Kép. Gesundheit.de

Lényeges, hogy az orvosok fel legyenek készülve a hipochonderek ellátására is, mert a rendelőben várakozó húsz beteg közül egy általában képzelt beteg. Dr. Robert Gillette ohiói családorvos szerint nagyon fontos, hogy felismerik-e az orvosok a hipochondereket, és tudják-e, mi a teendő, vagy egyszerűen csak lesöprik a kérdést az asztalról.

– Ha nem foglalkozunk megfelelően az ilyen beteggel, akkor állandóan vissza-vissza fog jönni – mondja dr. Gillette –, míg a végén felkeres egy másik orvost. Ha azonban kellő figyelmet szentelünk a problémájának, az lehet, hogy az elején kicsit több időt vesz igénybe, ám hosszú távon megéri. Az ilyen betegek nem hisznek abban, hogy problémáik pszichés eredetűek. Inkább az általános orvost keresik fel, gyakran elvéve az idejét és a figyelmét a súlyosabb betegektől. A hipochonder nagymértékben az illető orvos jóindulatára van bízva, hiszen gyakori, hogy a megnyugtatásra dühkitöréssel reagál.

Gyakran előfordul, hogy az orvost frusztrálja, ha nem talál semmi betegséget, ezért újabb és újabb vizsgálatokra küldi a képzelt beteget. Ha nem tenné, állandóan attól kellene tartania: hátha mégis? Hátha valóban beteg? Kész lidércnyomás ez az orvos számára. Ugyanakkor azonban a legtöbb esetben a betegnek kifejezetten árt a sok, néha túl agresszív és invazív vizsgálat.

– Az orvosnak el kell döntenie, mikor írjon ki újabb vizsgálatokat – mondja dr. Michael Pontious családorvos, egyetemi tanár. – Az újabb vizsgálatok elrendelése a maga nemében épp oly patologikus, és nem segíti elő, hogy a beteg megbirkózzék a betegségével. – Dr. Pontious szerint, ha az orvos meggyőződött róla, hogy betegének semmi komoly baja nincs, a következőt teheti: – Képzelje el, hogy betegének van egy egypetéjű ikertestvére, akinek ugyanolyan az egészségi állapota, csak épp nem hipochonder, és kezelje betegét úgy, mint az ikertestvérét kezelné.

Dr. Michelle Riba, az amerikai pszichiátriai társaság elnöke azt javasolja, hogy az ilyen beteget rendszeresen nézze meg az orvos, ne várja meg, míg újabb tünetekkel fordul hozzá. Arra is nagyon kell vigyázni, nehogy nevetségessé tegyük a beteget.

– A legtöbben még csak bele sem gondolnak abba a lehetőségbe, hogy problémáik csak az ő képzeletükben léteznek – mondja dr. Ingvard Wilhelmsen norvég pszichiáter, aki bergeni klinikáján hipochondereket kezel. Ő „az egészségért való túlzott aggodalomról” beszél ilyenkor betegeivel, ez ugyanis átlátható és elfogadható számukra. Tudják, hogy valami nincs rendben, és ezt diagnosztizálni kell. Egy belgyógyász kollegája a következőt csinálja: azt mondja a betegnek, hogy a központi idegrendszere különösen érzékeny arra, mi megy végbe a szervezetében. És ekkor már könnyebben lehet rajtuk terápiával segíteni, mintha a nem létező betegségre koncentrálnánk. Hiszen ezek az emberek nem szimulálnak.

A hipochondereknek nagy szükségük van a segítségre. Nemcsak az életük fordul fel teljesen, de a társadalomnak is rengeteg pénzébe kerülnek, részint a sok fölösleges vizsgálat, részint pedig a munkából való kiesés miatt. A probléma azonban egyre súlyosbodik, hiszen az Internethez való hozzáférés az ő esetükben csak olaj a tűzre.