Szívbetegek rehabilitációja

Az Egészségügyi Világszervezet a szívbetegek rehabilitációját így határozta meg: Rehabilitáción azon tevékenységek összességét értjük, amelyek lehetővé teszik a betegek számára a lehető legjobb fizikai, szellemi és szociális körülményeket, hogy azok saját kezdeményezésük alapján elfoglalhassák helyüket a társadalomban ..., ezért ... a rehabilitáció nem tekinthető a kezelés különálló formájának, hanem azt integrálni kell a terápia egészébe, amelynek egyik részét képezi.

| InforMed Hírek19   InforMed | Jánosi, A.
A szívbetegek rehabilitációján tehát azt a folyamatot értjük, amelynek során a beteg alkalmassá válik életkorának megfelelő fizikai aktivitás és képzettségének megfelelő tevékenység folytatására. Ennek megfelelően beszélünk fizikai és foglalkozási rehabilitációról.

A szívbetegek rehabilitációjának története összefügg a szívinfarktus kezelésével, a rehabilitáció módszerének kialakulása pedig az elmúlt ötven év eseményeihez kapcsolható.

A szívinfarktust mint betegséget 1912 óta ismerjük, ekkor írta le egy Harrick nevű orvos. Sokáig úgy tartottuk, hogy a szívizom elhalását követő hegszövet teljes kialakulásáig - 6-8 hétig - a beteg teljes ágynyugalmat igényel. Az orvosok évtizedekig a gyógyulás után is csak minimális mozgást engedtek betegeiknek, és olyan „kimerítő" fizikai aktivitástól, mint amilyen a lépcsőn járás, a beteget örökre eltiltották. Érthető a fentiek alapján, hogy a munkába való visszatérés (munkaköri rehabilitáció) szinte sohasem valósult meg.

Lényeges változás következett be az infarktusos betegek kezelésében, amikor Levine és Lown megkérdőjelezték a tartós ágynyugalom hasznosságát, és bevezették a „karosszékkezelés"-t: azt javasolták, hogy az infarktusos beteg a nap nagyobb részét karosszékben töltse, mivel az ülés a legkevesebb energiát igénylő testhelyzet, jobban kíméli a szívet, mint a fekvés.

Newman és munkatársai közleménye 1952-ben igazi szenzáció volt, ugyanis beszámoltak arról, hogy 4 héttel az infarktus után a betegeknek 3-5 perces sétát engedélyeztek, és ezt a betegek tünet- és panaszmentesen végrehajtották. A kardiológusok ezt követően egyre inkább a korai mozgás (a mobilizáció) hasznosságának hirdetőivé váltak. Brummer 1956-ban már két héttel a betegség kezdete után engedélyezte a betegek normális aktivitását.

A további vizsgálatok nem csak azt bizonyították, hogy a betegek korai mobilizációja veszélytelen, hanem azt is, hogy a tartós - és feleslegesen hosszú - ágynyugalom káros, mert a betegek kondíciójának romlásához, ill. szövődmények kialakulásához vezethet. Az elmúlt 50 év fejlődését legjobban akkor tudjuk felmérni, ha arra gondolunk, hogy jelenleg az Egyesült Államokban a szövődménymentes kórlefolyású infarktusos betegek összesen 6-7 napot töltenek kórházban.

A kórházi elbocsátás előtt - rutinszerűen - terheléses vizsgálatot végeznek azért, hogy a további teendők (szívkatéterezés, szívműtét stb.) eldönthetők legyenek.

A fentiek lényege, hogy a normális aktivitáshoz való visszatérés, a mozgás nemcsak a szívbetegek kezelésének egyik célja, hanem egyben a kezelés egyik formája is. A rehabilitáció a kezelés módszere és célja egyszerre.

A kardiológiai rehabilitáció hasznossága

A korai mobilizáció (ágyból történő felkelés), majd a rehabilitáció veszélytelensége sokkal hamarabb nyilvánvalóvá vált, mint ahogy hasznosságuk mérhető lett volna. A komplett rehabilitáció - amely mind a kórházi időszakot, mind a kórházból való távozás időszakát magában foglalja - jelentős mértékben kedvezően befolyásolja a betegek további prognózisát.

Egy vizsgálat szerint - amelyben a nagyszámú rehabilitációs tanulmányok eredményeit dolgozták fel - a szívinfarktust átvészelt betegek halálozása egynegyedére, az újabb infarktusok előfordulása pedig egyharmadára csökkent a rehabilitációban részesülő betegek esetében. A rehabilitált betegek jobb életminősége pedig - a fenti adatokon túlmenően is - egyértelműen a rehabilitáció széles körű alkalmazása mellett szól.

A rehabilitációs programok gazdaságilag is kifizetődőek: az USA-ból származó adatok szerint minden egyes dollár - amit a rehabilitációra fordítottak az egészségügyi kiadások területén - a későbbiekben 6 $ megtakarítást eredményezett.

A rehabilitáció szakaszai

Ideális esetben az infarktusos betegek rehabilitációja már az intenzív osztályon elkezdődik.

A rehabilitáció I. szakasza a végtagok passzív mozgatásától az önálló tisztálkodás elvégzésén át a lépcsőn járásig terjed, magában foglalja azt az első 7-10 napot, amit a beteg a kórházban eltölt.

A rehabilitáció II.. fázisa még mindig orvos, ill. gyógytornász által felügyelt tevékenység. Ezen második szakasz eltöltése lehetséges fekvőbeteg-intézményben (rehabilitációs szanatóriumban), ill. végezhető járó betegként is. Az ambuláns rehabilitációs tevékenység során a beteg heti 2-3 alkalommal otthonából jár be a rehabilitációs centrumba, ahol - ideális esetben - orvosi felügyelet mellett, szakértő gyógytornász segítségével vesz részt a fizikai rehabilitációs tevékenységben.

A szanatóriumi kezelés, rehabilitáció főleg azoknak a betegeknek használ, akiknek kórlefolyásuk szövődményes volt, ill. otthoni vagy egyéb körülményeik nem teszik lehetővé a korai ambuláns rehabilitációt.

A rehabilitáció első két szakaszának sikeres teljesítése után következik az az időszak, amikor a beteg önálló aktivitással - felügyelet nélkül - végzi az erőnlétét fokozó gyakorlatokat. Ezt az időszakot a rehabilitáció III. szakaszának nevezzük.

Kiknek van szükségük rehabilitációra?

Azon szívbetegek, akiknek olyan szívbetegségük van, amely rövidebb-hosszabb ideig lehetetlenné teszi eredeti tevékenységük folytatását, rehabilitációra szorulnak. A mindennapi gyakorlatban leginkább szívinfarktust, szívműtétet követően merül fel a rehabilitáció szükségessége, de angioplasztika után is hasznos.

Milyen tevékenységeknek kell szerepelniük a rehabilitációs programban?

A rehabilitáció első formája a fizikai rehabilitáció volt, és a fizikai tréning manapság is a legelterjedtebb módja az ilyen irányú tevékenységnek, a beteg rehabilitációjának. A fizikai tréningen túlmenően a pszichés rehabilitáció is segítheti a betegeket eredeti tevékenységük visszaállításában, ill. a nagyobb beavatkozásokat (pl. szívműtét) követő szorongás oldásában. Az általános pszichoterápián túlmenően speciális pszichológiai beavatkozás csak azon betegeknél indokolt, akiknél ennek szükségszerűsége a megkezdett rehabilitációs tevékenység során felmerül.

Tágabb értelemben a rehabilitáció fogalmába tartozik - mint másodlagos megelőzés - az egészséges életvitel alapelveinek megismertetése, valamint az egyén veszélyeztető tényezőinek befolyásolása (dohányzás, egészségtelen táplálkozás stb.) is.

Mikor eredményes a rehabilitáció?

A rehabilitáció eredményessége mérhető egy betegcsoport életkilátásainak javulásával, az újabb szívinfarktusok számának csökkenésével. Az egyén szempontjából a program hatékonysága a fizikai terhelhetőség növekedésével, az életminőség javulásával jellemezhető, és akkor tekinthető teljesnek, ha a program befejezése után a beteg eredeti tevékenységét folytatja, beleértve eredeti munkakörének betöltését is.

Összefoglalóan elmondható: a szívbetegek rehabilitációja abból a terápiás gyakorlatból alakult ki, hogy a klinikai tapasztalat igazolta a szívinfarktusos betegek korai mobilizálásának ártalmatlanságát. Hosszú évek alatt alakult ki a rehabilitáció mai gyakorlata, amelyről - a legutóbbi években - egyértelműen beigazolódott, hogy javítja a szívinfarktusos betegek túlélési esélyeit, terhelhetőségét és életminőségét.

A betegség prognózisának javulása, a szövődmények előfordulásának csökkenése közgazdasági értelemben is hasznosnak minősíti a rehabilitációs programokat.

A szívbetegségből meggyógyult beteget akkor tekintjük eredményesen rehabilitáltnak, ha visszajutott arra a pontra, ahonnan a betegség kezdetén „elindult". Az eredeti állapot helyreállása a fizikai, a pszichés és a munkaköri rehabilitáció együttes megvalósulását jelenti.

A mozgás és a sport jelentősége a szívbetegségek megelőzésében és kezelésében

A mozgás jelentőségére vonatkozó első adat évtizedekkel ezelőtt - arról szólt, hogy a londoni autóbusz-vezetők között gyakoribb a szívinfarktus, mint az autóbusz-kalauzok között. Az epidemiológiai felmérések ugyanakkor azt is bizonyították, hogy a buszvezetők átlagos testsúlya és vérnyomása is magasabb volt a kalauzoknál talált értékeknél.

A mozgásszegény életmód - ahogy arról már korábban szó volt - közvetlenül is veszélyeztető tényezőnek, rizikófaktornak tekinthető abban a tekintetben is, hogy elősegíti más rizikófaktor (elhízás), ill. betegség (magas vérnyomás) kialakulását.

Joggal merül fel a kétely: mennyiben bizonyított az a felfogás, hogy a testmozgás hasznos és veszélytelen szívbetegség után. A testmozgás, a szív és a keringési rendszer veszélytelen terhelhetőségének megállapítása ugyanolyan orvosi feladat, mint a szükséges gyógyszerekre vonatkozó javaslat.

Orvos által ellenőrzött körülmények között kell meghatározni azt a terhelési fokozatot, ami nem okoz panaszt vagy olyan eltérést, ami a szív vérellátási zavarára utal. Fontos tudni, hogy a szív keringésének zavara panasz nélkül is előfordulhat.

A kívánatos és a veszélytelen terhelési szint meghatározása után a heti 3-4 alkalommal 50-60 perces mozgás a szív és a keringési rendszer ökonomikus működésének kifejlődését segíti elő, hozzájárul ahhoz, hogy a szívben oly módon változzon meg a vérellátás, amely gátolja újabb szívinfarktus kialakulását.

A terhelés nagyságának mérésére a MET-et (metabolikus egyenértéket) használjuk, amely az oxigénfogyasztás mérésén alapszik. A nyugalomban lévő egyén 1 MET-nek megfelelő oxigént fogyaszt (1 MET = 3,5 ml oxigén/testsúlykg/perc).

A különböző tevékenységekhez tartozó oxigénfogyasztás nagyságát az alábbi táblázat szemlélteti:

Oxigénfogyasztás

Tevékenységi forma

1 MET

Nyugalmi körülmények között (mozdulatlan fekvés)

2 MET

Öltözködés, zuhanyozás ágyazás, lépcsőn lefelé járás.

5 MET

Közösülés, kertészkedés. Sétálás. 1/2 emelet megtétele felfelé

7 MET

Kocogás, teniszezés, síelés

| rehabilitáció, szívbetegség
2021-10-19 16:48:54
hirdetés

Web Design & Development Prowebshop