Viselkedési zavarok
Viselkedésen azokat a személyiség-fejlődés során kialakult mintákat értjük, amelyek az én sajátos viszonyulását jelzik mindenkori önmagához, valamint, szűkebb és tágabb társadalmi közegéhez.
A viselkedés zavarai megnyilvánulnak mozgásos, verbális (közlési) és kevert formákban.
A gyermekek lelki zavarait jellemző módon kísérik kóros mozgások. Hipermotilitás (általános túlmozgásosság) tic (egyszerű ismétlődő mozgások) hajtépés, vagy éppen a mozgások lelassulása a körülményesség, gátoltság. Felnőttek esetében a kevert viselkedési zavarok jellemzőbbek.
A szóbeli közlést a mondandónak megfelelő mimika, a személyiség temperamentumához igazodó gesztusok és tartás kíséri. Ezek változnak meg az egyes betegségekben.
Szorongásos tünetképződésben fegyelmezetté válik az arckifejezés, a tartás, redukálódnak a gesztusok. Szabályozottnak tűnik a viselkedésről kialakítható összhatás.
Depresszióban a beteg arca szenvedő, egész tartása is az. Megváltozik, lelassul életritmusa, alvászavarok jelentkeznek. A túlzottan aggodalmas arckifejezésű önmagával és környezetével szemben is túl precíz ember esetében kényszeres tünetekre gondolhatunk.
Elmebetegeknél figyelhető meg az oda nem illő mimika, elrévülő tekintet, a szóbeli közlésnél a késleltetett válaszadás.
A nagy indulatokkal, agresszióval jellemezhető igazságkeresés mögött gyakran paranoid zavar áll, az öntörvényűség mögött pszichopátia.
A fenti - jellemzőként kiragadott - viselkedési zavarok nem egyik napról a másikra alakulnak ki, éppen azért nem is tűnnek fel a szűk környezetnek, családnak. Inkább a tágabb szociális közeg sejtheti mögöttük a biztonságát vesztő, szenvedő beteggé váló személyiséget.