A jobb és bal koszorúér a főverőér kezdeti szakaszából indul ki, majd a szív felszínén, a pitvar és kamra közötti határon előre, illetve hátrafelé körbenfutva, leszálló végágai a szívcsúcs felé irányulnak, közben kis ágakat adva le a szívizom különböző területeihez.

A koszorúerek ágai közt léteznek ugyan összeköttetések (ún. anastomosisok), de messze nem olyan bőséggel, hogy szűkület vagy elzáródás esetén a veszélyeztetett szívizomtömeg egy másik ágból megfelelő mennyiségű vért kaphasson. Míg egyfelől csodáltuk a szívmotor kiváló és tartós teljesítőképességét, másfelől keserű elégedetlenségünknek kell hangot adnunk a szívizmot ellátó koszorúérrendszer megengedhetetlen "alultervezettségét" illetően.

A verőerek fala számos tényező hatására, melyeket az érelmeszesedéssel foglalkozó fejezetben fogunk részletesen ismertetni, megvastagodhat, megkeményedhet, rugalmasságát veszítheti. Az erek ilyenkor beszűkülhetnek és hirtelen el is záródhatnak. Ez a folyamat - a koszorúerek legbelső rétege alatti zsíros, elmeszesedő lerakódás - hozza létre a koszorúér szűkületét, amely megrepedés és az érintett területen a vér megalvadása (trombózis) útján hirtelen teljes elzáródáshoz, az illető koszorúérszakaszban a véráramlás leállásához és a hozzá tartozó szívizomrész elhalásához (szívizominfarktus) vezethet. A szívizom-elhalásnak olyan gyakran oka a fönti eseménysor, hogy- bár a tudományos pontosság igényének nem felel meg - a mindennapi szóhasználat csaknem teljes joggal tesz egyenlőségjelet a szívinfarktus és a "szívtrombózis" közé.

A koszorúér betegsége négy tünetcsoport formájában jelenhet meg: legfőbb következménye az angina pectoris, a szívizominfarktus, a szívelégtelenség és a hirtelen szívhalál.