Először is - mint a testi betegségek esetében is, melyek szenvedéssel, fájdalommal járhatnak, korlátozhatják az érintetteket - a lelki betegségben szenvedő páciensnek nyomasztónak és korlátozónak kell éreznie tüneteit, mégpedig pszichológiai értelemben, azok lelki vonatkozásában.

Ezt szakszóval úgy hívják, hogy lelki betegségének, panaszainak szenvedésnyomása van - az illető érzi, hogy mindennapjait korlátozzák, megnehezítik, lehetetlenné teszik lelki panaszai, rossz gondolatai, vagy a saját maga által is tapasztalt nemkívánatos viselkedésmódjai. Végül is maga a szenvedésnyomás az, ami a gyógyulás utáni vágyat elindítja, és a beteg segítséget kérve orvoshoz fordul.

Nyilvánvaló tehát, hogy ha az aktuális helyzetet a szenvedés jellemzi, ezen változtatni kell - mégpedig a terapeuta irányításával magának, a páciensnek! Ez egy kulcsfontosságú tényező, mivel a pszichoterápiák lényegét jelenti.

A páciensnek tisztában kell azzal lennie, hogy ha a problémáját pszichoterápiás módszerrel közelítik meg, úgy komoly feladatok várnak rá: a szükségszerű változtatás és változás.

A rá váró feladatok természetesen függnek az alkalmazásra kerülő módszerektől is. Feltáró terápiáknál szembe kell néznie önmagával, adott esetben bizonyos hibáival, mi több, esetleg szégyellt, nemkívánatos, netán titkolni való tulajdonságaival. Ennyi önmagában véve is kellemetlen lehet, pedig lehetséges, hogy ez még csupán a valódi terápiás munka előkészítője.

Nyilvánvaló, hogy a következőkben új megoldásmódokat, viselkedésmódokat kell kidolgozni a korábbi, nyilvánvalóan nem bevált helyett. Ez már a viselkedésterápiák területére vezet át.

Először - a betegre háruló megterhelés csökkentésének érdekében is - elméletben kerülnek átbeszélésre a megvalósítandó (immáron jó alkalmazkodást célzó) viselkedésmegoldások, majd ezt követően kerülnek a gyakorlatban is kipróbálásra. Ez a fokozatosság a páciensre háruló terhelést hivatott mérsékelni, de ha valaki ténylegesen eredményt akar elérni, úgy ezen nehézségekkel mindenképpen szembe kell néznie.

Ha ez sikeres volt, megszűntek a panaszok, javult a közérzet (konkrétan említve néhány példát: a depressziós panaszok eltűntek, a lakáshoz kötött pánikbeteg újra közlekedni mer, a kényszeres panaszaival gúzsba kötött ember ismét szabadnak érzi magát, a társasági szereplést kerülő már nem érzi veszélyeztetve magát szerepléskor), következik az újabb nehézségi fok: mit szólnak a változáshoz a környezet, a család tagjai?

Az emberek nem egyedül élik életüket, hanem családtagjaikkal, rokonaikkal, baráti körükkel, munkatársaikkal körülvéve, egymáshoz alkalmazkodva. Az emberek társaikról - kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb - véleményt alakítanak ki, viszont mindenképpen viszonyulnak valamilyen módon egymáshoz. Ebből következik, hogy ha valaki megváltozik - jelen esetben a pszichoterápiás kezelés eredményét tekintve -, a környezet ezt észlelni fogja és rádöbben, hogy a megszokott módon nem reagálhat az illető viselkedésére, megnyilvánulásaira.

Mindez nem ilyen egyszerű, hiszen a változással szemben általában ellenállás észlelhető. A "kicserélt", immár egészséges embernek adott esetben tehát a környezet hitetlenkedésével, kételkedésével, netán visszautasításával is szembe kell néznie, mely ismét egy újabb, komoly nehézséget jelent.

Konkrét példát hozva: a korábban szobafogságra ítélt ember valamely családtagja, akinek már mindennapos feladatköre és elfoglaltsága volt a félős rokon kísérgetése, hirtelenjében nem tud mit kezdeni felszabaduló idejével, érthető, hogy ez is ellenállást válthat ki.

Ennek feldolgozása a következő fontos lépés. Nyilvánvaló, hogy a kezelés során lehetnek bizonyos értelemben krízisek, ezek viszont a terápia természetes velejárói. A lényeg, hogy felbukkanásukkor megfelelő kezelésük megtörténjék.

Az alaphelyzet - a terápiára igényt tartó, elszánt páciens, és a jól képzett terapeuta - a biztosíték a sikeres terápiás kimenetelhez.