Még a nyolcvanas évek második felében történt, hogy egy szakembercsoport - elégedetlen lévén a magyar egészségügy viszonyaival - tervezni kezdte: miképp lehetne a gyógyító munkát hatékonyabbá tenni. Javaslatokkal, tervekkel fordultak az Egészségügyi Minisztériumhoz, biztosítókhoz és lehetséges beruházókhoz, tapasztalatokat szereztek külföldön. Tanulmányozták, hogyan működnek az egészségbiztosítók, a tervezők, a haszonra és nem haszonra dolgozó kórházak, a különböző európai és tengerentúli egészségügyi intézmények. Azt találták, hogy a nem haszonra dolgozó (nonprofit) gyógyító intézmények is eredményesen működhetnek. Szó sincs arról, hogy ezek "szegénykórházak" volnának. Ellenkezőleg: nagyon jól működő szolgáltatóhelyek, amelyekben mindenki minőségi ellátást kap. E modellnek a hazai környezetben való meghonosításán gondolkodott az előbb említett szakembercsoport, amikor kitört a romániai forradalom.

1989-1990-ben igen sok romániai magyar beteg került hazai gyógyintézetekbe. Például a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Belklinikájára, ahol Kalmár László, az említett szakembercsoport orvos-kutató tagja akkoriban dolgozott. Óriási volt a lelkesedés - emlékszik vissza Kalmár doktor -, dicsőségszámba ment, ha nem írtuk be a kórlapra, hogy Kovács József csíkszeredai lakos, és hazai betegként, "ingyenesen" kezeltük. Így ment ez egészen addig, amíg az Antall-kormány Népjóléti Minisztériumának közigazgatási államtitkára, Jávor András azt nem mondta: álljon meg a menet, ezt egyetlen ország sem bírja ki. A minisztérium számításai szerint 1990-ben körülbelül 300 millió forintba került a romániai magyarok itthoni gyógyítása. Kalmár László szerint viszont jóval több mint egymilliárdba. Ezért szakértői csoportjuk nevében fölajánlotta az államtitkárnak, hogy ők alapítványt szervezve sokkal gazdaságosabban, egyszersmind szakszerűséget szavatolva vállalják a határon túli magyarok gyógykezelésének megszervezését, ha megkapják a szükséges költségvetési támogatást.

A tárgyalások eredményeképp 1990 decemberében megszületett a Segítő Jobb Egészségügyi és Humanitárius Alapítvány, amelynek deklarációjában - annak az elvnek a jegyében: "Ne csak halat adj, hálót is a halfogáshoz!" - az alapítók három cél elérését jelölték meg: 1. A határon túli magyarság egészségügyi ellátását idehaza. 2. A környező országok (nemcsak magyar) egészségügyi szakembereinek magyarországi, de szükség esetén külföldi továbbképzését, támogatását. 3. A legkülönfélébb orvosi eszközöknek a környező országokba való eljuttatásával szolgálni a betegek lakóhelyükön történő ellátását.

A Segítő Jobb először - a próbaévre - 50 millió forintot kért, de csodák csodájára 120 millió forintot kapott a költségvetésből, majd a sikeres működés eredményeképpen egyre többet. Így vált lehetővé, hogy a jelenlegi Országgyűlés - a kétéves költségvetésben - mind 2001-re, mind 2002-re 290 millió forintot szavazott meg az alapítvány tevékenységének pénzügyi fedezetéül. De vajon mit is csinál a szervezet? Mi tette lehetővé, hogy az 1990-ben elköltött több mint egymilliárd (akkori) forintnak a töredékéért ma egy alaposan megszervezett gyógyító és továbbképző hálózat működjön Magyarországon és a környező országokban?

Kalmár László, a Segítő Jobb kuratóriumának orvos igazgató elnöke azt mondja, hogy korábbi munkájuk eredményeképp, amikor felajánlották segítségüket a Népjóléti Minisztériumnak, természetesen tudták már, hogyan lehet a legtöbb beteget a lehető legkisebb költséggel, magas színvonalon kezelni, ellátni. Abból indultak ki, hogy ha a környező országokban dolgozó kollégáik szabad beutalási lehetőséget kapnak, a beteg Magyarországra érkeztekor kényszerhelyzetben lesznek a hazai gyógyintézetek, illetve az alapítvány. Nem lehet a Budapestre átjött betegnek azt mondani: az ön ideküldésével szakmailag nem értek egyet, vagy a kezelésre nincs anyagi fedezet. Ezért egy idő után nem kaptak "biankó csekket" a határon túli orvosok. 1993-tól a betegek szűrése helyben, már a határon túl megkezdődik. Ekkorra Romániában is nagyban javultak a technikai feltételek. Ami a Segítő Jobb szempontjából nagyon fontos volt: faxon lehetett az információkat Magyarországra továbbítani. Ettől kezdve a romániai magyar partnerorvosok egy formanyomtatványt kaptak. Ezen lehetett kérni bizonyos dolgokat. Csak olyasmit, ami helyben nem állt rendelkezésre. Le kellett írniuk, mit állapítottak meg betegeiknél, egyúttal mellékelniük kellett a különféle vizsgálatok leleteit, amelyek alapján a beteg állapotát minősítették, majd azt is le kellett írniuk, mit kérnek a magyarországi gyógyító intézetektől. A dokumentumok ismeretében döntött a Segítő Jobb és küldte üzenetét: ebben az intézményben, erre a vizsgálatra ekkor várjuk a beteget. Ennek az lett az eredménye, hogy 1994-ben még csaknem nyolcezer beteget küldtek Magyarországra, 1995-ben pedig ötezer alá esett az ide érkezők száma.

Kezdetben a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem klinikái fogadták őket, azután a debreceni, a szegedi, végül a pécsi orvostudományi egyetem kapcsolódott be a munkába. A betegforgalom 60-70 százaléka Budapestre, 20 százaléka Debrecenre, 10 százaléka Szegedre esik. Ennek a megoszlásnak földrajzi okai is vannak. Debrecenben a kárpátaljai és Romániából a partiumi betegeket gyógyítják. Szegedre a Temesvár-Arad környéki, illetve a szerbiai betegek mennek. A fővárosba jönnek Romániából a székelyföldiek, mert a vonattal ez a legegyszerűbb útvonal. Érvényesül egy másfajta elv is: minden beteg oda kerül, ahol szakmai szempontból a legjobban lehet ellátni. Az egyetemek mellett fontos szerepet játszanak az országos intézmények is.

De térjünk vissza a betegküldéshez! Amikor az alapítvány megkap egy határon túli orvostól egy beutalót, arról itt sok minden kiderül. Például, hogy az adott országban egy vagy több olyan vizsgálatot nem végeztek el, amely pedig lehetséges. Ehhez még az is hozzájárulhat, hogy nem konzultáltak a helyben elérhető legjobb szakértőkkel. A Segítő Jobbnak alaposak az ismeretei a helyi viszonyokról. Pontos térképük van arról, hol, milyen műszerek állnak rendelkezésre, kik azok a szakemberek, akiknek a munkájára támaszkodni lehet. Persze az is előfordul, hogy csupán egy bizonyos vizsgálatot kell elvégezni Magyarországon, és éppen ennek eredménye mutatja meg, hogy például a szükséges műtétet el lehet végezni Romániában is. A lényeg azonban az, hogy amennyire csak lehetséges, csökkentsék a magyarországi fekvő betegek számát. Ezért segítették többek között például Romániában a vesebetegek számára nélkülözhetetlen dialízisállomás felállítását, illetve ösztönözték ugyanott a csontvelő-átültetés gyakorlatának meghonosítását. Kalmár László azt mondja, hogy 1994 a fordulat éve volt tevékenységükben. Addig lényegében karitatív, humanitárius munkát végeztek, 1995-től viszont a professzionalitás vált uralkodóvá. Azt, hogy kinek van olyan baja, amit Romániában, Ukrajnában, Szerbiában, netán Szlovákiában valóban nem lehet orvosolni, kizárólag szakmai szempontok alapján lehet eldönteni. Pontosan kell tudni, hogy mi áll rendelkezésre egyik vagy másik országban, illetve Magyarországon. Tudni kell, hogy a romániai egészségügyi ellátás kiegészítéséhez feleannyit kell hozzátenni, mint a kárpátaljaihoz. Egy hasi sebészeti beavatkozást általában nyugodtan rá lehet bízni a romániai kollégákra. Vagy például a kutyaféreg nevű parazita által okozott betegséget gyógyító műtétet Romániában célszerűbb elvégezni, mert ott sok esettel találkoznak az orvosok, míg Magyarországon csak néhánnyal.

Ma tehát az a helyzet, hogy ha például indokolatlanul a Segítő Jobbhoz irányítanak valakit, akkor az alapítvány munkatársa telefonál Kolozsvárra, de akár Bukarestbe is, beszél azzal a szakértővel, aki kezelni tudja az adott betegséget, amely állítólag csak Magyarországon orvosolható, és a beteget személyesen tájékoztatják, hová kell fordulnia Romániában. Korábban visszatetszést szült, ha Kalmár doktor egy bukaresti román professzorhoz küldte a romániai magyart. Ma ez már nemigen okoz zavart. Mindkét fél pontosan ismeri a szakmai együttműködés előnyeit. A romániai magyar és román orvosok tudják: számíthatnak rá, hogy akár egy magyar, akár egy román gyerekkel van baj, Magyarországon elvégzik azokat a kiegészítő vizsgálatokat, amelyekre nekik szükségük van. Egy daganatos betegséggel kapcsolatban például Romániában bizonyosan jó sebészeti munkára lehet számítani. A sugárkezelésben segítségre szorulnak. A gyógyszeres kezelésben majdnem mindent meg tudnak csinálni. Ami Romániában megoldható, azt Magyarországon nem vállalják. Ha valami hiányzik, azt lehetőleg megvásárolják és kiszállítják. Éppen ebben különbözik a Segítő Jobb az állami egészségügytől, mondja Kalmár László. Az csak az igent ismeri és a nemet. Az állami egészségügy a rugalmasságot, az optimális betegúttervezést, az úgynevezett irányított (menedzselt) betegellátást nem ismeri vagy nem alkalmazza.

A Segítő Jobb orvosának lenni ma Romániában igen tekintélyes dolog, noha semmiféle külön jövedelemmel nem jár. Kalmár doktor szerint, akiről tudják, hogy nekik dolgozik, annak majdnem olyan ajánlólevele van, mint aki a híres amerikai egyetemen, a Harvardon végzett.

Ennek a tekintélynek a megalapozásában a szakmai kapcsolatok mellett fontos szerepet játszik a továbbképzés. A környező országokból az utóbbi évtizedben 2000-2500 orvos távozott Magyarországra, Nyugat-Európába vagy a tengerentúlra. A magyar egyetemekre fölvett határon túli hallgatók a legtöbb esetben itt maradnak. De gyakran előfordul, hogy az egyetem utáni szakmai képzésben részt vevők is inkább Magyarországot választják. Ezért mára a Segítő Jobb egyik legfontosabb képzési programjává a debreceni Ady Endre Akadémia Orvosi Szekciójának tanfolyama vált. A Korszerű diagnosztika című kéthetes kurzusra évente átlagosan 50 határon túli körzeti/családi orvost fogadnak Romániából, Kárpátaljáról, Szlovákiából, Jugoszláviából és Horvátországból. A jelentkezések elfogadásakor a szakmai szempontokon túl a területi eloszlásra is figyelemmel vannak. A kurzusra fölvettek számára nyitottak a debreceni nyári egyetem anyanyelvi, történelmi, kulturális, közgazdasági, informatikai, pedagógiai szekciói is. Ez összefügg azzal, hogy a Segítő Jobb szerint az egészségügy szerves része kell hogy legyen a határon túli magyar kisebbség önszerveződésének. Ez nem akadályozza meg abban az alapítványt, hogy ugyanúgy támogassa azokat a román orvosokat is, akik Magyarországon akarnak szívsebészeti szakvizsgára készülni. De nemcsak egyéni ösztöndíjakat ad a Segítő Jobb. A gyermekonkológia-hematológia fejlesztése például román-magyar társasági együttműködés formájában történik. Ennek az eredménye, hogy e hó elején Temesváron többesztendős közös munka eredményeként magyar és román orvosok egy tizenkét éves gyermeken sikeresen végrehajtották a csontvelő-átültetést. Tegnap pedig Nagyváradon kezdődött az a ma befejeződő, a társaság életében már a negyedik konferencia, amelyen ezt az eredményt nyilvánosságra hozzák.

Van itt még egy fontos kérdés. Hogyan lehetséges, hogy az Országgyűlés immáron tíz esztendeje rendre megszavazza a Segítő Jobb költségvetési támogatását? Nos, a kérdésre többféle válasz is lehetséges. Annyi azonban bizonyos, hogy az alapítvány nagyszerű érdekvédelmi politikát folytat. Ezt tanúsítja a Gyógyító évtized című kötet, amelyet az alapítvány születésének tizedik évfordulójára adtak ki. Ebben igen különféle pártállású emberek - politikusok, újságírók, közéleti emberek - írásai szerepelnek együtt. Kalmár László a Horn-kormány idején kapta a köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést, a Segítő Jobb támogatásának szándéka szerepel az Orbán-kormány által kidolgozott státustörvény tervezetében is.

Ha valaki mégis sokallja azt a majd 300 millió forintot, amelyet a Segítő Jobb kap a költségvetésből, annak Kalmár szívesen világossá teszi, hogyan is kell ezt a dolgot nézni. Amiként mondja, azt kell alapul vennünk, hogy menynyibe is kerül a hazai lakosság egészségügyi ellátása. Ne számolgassunk, több százmilliárd forintról van szó évente. Vagyis elvileg több tízezer forintot fordít a költségvetés minden egyes magyar állampolgárra. Betegre és nem betegre egyaránt. A Segítő Jobbon keresztül pedig éppen csak száz forintot minden határon túli magyarra. Ez a száz forint azonban nagyon sokat fial. Azáltal, hogy rengeteg magyar embernek nem kell Magyarországra utaznia, hogy nem a betegek utaznak, hanem a gyógyszerek, a műszerek, a szakmai tudás, hogy a beavatkozásokat lehetőleg a környező országok egészségügyi intézményeiben végzik el. Azáltal, hogy erősödik a népek közötti megértés és együttműködés. Azáltal, hogy a határon túli nem magyar orvosokkal és egészségügyi szervekkel is egyre jobb az együttműködés, hogy egyre erősebb a kollegialitás érzése. Azáltal, hogy gyarapodik a határon túli magyar egészségügy megbecsülése és önérzete. Hosszan tudja Kalmár László sorolni azokat a tényeket, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyar Országgyűlés által megszavazott évi 300 millió inkább több mint kevesebb 3 milliárdnál. A Segítő Jobb működésének eredményeit ismerve hihetünk neki.