Amitől a beteg feje fáj
-Hát épp ez az: nem tudjuk, milyen lehet a másik oldalon állni - magyarázza rendelőjének orvosi székéből, a számítógép előtt ülve Szabó János hevesi családorvos, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem családorvosi tanszékének tudományos munkatársa, a Hevesben rendezett empátiás tábor egyik szervezője. - Ebből indultunk ki, amikor az idén, immáron már a második alkalommal megszerveztük az egyhetes összejövetelt.
Szabó János elmondja: e tábor alkalmat teremt arra, hogy a fiatal orvostanhallgatók már a pályájuk elején szembesüljenek a mindennapok realitásával, ami gyakran elbizonytalanítja, frusztrálja a pályakezdő orvosokat. Speciális trénig ez, abszurd, ám mégis mindennapos élethelyzetekkel, s a célunk az - mondja Szabó doktor -, hogy a hallgatók már most fontosnak tartsák a beteg és az orvos közötti kapcsolat minőségét.
Szabó János szerint ugyanis az orvosképzés egyik hiányossága, hogy az egyetemek a legnagyobb hangsúlyt - egyébként nagyon helyesen - a tárgyi tudás megszerzésére helyezik, csakhogy eközben az empátia, a beteg és az orvos közötti kommunikáció minősége szinte teljes egészében kimarad az oktatásból.
-Az orvoslás tárgyiasulása egyre mélyebb szakadékot von a beteg és gyógyítója közé. Könnyen rászólunk a betegre: - Ne tessék már hisztizni! - mert nem tudjuk, miként oldjuk a gátlásait, és mert egyébként nincs is elegendő idő egy rendelés alatt az úgynevezett "mellékes dolgokkal" foglalkozni. Pedig ha meghallgatnánk a beteget, arra is hamarabb rájönnénk, hogy például mitől fáj a feje - mondja Szabó doktor.
A táborban dolgozó több orvos is megerősítette kérdésemre: az orvosokban egyre mélyül az a félelem, hogy a kezeltek érzelmeivel is foglalkozzanak. Megijednek attól, ha a beteg a gondját-baját rájuk akarja zúdítani, egyszerűbb feladat a szakszerű vizsgálat, majd ezután a gyógyító pirulákat tartalmazó recept átnyújtása.
A magas fiú csak hosszú percek után kerül elő a mosdóból. Aztán sorra kerülnek a többiek is. Figyelem az arcokat: van, aki lezserül meglengeti az edényt, akad olyan is, aki feszülten mosolyog, mások szenvtelen arccal igyekeznek kijutni a tekintetek gyűrűjéből.
-Nemrégiben estem át egy kisebb műtéten - meséli egy vékony, fekete hajú lány, orvostanhallgató. - Az ország egyik legjobb kórházában feküdtem, a körülményekre nem panaszkodhattam, de mégsem tudtam meg sokat arról, mi a bajom, milyen kezeléseket akarnak adni, hiába mondtam, ha elmagyarázzák, meg fogom érteni. Az sem tetszett, hogy a nőgyógyászaton a kengyel az ajtóval szemben állt, amikor vizsgáltak, ki-be jártak az orvosok, nővérek. Nem éreztem jól magam. A lány azt mondja, azért vesz részt ezen a találkozón, mert saját tapasztalatai alapján és a kórházban végzett gyakorlatok alatt rájött, sok rosszul beidegződött szokásán kellene változtatni.
-Én nem feltétlenül hiszek a gyógyszerekben, azt gondolom, az erős gyógyszerek helyett gyakorta más segítséget is lehetne találni - szól közbe egy másik lány, Kati, akinek határozott elképzelései vannak arról, hogy a természetgyógyászat eredményeit miként lehetne a jelenleginél jobban hasznosítani a rendelőkben. Kati egyébként az orvosokat terhelő adminisztrációtól és a pénzhiánytól tart a leginkább. Szerinte mindenképpen elvárható, hogy az állam teremtse meg a gyógyítás feltételeit, így az orvosoknak csak a terápiával kelljen foglalkozniuk, ne pedig azzal, milyen módon lehetne EKG-készüléket szerezni a rendelőbe.
A beszélgetés során kiderül, a legtöbben utoljára gyerekkorukban találkoztak betegként orvossal. Csakhogy sokuk szülei maguk is doktorok, ezért nem élték át a sokszor több órára nyúló várakozás kínját, az ide-oda küldözgetés rémségét, a futószalagon végzett kétperces vizsgálatokat.
-Ebben a rendelőben mindig szól a zene? - kérdezem Szabó doktortól. Azt válaszolja, hogy rendelési idő alatt mindig hallgat zenét.
-A betegek a legjobban Richard Cleyderman zenéjét szeretik, azt tapasztaltam, ez megnyugtatja őket.
-Na, mesélj, milyen volt? - fordulunk egyszerre többen is az első olyan orvostanhallgatóhoz, aki átesett a teljes átvilágításon.
-Nem gondoltam volna, hogy ekkora kihívást jelent számomra az a vizeletespohár.
A többiek kérdő tekintetét látva magyarázatként hozzáfűzi:
-Láttam, hogy egyre többen várnak rám az ajtó előtt, s ez rettenetesen zavart. A fiú részletesen beszámol arról, mi tetszett neki, illetve ő mit csinálna másképpen a vizsgálat alatt. Elmeséli, hogy több beteggel is foglalkoztak egyszerre a két szobában, és az ajtó nyitva volt. Átláthatott tehát a másik szobába, ahol egy lányt vizsgáltak.
-A szemléletformálás a legnehezebb, ehhez egy emberöltő nem elegendő - véli Szabó János. Kis idő múlva hozzáteszi: - Valahol el kell kezdeni ezt az egész programot, ha máshol nem, legalább ebben a kis táborban. Ha sikeresek voltunk, akkor a most még lelkes és jól gondolkodó fiatalok a napi taposómalomban is megőrzik empátiaképességüket.
2002-07-10 17:23:15