"Én sem a tejbegríz miatt vagyok itt - mondja egy hetven körüli férfi. - Már beletörődtem, hogy nem bírom abbahagyni az ivást." "Nem hittem, hogy valaha is lehet majd alkohol nélkül élni" - mondja a másikuk, egy középkorú férfi, aki a feleségével jött el a Református Iszákosmentő Misszió és a Magyar Kékkereszt Egyesület szokásos péntek esti beszélgetésére.

Az Újpalota és Káposztásmegyer határán lévő, Alagi tér 13. szám alatti egykori iskolából átalakított épületben vagyunk, ahol Balogh Zoltán református lelkész és felesége, valamint munkatársai iszákosmentő missziót vezetnek.

- Egy-egy beszélgetés valóságos csoportterápia - mondja a lelkész úr. - Mivel az alkoholizmus hiánybetegség, nekünk elsősorban ezt a hiányt kell leküzdenünk - mondja a hetvenegy éves Balogh lelkész, aki 1981-ben a feleségével kezdte el a misszió szervezését. Azóta több tízezren megfordultak náluk, mintegy huszonöt-harminc százalékuk gyógyultan távozott, ami nagyon jó arány. A missziónál senki sem kérdezi a betegtől, hogy milyen vallású, ateista-e vagy hívő.

A foglalkozásokat általában imával, egy szenténekkel kezdik, majd ki-ki elmondja, hogy mi hozta ide. Valóságos drámák elevenednek meg ilyenkor, sorsok, bukások és újrakezdések keserves történetei tárulnak fel.

Az egyik fiatalember tizenhat évesen már keményen ivott. Harminckét éves volt, amikor már szinte minden széthullott körülötte, családja szétesett, felesége elhagyta, minden munkahelyéről kirúgták. Akkor döntött úgy, hogy a sokadik elvonókúra után megpróbálja az Alagi téri misziót.

- Most egyenesben vagyok - mondja -, rá se nézek az alkoholra.

- Mi az, ami itt gyógyít, mi az a plusz, amit itt kapnak? - kérdezem tőlük.

- Az, hogy itt merünk beszélni a bajunkról. Van valamiféle kapocs, emberi összetartó erő, ami minden gyógyszeres terápiánál többet ér - mondja az egyik asszony. - Itt senki sem kérdezte tőlem, hogy hívő vagyok-e vagy sem. Azt nézték, hogy milyen okok vezettek ide. Mióta nem iszom, megint tudok örülni az életnek. És már nem kell a nyugtató, és a cigarettához is csak ritkán nyúlok - teszi hozzá.

Itt is akad persze olyan, akinél a miszszió sem tud úgymond eredményt felmutatni, mert az illető visszaesik. De hát van olyan is, aki már legalább tíz elvonókúra után gyógyult meg. Ahogy egyikük fogalmazott: a missziónál az újrakezdésben segítenek. Sokat jelent, ha valaki eljuthat Dömösre, ahol a misszió szanatóriumi utógondozást vállal.- A misszió egyértelműen családközpontú - mondja Balogh lelkész. - Valljuk, hogy a család a normális, emberformáló közeg, és mi tudatosan törekszünk a család típusú közösségek helyreállítására. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ilyen jellegű bajokkal senki sem áll egyedül. A közvetlen hozzátartozók, a családtagok szintén segítségre szorulnak valamilyen módon. Szolgálatunk éppen ezért családgyógyító. A gyógyító alkalmakra minden esetben előszeretettel invitáljuk a házastársakat, a testvért, a hozzátartozót, a barátot, bárkit, aki kész támogatni a bajban lévőt. A szanatóriumi gyógyítón közösen eltöltött idő alatt a "kísérő" - azon kívül, hogy maga is orvosolhatja a szerzett sérüléseket - kellő ismereteket, betekintést és felkészülést nyerhet mindahhoz, miként segítheti a legjobb módon a szenvedélybeteget, hogyan tudja segíteni a gyógyulást, az absztinencia megtartását. A misszió nemcsak gyógyító és utógondozó, hanem prevenciós munkát is vállal - mondja a lelkész.

Az egyik férfi, N. Gy. elmondja, hogy amíg nem ivott, "rendesen dolgozott", de semmilyen "különösebb eredményt" nem ért el a munkájában. "Amikor elkezdtem inni, akkor eleinte ez sikert hozott, hoszszú időre kiküldtek külföldre, és úgy éreztem, hogy alkohollal meg tudom oldani a problémáimat. De ahhoz, hogy ezután is szinten tudjam magam tartani, egyre több alkoholra volt szükségem. Elkezdtek sokasodni a gondjaim. Ezt először a családban vették észre. Ezek a bajok két szempontból is szorongattak. Nem volt türelmem a családhoz. A másik gond az volt, hogy az alkohol bizonypénzbe került. Egy idő után már a munkahelyemen is feszültségek támadtak. Elgondolkoztam és beláttam: ez így tovább nem mehet. Elmentem az orvoshoz, befeküdtem a kórházba egy önkéntes elvonókúrára. Amíg betegállományban voltam, a kórházban nem ittam, de amikor elkezdtem dolgozni, újra jelentkeztek a gondok. A kórházban kaptam gyógyszereket, altatót, nyugtatót de a nyugtatónak olyan volt a hatása, hogy a munkakörömet nem tudtam úgy ellátni, ahogy elvárták. Mit lehet itt tenni? Elhagytam a nyugtatót, az anticolt, és utána újra jött az alkohol. Négy-öt évig tartott ez az állapot, és megint eljutottam ugyanoda, ahonnan elindultam. A mindennapi alkohol beszerzésén kívül már semmi sem érdekelt. Azért dolgoztam, hogy a napi két-három deci tömény és a kísérő ital meglegyen. Tulajdonképpen már nem érdekelt semmi és senki. De hála istennek a feleségem és egy ismerős lelkész nem nyugodott ebbe bele, és a szó szoros értelmében elcipeltek ide, a misszióba. Így kerültem először Csepelre, egy közösségbe, ahol minden együttlétünk bemutatkozással kezdődik. Akkor döbbentem rá, hogy nem vagyok egyedül, mert majdnem mindenki ugyanilyen problémával került ide a misszióhoz, mint amilyentől én szenvedtem. És az ő bizonyságtételük nyomán jutott először el a tudatomig, hogy az én számomra lehet még lehetőség, lehet még kiút. Rögtön elmentem egy gyógyító konferenciára Tahiba. Ott azt az igét kaptam, hogy »Én terólad el nem feledkezem«. Ehhez hozzá kell fűznöm, hogy én nem voltam hívő, de a feleségem kedvéért eljártam a templomba, sokszor bizony erőszakot téve magamon. Az alkohol teljesen elveszítette a jelentőségét számomra. Többé nem volt rá szükségem. Értékelni kezdtem a kollégáimat, és ők is elkezdtek engem értékelni. A gyógyítás közben óriási dolgot kaptam: olyan türelmet, amilyet még életemben nem tapasztaltam. Világéletemben azonnal haragra gerjedtem minden apróságon, de tavaly május óta senki sem tudott kihozni a sodromból. Pedig voltak konfliktusaim jócskán a munkahelyemen és otthon is. De egyetlenegyszer sem veszítettem el a belső békémet. Én a hit segítségével szabadultam a meg az alkoholtól."

A legtöbb embernek az a baja - mondja Balogh lelkész -, hogy nincs kivel megbeszélnie a problémáit. Ahogy az egyikük fogalmazott: egy agyonkínzott élet áll mögöttünk. Most van kihez menekülnünk. Isten megfogta a kezünket.

- Mi senkitől sem várjuk el, hogy hívő legyen - mondja a lelkész. A hit "csak segít". A missziót - teszi hozzá - a Soros Alapítvány és a kormány mentálhigiénés programirodája is támogatja.