Az alkoholfogyasztás azonban csak akkor nevezhető alkoholizmusnak, ha az egyén és környezete is észleli az iszákosság anyagi, szociális és lelki következményeit. Ilyen például, ha valaki már csak alkohol hatása alatt képes a feladatait ellátni, vagy állandó anyagi gondjai vannak. Az alkoholizmus kihat a személyiségre is: az alkoholista elveszíti érdeklődését környezete iránt, tudata beszűkül, felelősség- és kontroll készsége csökken. Lelkileg is állandóan szüksége van az alkoholra, hiszen szorongásait egyedül így képes oldani. Az alkoholista ember személyközi kapcsolatai gyengülnek, s ezért érthető, hogy az alkoholizmus magányosság és kiüresedettség érzettel társul. Rendkívül érdekes tény, hogy az alkoholizmus ­ a fentiek ellenére ­ egyfajta társas szerepjáték eredménye.

Az alkoholista környezetében élők, miután felismerik társuk problémáját, kezdetben megpróbálják megmenteni a bajba jutottat. Ha ez nem működik, eltiltják az alkoholfogyasztástól, melyre válaszul a beteg még jobban a pohár fenekére néz. A hozzátartozók végül belefásulnak a próbálkozásba, elfogadják, hogy együtt éljenek a helyzettel, s ezzel együttműködnek az alkoholizmus tovább burjánzásában. E társas pszichikai játékban az alkoholfüggő az áldozati bárány, akire a többiek kivetítik problémáikat, frusztrációjukat. A rendszer jól működik, hiszen a beteg maga is áldozatnak érzi magát, még inkább a pohár után nyúl, míg a többiek úgy érzik mindent elkövettek társuk gyógyulása érdekében.

A szakember véleménye szerint, igazi gyógyulást azonban csak a biztonságos családi háttér megteremtésével érhetünk el. A beteg ember számára fontos, hogy érezze, ismerősei elfogadják mint embert, de nem hajlandók társai lenni az iszákosságban. Az őszinte és kritikától sem mentes emberi melegség kilendítheti az alkoholista beteget közönyéből, mely az iszákosság abbahagyására motiválja őt. Az alkoholizmus ellen védőhálót egyedül a bizalomra és megértésre épülő bensőséges emberi kapcsolatok adhatnak.