Egy tanúk nélküli pandémia veszélyei

Hálás vagyok, hogy apám tavaly szeptemberben meghalt. Végzetes tüdőbetegségben szenvedett, gyakran szorult intenzív ellátásra, és valószínűleg nem úszta volna meg, hogy fertőződjön a pandémia során az új koronavírussal.

| InforMed Hírek18   InforMed | Lakos, A.

A vírus valószínűleg megölte volna őt, és így nem részesült volna néhány értékes, a méltóság és a kegyelet utolsó pillanatából. Egyedül kellett volna meghalnia. Így azonban az egész családnak módja nyílt elbúcsúzni tőle az ágya mellett, hogy tanúja lehessen az utolsó napoknak, óráknak és perceknek. 

Ezek a napok, amelyek apám elmúlásához vezettek, bár megrázók voltak, mégis csak halvány másai annak, amit a súlyos Covid betegeknek kell elviselni. Ha túlélik a gépi lélegeztetést, sokuknak hónapok és hónapok kellenek a fáradságos gyógyuláshoz. Ha meghalnak, egyedül halnak meg, a családtagoktól távol, körülvéve maszkot viselő doktorokkal, védőöltözetet viselő nővérekkel, teljesen eltérően attól az emberi kapcsolattól, amit a papám és a családja szerencséltetett megélni, mielőtt elhagyott minket. 

Több mint hét hónappal azután döbbentem erre rá, miután a papám meghalt. A vírus már feldúlta Olasz- és Spanyolországot, New York Államot, amikor egy San Fransisco-i doktor megjelent a Twitter oldalamon. Ethan Weiss, a University of California kardiológusa önkéntesként repült New York City-be április végén, hogy segítse az ottani munkát. Attól kezdve rendszeresen beszámolt az ottani tapasztalatairól, hiszen az intenzív osztályon dolgozott, súlyos, gépi lélegeztetésre szoruló Covid betegek ellátását végezte. A napló bevezetője, ami szemembe ötlött így szólt: „Negyedik nap: Ez nem egy kibaszott influenza!” 

Azt írja: „Nem szabadna senkinek sem meghalnia így! Ezek a nyomorult emberek 20-40 vagy még több napon át vannak ágyhoz kötve, torkukban tubussal, nem képesek beszélni, eszméletlenül vagy dezorientálva, fájdalmakkal, begyógyszerezve, elgyengülve, éhezve, megrémülve és teljesen magára hagyottan, egyedül.” 

Teljesen magára hagyottan, egyedül. Beleborzongok, amikor belegondolok, hogy az én apámnak is így kellett volna meghalnia, magára hagyatva. Ez az akut magárahagyatottság a leginkább szívet tépő következménye a pandémiának. Az egészségügyi dolgozókon túl senki sem látja közvetlen közelből a rettenetes szenvedést és halált, amit a Covid okozott. Weiss dr. írja a belépése 4. napján: „Nem értheted meg, amíg nem látod személyesen. És ez a baj. Senki sem látja.”

A veszteség és a hiány közösségi feldolgozása nélkül nem vagyunk érzelmileg felvértezve arra, hogy megfelelő döntéseket hozzunk. A vírus itt van velünk. Figyelnünk kell a dr. Weisshez hasonlóak hangjára, hogy zsigereinkben érezzük a halált és szenvedést, ami világszerte betölti az intenzív osztályokat. Ha nem figyelünk, akkor ismét kitesszük magunkat annak a kockázatnak, ami néhány amerikai államban újra felütötte a fejét.

Nagyon is érthető, hogy megragadott dr. Weiss naplója, hiszen visszavitt engem apám emlékéhez. Weiss intenzív osztályon töltött napjairól szóló beszámolója szembesített az emlékemmel, ahogy apám oxigénre kötve, zihálva lélegzett. Nem is tudom, mit szerettem volna tőle hallani, de minél többet beszélgettünk Weiss doktorral, annál inkább meggyőződtem arról, hogy apámnak szerencséje volt, hogy még idejében halt meg. 

Dr. Weiss írja: A betegség lefolyása pontosan olyan, mint magáé a járványé. A betegség pár nap alatt kifejlődik, de hónapokig tart, hogy kigyógyulj belőle, ha egyáltalán… Meg kell hallgatnunk a Weisshez hasonló doktorokat, hogy a zsigereinkben érezzük a halált és a szenvedést, ami világszerte elárasztja az intenzív osztályokat, mert ha nem, akkor azt kockáztatjuk, hogy újra meg újra végig kell szenvednünk az egészet. 

Ha súlyossá válik a Covid, a kezdetitől a súlyos tünetekig a kialakulás gyors. Néhányan lélegeztető gépre szorulnak. Bár a lélegeztető-gépek az elmúlt évtizedek során egyre jobbak lettek, attól még ez egy traumatikus beavatkozás. A betegek egy része úgy érzi, hogy a lélegeztetés miatt fullad meg, ezért izgatottá válik. 

Ezt elkerülendő, ezek a betegek gyakran le vannak nyugtatózva, sőt gyakran bénulást okozó szerekkel kezelik őket, hogy ne zavarják a gépi lélegeztetés ritmusát. Egy kantárszerű pánt tartja az endotracheális tubust a helyén, nehogy a beteg kihúzhassa. A Covid esetén a betegek napokig, sőt hetekig szedálva és lélegeztetve vannak.

Túl mindazon a szövődményen, ami a súlyos Covid-betegeket érintheti (bakteriális tüdőgyulladás, vérrögösödés, embólia, stroke, szívinfarktus, sőt idegrendszeri károsodás) még ott van a hetekig, ha nem hónapokig tartó immobilizációból adódó ártalom.

Dr. Weiss, aki a mindennapi klinikai munkájában eddig is kritikus állapotú betegekkel foglalkozott, még sohasem látott semmi ahhoz hasonlót, mint New Yorkban az intenzív osztályon. Amennyiben a beteg meggyógyul, még távolról sincs rendben. A beteg izmai összeasznak. „Ezek a betegek olyan súlyosan elgyengültek, hogy még az arcizmaikat is alig tudják mozgatni. Olyan mértékben lepusztulnak, kiéheznek, ami meghaladja a legvadabb elképzelhetőt”, mondja dr. Weiss.

Nem úgy van, hogy csak hazamennek, és folytatják a normális életüket. Hónapokig tartó intenzív rehabilitációra szorulnak. Egész életükre kiható szövődményekről van szó. A betegek számára nyilvánvaló, hogy megszabadulni a lélegeztető géptől és kijönni az intenzív osztályról, csupán a kezdete annak a hosszú útnak, ami a teljes gyógyuláshoz vezet. 

"A pandémia lefolyása, akármilyen szomorú is, mindenütt azonos. Az első hullám, különösen az olyan helyeken, mint Olaszország, Spanyolország, az Egyesült Királyság és New York Állam, 10 hét alatt jutott a csúcsra. 

De a normalitás felé vezető út, akár azokról az országokról van szó, melyek már túlvannak az első hullámon, akár az épp járvány sújtotta helyeken, (mint a nagy hármas: USA, Brazília, India) hosszú, nehéz és fájdalmasan lassú. Most már latjuk, hogy visszatérni a korábbi életbe (pl. Kalifornia, Arizona, Texas, Arkansas) sem lesz könnyű.

Ha túl leszünk a pandémián, még további feladat lesz visszahozni a tudattalanból a betegeket, és megoldani, hogy önállóan lélegezzenek. Az orvosoknak óvatosan kell csökkenteniük a szedatívumokat, hogy fokozatosan leszoktassák betegeiket a lélegeztető gépről. Ha hibáznak, és a beteg izgatottá válik, romlik a légzés, felmegy a vérnyomás, ami további szövődményekhez vezethet.

Többnyire erről beszélgetünk a kórházban, minden nap. Hogyan állítsuk be a nyugtatókat és hogyan a lélegeztető gépet, hogy lehetővé váljon a gépről a leszoktatás. A betegnek kellőképpen fel kell ébrednie, hogy önállóan tudjon lélegezni. Igazi kihívást jelentő tánc!

A megyék, városok, államok, országok ugyanezt a kényes táncot járják. A zárlat olyan, mint a nyugtató. A társadalom, ahogy ismét megélénkül, olyan, mint amikor ismét eszméletre tér a beteg, és már önállóan lélegzik. Amíg nem lesz védőoltás, a zárlat feloldását, a gazdasági pezsgést és a társadalmi aktivitást óvatosan kell koreografálni a tesztelés, követés és célzott karantenizálás megfelelő arányú keverékével, valamint az egyszerű népegészségügyi intézkedések, mint a közösségben kötelező maszkviselés szigorú betartatásával.

Nagy a kockázata, hogy elrontsuk, és visszatérjünk oda, ahonnan elindultunk. Az intenzív osztályokat elárasztják majd a betegek, akik magukra hagyatva halnak meg. Barátaik, családtagjaik nem lehetnek mellettük a halálos ágyuknál, mint ahogy én voltam apámmal a lehető legmélyebb történéskor, amikor a halál fenyeget: tanúként jelen lenni.


| koronavírus, COVID-19 járvány, kezelés
2020-08-07 20:01:32
hirdetés
hírdetés

Web Design & Development Prowebshop