A beültetéses fogpótlás - A fogászati implantációról

A fogászati implantáció egy modern eljárás az elveszett fogak pótlására, melynek során valamilyen szövetbarát anyagból készült mesterséges gyökereket ültetünk be az állcsontba azzal a céllal, hogy azokra fogpótlást lehessen építeni.

fogászat, implantáció, beültetés, fogpótlás | Gyógy-ír   Kisalföld | Csák, Cs.
Az elveszett fogak pótlásának igénye egyidős az emberiséggel, mivel a táplálkozás az egyik fő élvezeti forrása az embernek. De fogak nélkül az étkezés ezen az élvezeti „ranglistán" az utolsó helyekre csúszik vissza. Tehát az elveszett fogakat valahogyan pótolni kellett.

Erre kétféle megoldás adódott:

a) A különböző anyagokból elkészített fogpótlást az elveszett fogak helyére, de nem a csontba helyezték, és a meglévő foghoz rögzítették. Ebből alakult ki a mai protetika, ami a hídpótlásokat, kivehető pótlásokat és ezek kombinációit jelenti.

b) A másik lehetőség az volt, hogy a fogpótlást az elveszett fogak helyére, a csontba a szövetek közé „ültették", vagyis az eredeti állapot visszaállítása volt a cél. Ebből fejlődött ki az implantológia.

Az emberiség a fejlődés során szinte minden lehetséges (és „lehetetlen") anyagot kipróbált, amit a kihúzott vagy kiesett fog helyére az állcsontokba ültettek. Az ismereteink szerint a legrégebbi antropológiai lelet az az időszámítás előtti hondurasi koponya, amelyiken az egyik alsó metszőfogat egy fekete kővel pótoltak. De próbáltak implantálni állati fogakat, fából, kagylóhéjból készült fogakat is. Ezeket az anyagokat a szervezet előbb-utóbb „kilökte" magából és a sikertelenség miatt nem is terjedtek el ezek az eljárások, de kísérletezők mindig akadtak. Az 1700-as évektől már írásos emlékeink is vannak az implantációs próbálkozásokról. Például 1807-ben Maggiolo doktor vasból készült fagyökér alakú implantátumról számolt be, de ez gyorsan korrodált, jelentős csontpusztulást okozott és kilökődött. A múlt század második felében sok más anyagot is kipróbáltak, nem sok sikerrel. így például elefántcsontból, ezüstből, porcelánból, celluloidból készült implantátumokról olvashatunk. Az arannyal is többen próbálkoztak, de amíg az aranyból készült hidak és koronák hosszú távon a legjobb eredményeket adják a szájban, ezzel szemben az állcsontokba ültetve mint implantátum, helyi csontfelszívódást okoznak, illetve kiesnek.

Századunk 30-as éveitől új lendületet kapott a fogászati implantológia, ez pedig két dolognak köszönhető. Az egyik a Vitallium, egy króm-kobalt-molibdén ötvözet előállítása volt, amelyet ortopédiai protézisek céljára kísérleteztek ki, de hamarosan megjelent a fogászati implantológiában is. A másik pedig, hogy dd. Dahl (Svédország) jó eredményei alapján egyre többen kezdték a subperiostealis implantációt alkalmazni. Ennél az eljárásnál az első műtét során lenyomatot vettek a fogatlan állcsontrészről, a fogtechnikus Vitalliumból elkészítette a csontra illő hálószerű vázat, amelyet az orvos a második műtéttel helyezett a csontra, a nyálkahártya és a csonthártya együttese alá. A szájüregbe csak a háló nyúlványai értek, ezek voltak a pillérek a fogpótlás számára. Ezzel a módszerrel már sokkal jobb eredményeket értek el, mint eddig bármikor. Néha még ma is alkalmazzák, azért csak néha, mert a sikerességet statisztikailag 10-60 százalék között adják meg, ez pedig a mai kor követelményeinek nem felel meg.

A mai modern implantológia megalapítójának a svéd Branemark professzort tekintjük. 1969-ben közölte először a titánnal végzett kutatásai eredményét. Ő nem fogorvos, csontélettani kutatásokat végző szövettanászként azt vizsgálta, hogy a baleseti sebészeten és az ortopédiában alkalmazott titán rögzítőcsavarokat miért olyan nehéz eltávolítani a második műtét során. Ő jött rá arra, hogy a titán és a csontszövet között molekuláris szintű kapcsolat jön létre, vagyis a titán lényegében összenő a csonttal. Ezt a folyamatot csontintegrációnak nevezte el. Egy összehasonlítással élve, ez a kapcsolat erősebb, mint egy facsavar esetében, amit csak mechanikai erők rögzítenek a fában. A ’80-as évek elejétől Branemark professzor és munkatársai olyan magas sikerességi arányról számoltak be a titánból készült implantátumokkal kapcsolatban (több mint 90 százalék), hogy az addig kétkedőket is meggyőzték.

A Branemark-implantátumok sikerén felbuzdulva, sorra jelentek meg a különböző implantációs rendszerek. Implantációs rendszernek vagy családnak nevezzük a különböző gyártó által előállított implantátumokat, illetve a hozzájuk tartozó kiegészítők együttesét. Jelenleg a becslések szerint körülbelül 200 van belőlük a világon, de igazán elterjedt nagyjából 10 fajta. Ami közös ezekben az implantációs családokban, hogy szinte mindegyik gyár vegytiszta titánból készíti az implantátumait, tehát a csontintegrációra alapulnak, ami ma a nagyarányú sikeresség biztosítéka.

| fogászat, implantáció, beültetés, fogpótlás
2007-11-11 01:33:49
hírdetés
hirdetés

Web Design & Development Prowebshop