Vegyünk egy akkora kendőt, amely kiterítve lefed egy teniszpályát, és hajtogassuk össze úgy, hogy egy három méter hosszú csőbe illeszkedjen! Lehetetlen? Éppen ezt a műremeket valósítja meg a természet a vékonybélben. A csövet, vagyis a különböző rétegekből álló bélfalat bélnyálkahártya béleli. Felülete legalább 100 négyzetméter, vagyis hatszázszorosa egy ugyanilyen átmérőjű sima falú csőnek, emellett a belseje nem szűkül össze lényegesen.

A csodálatos módon megnövelt felület csupán egyike azon trükköknek, mellyel a természet a bélrendszert legfontosabb feladatára felkészítette: a szervezet építőanyagokkal és üzemanyagokkal történő ellátására. A bélüregből aminosavak, zsírok, cukrok, vitaminok, ásványi anyagok, nyomelemek és víz szívódnak fel. Ugyanakkor a sok-sok hurkon keresztül eltávozik a használhatatlan maradék.

A központi táplálék átalakító állomás működését a hasnyálmirigy és a máj segíti. A hasnyálmirigy állítja elő a kémiai "ollókat", az emésztőenzimeket, melyek a durva állagú táplálékdarát szállításra képes darabkákká aprítják. A máj szolgáltatja az emulgeálószereket, melyek a zsírokat felszívódásra képes cseppecskékké alakítják.

A hatékonyság titka

Ha bepillanthatnánk a vékonybél belsejébe, már szabad szemmel is felismerhetnénk a finom harántredőket. Erősebb nagyításnál ezen redőkön mélyedéseket (barázdákat) és csap formájú kiemelkedéseket (bélbolyhokat) is látni lehetne. A bolyhok külső rétegét képező szegélysejtekből sok-sok milliónyi finom, ujjszerű nyúlvány emelkedik ki.

Elektronmikroszkópos képen sűrű kefeszegélynek látszanak, amely egyrészt a bél belsejét hivatott burkolni, másrészt a táplálékkal történő optimális „kapcsolat” megteremtésében játszik szerepet. A sejtváz belső szilárdító elemeinek köszönhetően e szegély bolyhai majdnem merőlegesen állnak.

A redők és a bolyhok a vastagbél felé haladva fokozatosan eltűnnek. A tápanyagok begyűjtése ezzel lényegében lezárul. A bélcsatorna utolsó, egy-másfél méter hosszú szakaszán a szervezet ásványi anyagokat és körülbelül egyliternyi folyadékot szerez vissza.

Az építő- és üzemanyagok beszerzése

A gyomorból a szélsőségesen savas táplálékdara kis adagokban kerül a patkóbél (nyombél) fogadóterületére. Ennek a bélszakasznak az első legfontosabb feladata a táplálékhoz "csatolt" veszélyes sósav ártalmatlanítása.

Erre a feladatra a bélbolyhokon és a barázdákban található kehelysejtek specializálódtak. Olyan nyálkát termelnek, amely az agresszív savakat közömbösíti és a nyálkahártyának is védelmet nyújt. A 20-30 cm hosszú nyombélben különösen sok kehelysejt található.

A nyálkahártya barázdáinak mélyén a bélsejtek másfajta specialistái lépnek működésbe. Hormonokat termelnek, melyekkel a további emésztőszervek munkáját összehangolják, s ezáltal kezdetét veszi a gyomor, a máj, az epehólyag és a hasnyálmirigy rendezett összjátéka. Emellett emésztőenzimeket bocsátanak rendelkezésre, melyek a hasnyálmirigy enzimeivel együtt a táplálékot alkotórészekre bontják.

Állandó osztódással folyamatosan gondoskodnak a sejtek utánpótlásáról, hiszen a bél a leggyorsabban elhasználódó szervek közé sorolható: nyálkahártyasejtjei csupán néhány napig élnek. A bélbolyhok csúcsáról a sejtek folyamatosan leválnak, és a barázdából felfelé vándorló új sejtek lépnek helyükbe.

Mindezen fáradozás célja, hogy a szervezetbe építő- és üzemanyagok jussanak. A munka oroszlánrésze a bélbolyhok speciális sejtjeinek jut. Ezek a szegélysejtek, melyek különböző szállítórendszerek segítségével kihalásszák a különféle molekulákat, és rögtön továbbítják is őket. A túloldalon finom véredények sűrű hálózata várja, hogy a tápanyagokat a szervezetben szétoszthassa.

Különösen fáradságos feladat a zsírok emésztése és felszívása. Emulgeálószerek szükségesek ahhoz, hogy a zsírok egyáltalán keveredhessenek a híg béltartalommal. Ilyenek találhatók a sárgásbarna epeváladékban, melyből a máj naponta fél litert állít elő, és közvetlenül vagy az epehólyagon keresztül üríti a vékonybélbe.

Az epesavak, a különböző zsírmolekulák és zsírban oldódó, A-, D-, E- és K-vitaminok micellákat képeznek, néhány milliomodnyi milliméter átmérőjű cseppecskéket. A bélsejtek kellő mennyiségű zsírt csak ebben a formában képesek felvenni. A sejtekben az egyes komponensek ismét átépülnek, és valamivel nagyobb cseppecskékké csomagolódnak, csak ezután folytathatják utazásukat a véráramban további kitérőkön keresztül a zsírsejtekhez, az izmokhoz, a májhoz vagy egyéb célszervekhez.

A bélrendszer meglehetősen intenzív kapcsolatot tart fenn környezetének hasznavehető kínálatával, és ebből adódóan haszonlesőkre is számítania kell. Kórokozó baktériumok, gombák, vírusok és paraziták próbálnak a bélfalon keresztül a szervezetbe jutni.

De ez a behatolási kapu sem marad védtelenül. Az ellenségekkel egy lokális védekezőrendszer veszi fel a harcot. Elsősorban a vékonybél utolsó szakaszát képező csípőbélben (ileum) koncentrálódnak a nyiroktüszők, melyek védekező sejtek csoportosulásai. Ezek alkotják a Peyer-plakkokat, a bél központi védőbástyáját.

A bélmozgásokat irányító rendszer

Ahhoz, hogy a szervezet optimális tápanyag-összetételhez jusson, a béltartalmat állandóan keverni kell, s közben a kijárat irányába továbbszállítani. A tudomány csak az utóbbi években kezdi megérteni, hogyan történik a bélizmok munkájának irányítása. Egyre jobban elcsodálkozunk azon, hogyan hoz létre ennyire rendezett mozgásokat a bonyolult szabályozórendszer.

A bélfalban két, egymással ellentétes lefutású izomréteg található. Aktivitásukat egy idegsejtekből álló hálózat, és sem ideg-, sem izomsejteknek nem mondható vezetősejtek szabályozzák. A bélfal önmagában olyan sok idegsejtet tartalmaz, mint az egész gerincvelő. Ezek az izmok aktiválására és gátlására egyaránt képesek.

Mellettük érzékelő idegsejtek állandóan mérik, mennyire telített a bél. Ám először az idegsejtek és a vezetősejtek finom összjátéka hozza csak mozgásba a belet. Egyrészt lokális izommozgásokat hívnak elő, melyek segítségével a béltartalom alaposan összekeveredik, másrészt hullámszerű mozgásokat, melyek a táplálékmasszát továbbítják.

Vagyis tétlenségnek nyoma sincs az állítólagosan renyhe emésztőcsatorna esetében, hiába hajlunk arra, hogy kevésbé fontos szervek közé soroljuk a belet.

Hogyan hatnak a hashajtók?

A renyhe bélműködés hashajtó segítségével gyorsan újra lendületbe hozható. Vigyázzunk, mert nem mindegyik „csodaszer” alkalmas arra, hogy hosszú távon igénybe vegyük!

A duzzasztószerek kíméletes módon gondoskodnak a székletről, mert a béltartalom mennyiségét növelik, és a nagyobb nyomás következtében serkentik a bélmozgásokat. A bélben felhalmozódó, emészthetetlen szénhidrátokat tartalmaznak a lenmagvak, az indiai útifű magvai és a búzakorpa.

Tipp: sokat igyunk mellé, különben fokozódik a székrekedés!

Az ozmotikusan hatékony hashajtó szerek a bélben megkötik a vizet, növelik a széklet mennyiségét, és felpuhítják a megkeményedett béltartalmat. A keserűsó és a glaubersó egyszeri, alapos bélmosásra alkalmasak. A laktulóz-, laktitol- vagy makrogoltartalmú készítményeket még hosszú távon is aggályok nélkül lehet használni.

Az antireszorptív és hydragóg hatékonyságú szerek megakadályozzák, hogy a béltartalom vizet és nátriumot szívjon magába, ugyanakkor elősegítik az ásványi anyagok és a víz bélbe történő áramlását.

Közéjük sorolható a ricinusolaj és növényi anthraglikozidok, melyek az aloéban, a kutyabenge kérgében, a szennalevélben és -termésekben, valamint a rebarbara gyökerében találhatók. Hasonló módon hatnak a szintetikus gyógyszerek, a bisacodyl és a nátrium-pikoszulfát.

Fontos! Az ezen csoportba sorolható hashajtó szereket azonban csak rövid távon szabad használni! Rendszeres szedésük ugyanis ásványianyag-veszteséggel fenyeget, ami a bél renyheségét csak még jobban felerősíti.

Kúpok és beöntés elsősorban kisgyermekek és csecsemők esetében, valamint a terhesség során alkalmasak. A kúpok többértékű alkoholokat tartalmaznak (például glicerint és szorbitolt), melyek kiváltják a székletürítési reflexet.