Mi okozza valójában a hiperaktivitást?

A gyermekpszichológia egyik legtöbbet vitatott kérdése, hogy vajon azok a nyugtalan, problémás gyermekek, akiknél hiperaktivitást és koncentrációs zavarokat diagnosztizálnak, valóban szenvednek-e valamilyen patológiás elváltozásban, vagy a szülők, tanárok és a szaktanácsadók a diagnózissal egyszerűen igazolni akarják a gyógyszeres kezelés szükségességét ahelyett, hogy a viselkedési zavarok hátterében álló szociális és pszichológiai problémákkal próbálnának meg szembenézni.

hiperaktivitás, gyermek, betegség, viselkedési, zavar, koncentrációs, gyermekpszichológia, magatartás | The New York Times Health News Service   Medincorp | McCarthy, M.

A The Lancet című folyóirat egyik februári számában gyermekpszichológusok egy csoportja azt állítja, hogy az új képalkotó vizsgálati módszerekkel, például a pozitronemissziós tomográfiával vagy az MRI-vel jól kimutatható, hogy a koncentrációs zavarokkal küszködő, hiperaktív - illetve az ezekkel összefüggően hiperkinéziás - személyek agyában jelentős eltérések találhatók.

Az eredmények alapján kijelenthetjük, hogy legalábbis az esetek egy részében ezeknél viselkedési zavaroknál valóban szervi elváltozások állnak a háttérben.

A cikk szerzői James M. Swanson professzor és munkatrásai voltak, a Kalifornia Egyetem gyermekpszichológiai központjából.

Általában azokat a gyerekeket és felnőtteket diagnosztizálnak hiperaktivitással és koncentrációs zavarokkal, akiknél állandó figyelmetlenség, hiperaktivitás és túlzott impulzivitás figyelhető meg.

A figyelmetlenség például azt jelenti, hogy az adott személyek feledékenyek és zaklatottak. Gyakran látszik rajtuk, hogy nem hallgatnak arra, amit partnerük mond. Képtelenek a részletekre koncentrálni, nehezen rendszereznek dolgokat vagy csinálnak végig egy-egy feladatot, és ennek eredményeként gyakran vannak iskolai vagy munkahelyi gondjaik. A hiperaktivtás jellemzően ideges mozgással, fel-alá járkálással és beszédkényszerrel jár.

Az ilyen betegséggel küszködő gyerekek gyakran képtelenek nyugodtan játszani a többiekkel. Túlzott impulzivitása miatt a gyermek nem tudja kivárni, amíg sorra kerül, a többiek játékát is félbeszakítja.

A szakértők sokat vitatkoznak azon, hogy mennyire elterjedt ez a betegség. Sok múlik ugyanis a diagnózis felállításához szükséges kritériumokon. Az American Psychiatric Association kézikönyvének kritériumai alapján például minden tizedik amerikai ilyen betegségben szenved.

A The Lancet cikkében a kutatók azt állítják, hogy miután számos, ilyen betegséggel diagnosztizált beteg agyát műszeres vizsgálatnak vetették alá, a leletek analíziséből kiderült, hogy a betegek homloki lebenye, amely a magasabb szintű intellektuális és szociális tevékenységek irányítója, valamint a homloki lebenyhez kapcsolódó belsőbb agyi struktúrák a normálisnál mintegy 10 százalékkal kisebbek.

Hogy ez miként alakul ki, azt nem tudjuk. Egyes esetek genetikai vizsgálata során két gén is szóba került, amelyek a dopamin nevű neurotranszmitter előállítását irányítják. A dopamin fontos szerepet játszik a homloki lebeny és az agy egyéb területei közötti kommunikáció biztosításában.

Elképzelhető, hogy ezeknek, vagy az ezzel kapcsolatos géneknek a hibája folytán az agyi összeköttetések nem fejlődnek ki normálisan. Egy másik lehetséges magyarázat szerint a magzati fejlődés egy bizonyos szakaszában ezek a struktúrák sokkal érzékenyebbek a sérülésekre.

Swanson és kollégái kiemelték, hogy az általuk vizsgált leletek mind olyan személyektől származtak, akiknél a betegség egyértelműen diagnosztizálható volt, ezért nem biztos, hogy a hiperaktivitás és koncentrációs zavarok enyhébb formái hasonló agyi elváltozásokkal járnak.

Bármi is az ok, figyelmeztetett Swanson professzor, a betegséget mindenképpen komolyan kell venni. Emlékeztettek egy brit vizsgálatra, amelyben 6-7 éves fiúk életét követték nyomon tizenéves korukig, és megállapították, hogy a hiperaktív viselkedésűek sokkal nagyobb valószínűséggel váltak pszichiátriai és szociális problémák áldozataivá.

A legjobban úgy állapítható meg a betegség, ha a szaktanácsadó kikérdezi azokat, akik a legtöbbet tudják a gyermek viselkedéséről. A diagnózis megerősítésére gyakran használnak strandardizált kérdőíveket, amelyekkel meg lehet állapítani a betegség súlyosságát. Ennél szélesebb körű orvosi vagy pszichológiai vizsgálatra sok esetben nincs is szükség.

A hiperkinézia és a hiperaktivitásos szindrómák kezelési módszerei országról országra változók.

Észak-Amerikában stimuláló gyógyszereket, pontosabban egy metilfenidate nevű szert használnak. A betegek közel 80 százalékánál sikerek érhetők el a stimulánsokkal. Ezek a készítmények feltehetően az agy dopaminszintjének növelése által hatnak. Hatékonyságuk ezért a betegség dopamin-hiányos eredetét támasztja alá.

Európában a stimulánsok alkalmazását a jogi szabályozások sokkal szigorúbban korlátozzák, ezért a kezelés rendszerint a viselkedési zavarok enyhítésével, például családterápiával veszi kezdetét.

Ennek a terápiának Swanson szerint csak korlátozott hatásai vannak a hiperaktivitás enyhítésében, de igen eredményes az agresszív viselkedéssel szemben, amely az érintett családok 50 százalékánál jelent állandó problémát.

Mivel a hiperaktivitásos szindróma a viselkedés sokféle területét érinti, Swanson és munkatársai a gyógyszeres és pszichoterápia együttes alkalmazását tartják a legjobb megoldásnak.

A cikket kísérő bevezetőjükben a Norfolk-Norwich Kórház szakértői, Richard Beach és Rosalyn Proops arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyermekkori hiperaktivitásos betegségek "nagyon komplex jelenségek, ezért nehezen azonosíthatók és gyógyíthatók".

Megjelent: The Lancet

| hiperaktivitás, gyermek, betegség, viselkedési, zavar, koncentrációs, zavar, gyermekpszichológia, magatartás
2002-07-31 19:52:07
hirdetés
hírdetés

Web Design & Development Prowebshop