Tisztelt Doktornő!

Azt hiszem, már régen itt lett volna az ideje, hogy orvosi segítséget kérjek a problémámra, de csak most tudatosult bennem, hogy itt az egészségemről van szó. Őszintén megvallom, nem szívesen kérek orvosi segítséget olyan problémára, amelynek nincsenek látható tünetei, és ez bizony azzal a bolond "férfihiúsággal" magyarázható, miszerint "nehogy már mindennel az orvoshoz rohangásszunk". Most azonban elolvastam egy-két szakszerű leírást a depresszióról, és fordult velem egyet a világ.

Általános iskolás korom óta elképesztően "rosszban vagyok magammal", esetlennek, nevetségesnek, lassú felfogásúnak, és természetesen férfiatlan, gyenge jelenségnek érzem magamat. Nem próbálok erre magyarázatot keresni, mert elfogadtam, hogy ilyen vagyok. De az évek során rengeteg esetben származott hátrányom ebből, akár magánéleti, akár mindennapos szituációkban. Ettől a jelenségtől teljesen függetlennek tartottam a hangulatváltozásaimat, amelyek szintén évek óta nehezítik a dolgomat, és mivel az épeszű emberek nehezen viselik a kedélyállapotom teljes megjósolhatatlanságát, (ami így belegondolva nem is csoda), természetesen éreztem, hogy ártok magamnak és a barátaimnak, amiért erős lelkifurdalást érzek, illetve éreztem eddig a pillanatig.

Valami hihetetlen egyébként ez a megkönnyebbülés, éppen a lelkiismeretemmel és az önbecsülésemmel kapcsolatban, tehát hogy nem én vagyok az, aki nem veszi a fáradságot, hogy megzabolázza a hangulatait, nem én vagyok a hibás, amiért néha kedvet érzek ahhoz, hogy megbántsam és eltaszítsam magamtól azokat, akik szeretnek, továbbá a munkakedvem nem véletlenül és nem lustaságból olyan, amilyen, hiszen szeretem a munkámat, aktív szoftverfejlesztő vagyok, és ez az egy, amiben még jónak is érzem magam...

Komolyan mondom, már magában az, hogy megtaláltam a baj forrását, hogy szembe tudok nézni a betegséggel, valami hihetetlen erőt és önbizalmat ad, egy racionális esélyt arra, hogy valaha is boldog ember legyek, olyan, mint a többiek itt körülöttem, olyan, mint amilyennek jogom volna lenni. Úgy érzem, hogy valaki levett a szememről egy kendőt, és most hirtelen észreveszem, hogy itt van a fény az alagút végén, csak el kell indulnom arrafelé.

És ez itt a kérdés: merre van az arrafelé? Valamiféle orvosi segítségre van szükségem, ezt (most már...!) tudom, és legszívesebben most azonnal rohannék ahhoz az orvoshoz, hogy csináljon velem valamit, de minél hamarabb... Nem véletlen érzem így: egyrészt a munkateljesítményem romlik le apránként olyan szintre, hogy már konkrétan kezd akadályozni a hangulatom, másrészt a magánéletemben történtek olyan pozitív változások, amiket nem szeretnék elveszíteni (konkrétabban fogalmazok: van egy barátnőm, egy csodálatos teremtés, akit nagyon szeretek, és szeretném, ha egy normális, gyógyult, egészséges emberrel élhetne együtt.)

Minden jel arra mutat, hogy már így is sokáig halogattam a döntést. Indulásra készen állok - már csak abban kérném az Ön segítségét, Doktornő, hogy hová forduljak, mit kell most tennem, és mik a következő lépések? Nem akarok vaktában nekivágni, és felkeresni az első "Pszichiátria" feliratot, ami az utcán szembejön - nem szeretnék rossz pszichiáterhez kerülni, nem szeretnék szakszerűtlen beavatkozásokat, márpedig félek, hogy a hatalmas választék mögött csak kevés igazán jó szakember neve áll. Ha a saját szakmámból indulok ki, abból, hogy egyes szoftvercégek hogyan élnek vissza a megrendelők bizalmával és milyen minőségű termékeket állítanak elő - hát még belegondolni is rossz a párhuzamba...

Azt hiszem, nem kevés, amit írtam, talán már így is kissé elszaladt velem a ló. Ez esetben elnézést - egyszerűen teljesen máshogy érzem magam, és végre valami kézzelfogható reményem van a normális életre. Köszönöm azoknak, akik ezt a fórumot és a hasonló témájú cikkeket megalkották, és köszönöm Önnek, Doktornő, előre is...

Tisztelettel:

K.D.

(egy 24 éves budapesti fiú a sok közül)

Pontosan lányommal egyidős! Így közelről látom, hogy manapság igen nehéz, fáradtságos és nem mindig "sikeres" ebben a fura, rohanó, de mégis kissé szürke, egyhangú, kevés sikerélménnyel kecsegtető világban élni. Nagyon nehéz még az Önnel idősebbeknek is, akiknek a tapasztalatuk segít az eligazodásban. Tehát ebből fakadhatnak önértékelési zavarai. De ez így még nem betegség, betegség csak akkor, ha az önértékelésének ingadozása már munkája, párkapcsolata rovására van, mélypontjából saját erőből nem tud kikecmeregni. Ha egy olyan lefelé irányuló spirálba kerül, amit nem tud megállítani. Ebben az esetben forduljon pszichiáterhez!

Budai lévén ezért a HIETE Pszichiátriai Tanszék (Hűvösvölgyi út és Nyéki út sarok) Ambulanciáját, vagy egy ottani orvos magánrendelőjének orvosait ajánlom jó szívvel (ennek címe: Bp. II. Szilágyi E. Fasor 65.T: 214 24 69). Ha úgy látja, vegye igénybe segítségüket. Kívánom, hogy legyen sok sikere a software készítésben - ez a jövő, de legyen sikere a szerelemben is. (Ezen utóbbihoz elengedhetetlen, hogy ossza meg kételyeit társával).

PS. Az ember lelki beállítottsága, az egy örökölt adottság, születésétől kezdve, tehát a "bőréből nem tud kibújni", de az alkalmankénti mélypontokból az orvosi jó szó, esetleg gyógyszer segít kijönni. Ilyen esetekben ezért ne szégyelljen segítséget kérni, de a fentiekből következik, hogy ez nem olyan, mint a torokgyulladás, tehát nincs végleges "gyógyulás". Ez azonban ne keserítse meg, vegye tudomásul.

A válaszok az orvos és beteg személyes találkozását, illetve az orvosi vizsgálatot nem pótolják!