolvasta a Journal of the American Medical Association-ban Strickler és Fraumeni tanulmányát, azonnal levelet írt, melyben tiltakozik a publikáció ellen.

Fisher, a maywoodi Loyola University Medical Center epidemiológusa kifogásolta a tanulmány módszerét, "téves és félrevezető ítéletnek" nevezte.

Ugyanazt a 20 évre kiterjedő országos rák-adatbázist használta mindkét csoportra, és az azonos korúakat hasonlította össze, mivel, mint mondta, "a rák igen szoros függ az életkortól". És egészen más eredményekre jutott.

A valószínűleg fertőzött 18-26 éveseknél Fisher eredményeiben 19,6 százalékkal gyakrabban fordult elő az SV40-hez köthető két fő agyi rák, mint a nem fertőzötteknél. A vakcinával beoltottaknál 16,6 százalékkal több volt a csontrák és 178 százalékkal a mesothelioma előfordulása.

A két csoport összehasonlításától azonban óvott Fisher. Azt mondta, hogy ha az SV40 fertőző, és a lakosság körében cirkulál, akkor a nem beoltott csoportból is sokan vírushordozók, ami lehetetlenné teszi az összehasonítást.

A kutatók éveke át abban a hitben éltek, hogy minden 1955 és 1963 között készült, és SV40-nel fertőzött Salk-vakcinát már vagy felhasználtak, vagy megsemmisítettek.

És akkor 1999-ben Carbonét felkereste egy volt egészségügyi tisztviselő, aki elmondta neki, hogy az alagsori hűtőjében van hét lepecsételt fiola az 1955-ben készült vakcinából.

Carbone, aki otthagyta az NIH-t és átment a Loyola University Medical Centerbe, megvizsgálta a vakcinát, és meglepő felfedezést tett: nemcsak hogy fertőzött volt az oltóanyag, hanem a vírus egy másik fajtáját, az "ős"-SV40-es törzset is tartalmazta.

Bár a gyártók a rhesus-majmok helyett 1961-től már a vírusmentes amerikai zöldmajmokat használták, a törzsanyagot továbbra is a rhesus-majmoktól vett szövetekből nyerték.

A gyártók egy 14-napos teszt segítségével ellenőrizték vakcinájuk tisztaságát, hogy megtudják, nem csúszott-e át az SV40-vírus.

De amikor Carbone megismételte a teszteket, rájött, hogy a második, a lassabban szaporodó ős-törzsnek 19 nap kell a megjelenésig.

Egy publikált jelentésében Carbone elképzelhetőnek tartotta, hogy ez a második törzs éveken keresztül elkerülte a gyártók figyelmét, és 1962 után is fertőzte a beoltottakat.

Közben egy Strickler által vezetett új tanulmány elszánt belső konfliktusokhoz vezetett.

A National Institutes of Health 1997-es konferenciája után kilenc laboratóriumot kértek fel, hogy vegyenek részt egy kormány által támogatott tanulmányban, hogy megállapítsák, valóban találtak-e SV40-et a tumorokban, vagy a korábbi eredmények csak a laboratóriumi fertőzött körülményeknek tulajdoníthatók.

Carbone és több kutató feleslegesnek tartották a tanulmányt. Nemrégiben fejeződött be egy hasonló, több laboratórium részvételével készült tanulmány a philadelphiai dr. Joseph Testa vezetésével, és az gyakorlatilag lehetetlenné nyilvánította a szennyeződési elméletet. A Cancer Research 1998-abn tette közzé Testa eredményeit.

De Strickler nem nyughatott.

Egy marylandi független laboratórium kilenc résztvevő számára preparált mesothelioma-mintákat. Amikor a tesztek alig mutattak ki SV40-et a tumormintákban, egyes résztvevők megkérdőjelezték a marylandi laboratórium preparációs módszereit. Támadták Strickler régebbi tanulmányát is, amelyben azt írja, hogy korábban a laboratóriumban történt szennyeződések miatt találtak SV4-et a tumorokban.

Ha Stricklernek igaza van, a korábbi SV40 előfordulások a laboratóriumokban fellelhető kósza SV40-eknek tulajdoníthatók. De a bírálók egyetértettek abban, hogy a tanulmány tudományosan nem helytálló.

A vita annyira elmérgesedett, hogy az FDA-nak kellett közbelépnie és semleges közvetítőt kineveznie.

Végre 2000 elején több mint két évvel a tanulmány megkezdése óta egy gondosan átírt tanulmány jelent meg publikálásra.

Megállapította, hogy a laboratóriumi szennyeződés aligha lehet magyarázat a korábbi SV40-előfordulásokra. Akkor megpróbálta megmagyarázni azt az eltérést, ami az SV40 korábbi előfordulásai (a mesotheliomák mintegy felében) és a között a tény között volt, hogy kilenc laboratórium a tumormintáknak csak alig több mint 1 százalékánál talált vírust.

A jelentésben az állt, hogy az eltérés a marylandi laboratóriumban használt módszer nem kellő hatékonysága miatt lehetett. "Elméletileg ez a laboratórium is megfertőzhetett más kontrollmintákat.

A jelentés azzal zárult, hogy további kutatások szükségesek.

A tanulmány ambivalens következtetései és technikai problémái ellenére az NCI átadta a Testa tanulmányát kiadó folyóiratnak, a Cancer Research-nek.

A folyóirat visszautasította a tanulmányt.

Szerte a világban a tudósok továbbra is találtak SV40-et, egyre több fajta tumorban, most már a tüdő-, agyalapi mirigy- és pajzsmirigy-rákokban és egyes limfómákban is.

Közben az NCI vizsgálóbiztosa, dr. David Schrump egy közönséges légzőszervi vírus segítségével az "antisense"-nek nevezett genetikai anyagot bejuttatta az SV40 által megfertőzött mesotheliális sejtekbe, ami megállította a sejtek rosszindulatú szaporodását.

A kormány által szabadalmaztatott eljárása arra utalt, hogy az SV40 nagymértékben hozzájárult a mesotheliomához, és hogy lehetséges a kezelése.

Augusztusban Carbone és néhány munkatársa kiadott egy nagy tanulmányt, amelyben "mechanikus" magyarázatát adták annak, hogyan idézi elő az SV40 a mesotheliális sejtek irányíthatatlan burjánzását. A megoldás kulcsa a mesotheliális sejtekben levő nagy mennyiségű tumorszupresszor fehérjékben rejlik, amelyek különösen fogékonnyá teszik a sejteket az SV40-re.

A legtöbb humánsejtben a vírus reprodukálja magát, és a folyamat közben megöli a fertőzött sejtet. De a mesotheliális sejtekben az SV400 különösen kötődik a tumorszupresszorokhoz, és megbénítja őket. A vírus ekkor meg tud élni a sejtben.

Az eredmény olyan rosszindulatú sejtburjánzás, amelynek sebessége laboratóriumi körülmények között az 1000-szere az eddig megfigyeltnek.

A Proceedings of the National Academy of Science című folyóiratban megjelent dolgozatában Carbone kifejtette, hogy az azbesztszálak társ-karcinogénként hatnak a mesotheliománál, valamilyen módon elnyomják a fertőzött sejtek elpusztítására létrejött immunválaszt.

Carbone és mások szerint eljött az idő egy újabb konferencia összehívására, hogy tovább foglalkozzanak a vírussal, melyet "tökéletes kis hadigépnek" nevezett.

Áprilisban több mint 60 kutató gyűlt össze a University of Chicago konferenciaközpontjában. Strickler számos neki küldött fax és hivatalos meghívólevél ellenére sem jelent meg.

A konferenciát Carbone nyitotta meg azzal a kérdéssel, vajon jelen van-e az SV40 humántumorokban.

"A világ számos országának 30 laboratóriumából jelentettek SV40-et humánszövetekben és tumorokban - mondta. - Nehéz elhinni, hogy az összes jelentés, az összes alkalmazott technika és ez a sok ember szerte a világban mind tévedett.

A kutatók Kínától Új-Zélandig két napon keresztül mutatták be eredményeiket, amelyek szinte mind arról szóltak, hogy az SV40 jelen volt az általuk megvizsgált szövetekben.

Az egyik legújabb felfedezést dr. Jeffrey Kopp tette, az NNIH tudósa, aki azt jelentette, hogy a vesebetegek igen nagy százalékánál talált SV40-et. A vírus a vesebetegség ún. "összeomló" fajtájánál is jelen volt, ez a betegség 1980 előtt ismeretlen volt, de azóta gyors ütemben nő az előfordulása.

Közöltek jelentéseket arról is, hogy egy vakcina előállítására tesznek kísérletet, amely lehetővé tenné az immunrendszer számára, hogy megcélzottan elpusztítsa az SV40-et

A konferencián időnként érdekes légkör uralkodott el, a mintegy "megtérő" tudósok sorban elmondták, hogy eleinte igen szkeptikusak voltak az SV40-nek humán tumorokban való jelenlétét illetően, de most már hisznek benne.

"Nem volt könnyű dolog meggyőzni őket" - mondta Testa a philadelphiai genetikus, akit meggyőzött a tanulmány, és aki az első multilabor teszteket elvégezte.

A konferencia a vezető tudósok azon konszenzusával végződött, hogy nem kérdéses többé az SV40 vírus jelenléte humántumorokban. Körültekintőbben fogalmaztak azonban a vírusnak a rák előidézésében való lehetséges szerepét illetően.

Ha az SV40 humán karcinogén, mondták, akkor a vírusnak valószínűleg interakcióba kell lépnie más rákkeltő anyagokkal, mint például az azbeszttel.

Dr. Janet Butel, a houstoni Baylor Medical College kutatója szerint lehet, hogy korai még ezt a kérdést eldönteni, hiszen hosszú éveket vett igénybe az is, hogy megállapítsák, más vírusok rákot okoznak.

De még George Kleint, a nagyhírű svéd tumorbiológust is lenyűgözte Carbone és Schrump munkája.

"Mindez erősen azt sugallja, hogy a vírusnak igenis szerepe van a tumorok kialakulásában" - mondta Klein, a Nobel-bizottság korábbi elnöke.

Májusban, nem sokkal a konferencia után a Cancer Epidemiology, Biomarkers & Prevention című kis folyóiratban megjelent Strickler multilab-tanulmánya.

Carbone és a többi SV40-szakértő nem vette figyelembe a tanulmányt.

"Szemét tanulmány egy szemét újságban" - jelentette ki Garcea, a University of Colorado School of Medicine kutatója.

De Stricker határozottan a védelmébe vette a tanulmányát, szerinte példátlanul szigorú ellenőrzés mellett folytak a kísérletek. Elismerte azonban, hogy a tanulmány "azt nem bizonyítja, hogy a vírus nem létezik."

Strickler, aki ma a New York-i Albert Einstein School of Medicine oktatója, továbbra is szkeptikus maradt a tekintetben, hogy az SV40 megfertőzött-e embereket, és szerinte ezt a kételyét a tudományos társadalom nagy része is osztja.

De az NCI egy közelmúltban megjelent állásfoglalása elismeri, hogy bizonyíték van arra, az SV40-nek "köze lehet a humán rákelőfordulásokhoz". A múlt hónapban megjelent nyilatkozatban az is áll, hogy az SV40 interakciója "tumorszupresszor-fehérjékkel olyan lehetséges mechanizmusokra utal, amelyek hozzájárulhattak a rák kialakulásához."

Az NCI vezetői nem voltak hajlandók nyilatkozni, és Fraumeni is elzárkózott a kérdések elől.

Dr. James Goedert, az NCI vírusepidemiológiai osztályának vezetője, aki Strickler munkáját lektorálta, kijelentette, hogy ha az SV40 jelen is van humán tumorokban, akkor csak igen alacsony szinten.

Megjelent: The San Francisco Chronicle

| SV40, tumor, vírus, kutatás
2002-07-31 18:10:15


Univerzális rákteszt

A Queensland-i Egyetem kutatói tízperces ráktesztet fejlesztettek ki, 90 százalékos bizonyossággal lesz képes kimutatni a rákot a vérből. Eredményeiket a Nature Communic...


A rák nem fog eltűnni

Hondzso Taszuku japán immunológus, az idei orvosi Nobel-díj egyik kitüntetettje szerint a rák nem fog eltűnni, de az immunterápiával kezelhetővé válik a nem is olyan tá...


Hondzso Taszuku: a tudomány befektetés a jövőbe

Hondzso Taszuku, a Kiotói Egyetem professzora, az idei orvosi Nobel-díj egyik kitüntetettje kedden annak a reményének adott hangot, hogy hazája a jövőben még többet áldo...


Az immunológiai megközelítés forradalmasítja az onkológiai ellátást

Az immunterápia fejlődésével olyan paradigmaváltás indult meg az onkológiai ellátásban, amelynek eredményeként az immunrendszert aktiváló terápiák kerülnek előtér...


Hondzso folytatni akarja kutatásait

Hondzso Taszuku, az orvosi Nobel-díj egyik idei díjazottja közölte: folytatni akarja kutatásait a rák elleni harcban, hogy még több életet megmenthessen.


+ További hírek
+ További egészségpolitika
hirdetés
^