A pszichiátria bibliájának tekintett betegségosztályozó rendszer legújabb változatának -a DSM-IV.-nek - kevés köze van a tudományhoz, s alkalmazása szinte a középkor szintjére süllyeszti vissza a mentális zavarok diagnosztizálását és kezelését.

Szolgáljon intő példaként erre a „hiperaktivitás és figyelemzavar” nevet kapott diagnózis-blöff kritikája, ami felfedi, hogyan találnak ki nem létező betegségeket, majd árusítanak erre „ható” gyógyszereket...

„Rossz” gyerekből agysérült

Már a 20. század elején megjelentek tudományos közlemények arról, hogy súlyos agysérült, születési ártalmakat szenvedett, vagy az 1917-es nagy amerikai járvány során agyhártyagyulladáson átesett gyerekek körében megfigyelhető figyelemzavarral, hipermozgással, nyugtalansággal járó tünetegyüttes. Ezzel párhuzamosan sok szaktekintély rámutatott, hogy hasonló tünetek jelennek meg a mostoha körülmények közt nevelt gyermekeknél is.

Így azután uralkodóvá vált a felfogás, hogy az amúgy testileg ép, de nyugtalan gyermekeknél bizonyára „minimális agysérülés” okozza a tüneteket. Így lett a rossz gyerekekből agysérült! Megszületik az áltudomány: mivel sok agysérült gyerek hiperaktív volt, ezért minden „hiperaktív” gyerek agysérült!

De ezzel még nincs vége a történetnek. Amikor kiderült, hogy a zárt intézetekben kezelt, súlyosan sérült gyerekek hiperaktivitásán javít egy stimuláns - például az amfetamin vagy a Ritalin -, a gyógyszeripar „szeme felcsillant”.

Elképesztő! Kutatásokat és kutatókat pénzeltek, akik kimutatták, hogy a gyerekek 7-20%-a hiperaktív, és gyógyszeres kezelést igényel! Az üzlet pedig beindult: 1970-ben százötvenezer, 2003-ra már hatmillió gyerek szedett stimulánsokat az USA-ban!

Ki hiperaktív?

A hiperaktivitás és a háttérben feltételezett agykárosodás megállapítása orvosi eszközökkel - vérvizsgálat, agyi CT stb. - nem lehetséges. A diagnózishoz és a gyógyszereléshez azonban elég, ha a pszichiáter, a szülő vagy a pedagógus szerint a gyerek gyakran nem figyel, nem engedelmeskedik, sokat beszél, lusta stb.

Tehát a „minimális agysérülés” kimondásához megdöbbentően pontatlan kritériumok is elégendők, hisz ahány ember, annyiféleképpen érti azt, hogy „gyakran figyelmetlen”, „izeg-mozog”, „sokat beszél” stb. E diagnózis megfoghatatlanságát jól jelzi, hogy Amerikában a gyerekek 6-20%-át, míg Angliában csak 1-2%-át találják hiperaktívnak.

Agykutatás és hiperaktivitás

A gyógyszeripar évtizedek óta majd’ egymilliárd dollárral pénzelte a hiperaktivitás okaként feltételezett agykárosodás kimutatását. Időnként szenzációs híradások röppentek fel, majd mély csönd következett. Alan Baumeister és Mike Hawkins 2001-ben kiértékelte az összes hiperaktív gyereken végzett addigi agyvizsgálatot, és kimutatták, hogy ezek alapján semmiféle egybehangzó állítás nem fogalmazható meg.

David Cohen és Leo Peterson professzorok ugyanezt tették 2003-ban, és az összes vizsgálatot durva csalásnak minősítették, ugyanis a tudományos közlemények elhallgatták azt, hogy a vizsgált hiperaktív gyerekek 93%-a a vizsgálat alatt vagy előtt stimulánskezelés alatt állt. A tudományban megengedhetetlen hamisítás ez, hisz nem lehet tudni, vajon az eredmények a hiperaktivitás vagy a stimulánskezelés következményei-e.

Intő jel! Henry Nasrallah kimutatta: a stimulánskezelés a vizsgált fiatalok 25%-áná agykéregsorvadást eredményezett!

A mai napig nincs bizonyíték arra, hogy a hiperaktivitást agykárosodás okozza. Naponta mégis több ezer gyermekről állapítják meg viselkedése alapján, hogy agykárosodása van…

Létező betegség-e a hiperaktivitás?

Az USA-ban 1998-ban tartottak konferenciát, azzal a céllal, hogy összegezzék mindazt, ami a hiperaktivitásról tudható. Az egyik előadó, David Carey rámutatott, hogy a hiperaktivitás csupán temperamentum kérdése és nem betegség!

A konferencia záródokumentuma leszögezte:

• nem tudják megállapítani, ki hiperaktív és ki nem
• nincs diagnosztikus módszer, ami kimutatná
• nem tudni, kit kell és kit nem gyógyszeresen kezelni
• nem tudni, mennyire biztonságos hosszú távon a gyógyszeres kezelés.

Hát, ez ötven év kutatásának eredménye!

Jók-e a gyógyszerek?

Független elemzők végigelemeztek sok száz hevenyészett, tudománytalan gyógyszervizsgálatot, és megállapították, hogy a stimulánsok egyetlen „rossz” gyerekből sem csináltak „jó” gyereket. A tanulási teljesítménye persze mindenkinek - egészségesnek és „hiperaktívnak” is - nőtt, de hát ezt várjuk egy stimulánstól?

Ugyanakkor e szerek hatására rengeteg idegrendszeri zavar támad: álmatlanság, nyugtalanság, tic, kényszeres mozgások, epilepszia stb. Újabban fekete keretes figyelmeztetést kaptak e szerek, mert hirtelen szívhalált okoztak több gyermeknél. Hosszú távú hatásuk pedig súlyos agykárosodás és - mint kiderült - fokozott hajlam a kábítószerfüggésre.

Megtalálták a „hiperaktivitás” génjét!

A hiperaktivitás-gén úgy 10 000-40 000 évvel ezelőtt mutációval keletkezett - állítják. Ám az evolúció során a hibás génállomány nem szokott elterjedni. Nem így a „hiperaktivitás”-gén, ami következésképp hasznos tulajdonságokat örökített át. Thom Hartmann szerint e jellemvonások - az élénk figyelem és a fáradhatatlanság - a „jó vadász” jellemzői.

Csalás Svédországban

Christopher Gillberg professzor, a világhírű hiperaktivitás-kutató állapította meg, hogy a svéd gyerekek 10%-a hiperaktív. Amikor azonban két szakértő - a bíróság által is feljogosítva - meg akarta vizsgálni Gillberg kutatási adatait, a profeszor és emberei 100 000 oldalnyi iratot semmisítettek meg, hogy ki ne derüljön, évek óta hamisították az adatokat!

Trauma, abúzus és hiperaktivitás

A „jó vadászok” nehezen tűrik az iskolapadnak nevezett kalodát, és könnyen kihívják maguk ellen a csendre és rendre vágyó pedagógus vagy szülő haragját. Egyébiránt a traumatizált gyerekek közt 15-ször gyakoribbak a „hiperaktívak”.

Amerikai becslések szerint évente 2-3 millió gyermek esik szexuális, fizikai vagy érzelmi abúzus áldozatává. A traumatizáltság gyermekkori tünetei pedig megegyeznek a „hiperaktivitáséval”! A gyerek nyugtalan, figyelmetlen, agresszív, vagy apatikus. Mivel a szülei által megrontott, kínzott vagy bántalmazott gyermek nem mer szüleire vallani, marad a hiperaktivitás-diagnózis…

Az anya nélkül, alkoholista apja mellett nélkülözésben felnőtt Huckleberry Finn ma biztosan stimulánskezelést kapna…

A középkorban babonásan hittek például a démoni megszállottságban. (Ebben legalább hittek.) A 21. századé a hiperaktivitás. Ebben ugyan sokan már nem is hisznek, mégis jól megélnek belőle…

Szendi Gábor