Az így létrehozott egyedek a szülők legjobb tulajdonságait egyesítve hordozzák magukban, mivel fele örökítőanyagot az "anyától", a másik felét az "apától" kapták. Az ivaros szaporodás lényege ez.

Az így létrejött egyed utódai azonban az ő örökítőanyagának csak a felét fogják megkapni.

Hogyan lehetne a "tökéletesre sikerült" egyedből olyan utódokat szaporítani, amelyek teljesen azonos tulajdonságúak lesznek vele?

A növénynemesítők egyszerűen meg tudják oldani ezt néhány növénynél, dugványt, oltványt hoznak létre. Az ebből a növényből fejlődő növény örökítőanyagai (génjei), azaz az ezek által meghatározott tulajdonságai teljesen azonosak annak a növénynek az örökítőanyagával, amelyből származik. Ezt vegetatív szaporításnak nevezik.

Az örökítőanyagok a sejtmagban vannak, DezoxiriboNukleinSav (DNS) molekulák építik fel őket. Ha az utód sejtmagjának DNS-állománya azonos az előd DNS-állományával, tulajdonságai ugyanazok.

Okszerűen következett az állattenyésztők számára a gondolat: a "tökéletesre sikerült" egyed teljes sejtmagját kell áttenni egy magjától megfosztott petesejtbe: így abból ugyanolyan egyed fejlődik ki majd, mint amelyikből a sejtmag származik. Ha ugyanannak az egyednek a sejtmagjait több magjától megfosztott petesejtbe ültetik be, mindgyeikből ugyanolyan, teljesen egyforma tulajdonságokkal rendelkező utód fejlődik. Mintha egypetéjű, hármas, négyes százas ikrek lennének. Ez a klón, illetve a klónozás.

Ha a magjától megfosztott petesejt és a beültetett sejtmag nem azonos fajtából származik, a létrehozott utódot kimérának nevezik. (A kiméra görög szó, a mitológiában "állatembert" jelentett, mint amilyen a ló és ember formáját egyesítő kentaur vagy a halember, a sellő. A tudománynak ebben az ágában a kiméra szó a különböző álltafajoktól vett sejtek egyesítésével létrehozott egyedeket jelöli.)

A sejtmagátületés gondolata kézenfekvő, a megvalósítás technikailag megoldható, a dolog mégsem egyszerű.

A megtermékenyítés után létrejött csírasejtből fog kifejlődni minden szerv és szövet. A sejt (és magjának örökítőanyaga) ekkor még "mindenre képes". A belőle kifejlődött kötőszövet, máj- vagy másféle szövet sejtjeit sejttenyészetben továbbtenyésztve, azokból már csak kötőszöveti sejtek, májsejtek, illetve ugyanolyan sejtek jönnek létre a sejtosztódás során, mint a "kiindulási" sejt volt.

Mikor veszti el a csírasejt azt a képességét, hogy belőle bármilyen testi sejt jöhessen létre? Mikor jut el a sejtek differenciálódása odáig, hogy örökítőanyaguk számára "nincs visszaút"?

A differenciálódott sejtek magját visszaültetve egy magjától megfosztott petesejtbe, nem fejlődik belőlük új egyed. A "Dolly előtti" idők kísérletei ezt mutatták.

Az állattenyésztők tehát a már ismert tulajdonságú felnőtt egyed vegetatív továbbszaporítását nem tudják megoldani. A sejtmagátültetés csak abban a korai sejtfázisban sikerült, amikor a sejtmag még a "mindenre képes" stádiumban volt, és amikor a majdani kifejlődött egyed tulajdonságait csak szülei tulajdonságai alapján lehet "tökéletesnek" remélni. Az ilyen korai sejtfázisban lévő sejtek osztódásával fejlődésnek indult egyedből "több példányt" úgy tudtak létrehozni, ahogy a "természetes úton" bekövetkező feleződésből az egypetéjű ikrek születnek. Az "embriófelezésnek", -negyedelésnek nevezett módszerrel kettő, négy vagy még több ikertestvért hoztak létre ugyanabból az utódállatból.

Dollyban nem a klónozás sikere volt a szenzáció - hiszen a módszer az embrióknál már funkcionált -, hanem az a tény, hogy felnőtt, kifejlett egyedből származó sejt sejtmagjának beültetésével sikerült klónt "előállítani".