Ma már különleges technikával sokféle célból előállítanak nanorészecskéket. Ezeknek a parányi anyagoknak a mérete adja nevét: egy millió nanométer egyetlen milliméter, vagyis tízezred része a hajszálnak.

Ma az igazán koromfekete színű tárgyak gyártásakor nanorészecskéket használnak és évente hatmillió tonna készül belőle.

A vakítóan fehér hatáshoz is nanoelemek adják a szint, de alig van olyan terméke a modern életnek, ahol a nanorészecskék ne lennének jelen. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy a nanotechnika milyen élettani-kórélettani hatásaival kell számolnunk.

Reinhard Niessner és Andreas Stampfl Münchenben a nanorészecskék hatásának vizsgálatára igen régi technikát használt: a Langendorff-szívet. Oskar Langendorff még 1895-ben dolgozta ki azt a túlélő szívet, mellyel laboratóriumi körülmények között órákon keresztül lehet a szívműködést tanulmányozni.

Ilyenkor a kísérleti állatok kioperált szívét vér helyett különleges tápoldattal áramoltatják át, amelybe a legkülönbözőbb szereket lehet beleadni és közben megfigyelhető azok esetleges hatása. A német kutatók ilyen szívkészítmény útján vizsgálták a különféle nanorészecskék szívhatásait.

Az ACS Nano szaklapban megjelent cikkük szerint azt tapasztalták, hogy a Langendorff-szív működése az egyes nanorészecskék adására különbözőképp változott: volt olyan készítmény, mely gyorsította a percenkénti szívdobbanások számát, volt olyan, mely szabálytalanná tette, sőt szívbetegségre jellemző EKG eltéréseket hozott létre.

A szénfekete nanorészecskék, vagy a titánium-dioxid, a szilikon-dioxid legalább 15 százalékkal gyorsította a szívműködést és ezek az anyagok olyan EKG eltérésekhez vezettek, amelyek nem szűntek meg akkor sem, ha a kezelést abbahagyták. Ugyanakkor az aerosil szilikátoknak és a polisztirénnek nem volt szívhatása.

A régóta ismert Langendorff technika a kutatók szerint rendkívül alkalmas ezekre a kísérletekre. "A szív kitűnő vizsgálati szerv: saját ritmusképző része van, mely a testből kiemelve is még órákig működik" - mondta Stampfl professzor.