Hirdetés

Amitől a beteg feje fáj

orvostanhallgató, beteg, tábor |

Népszabadság   Népszabadság

Megszámolom: tizenöten ülnek a váróteremben. Fojtott hangon beszélgetnek. Az orvosi szobából egy papírtörlőbe burkolt pohárral lép ki egy magas fiú, félreérthetetlen, mit kell tennie. Tizenöt kíváncsi szempár kíséri a mosdó becsukódó ajtajáig. Orvostanhallgatók nézik, akik ezen a délelőttön azt játsszák, hogy most ők a betegek. Miért? Azért, hogy átéljék, mit is érezhet valójában a félmeztelenre csupaszított beteg az állig felöltözött orvos előtt. Milyen az, ha az ember torkán lenyomnak egy spatulát? Vagy például miféle érzések és gondolatok kavarognak abban az emberben, aki kénytelen egy zsúfolt várótermen végigvonulni a vizeletét tartalmazó pohárral? Most az orvostanhallgatók a saját bőrükön szerezhetnek tapasztalatot a betegek kiszolgáltatott helyzetéről.

-Hát épp ez az: nem tudjuk, milyen lehet a másik oldalon állni - magyarázza rendelőjének orvosi székéből, a számítógép előtt ülve Szabó János hevesi családorvos, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem családorvosi tanszékének tudományos munkatársa, a Hevesben rendezett empátiás tábor egyik szervezője. - Ebből indultunk ki, amikor az idén, immáron már a második alkalommal megszerveztük az egyhetes összejövetelt.

Szabó János elmondja: e tábor alkalmat teremt arra, hogy a fiatal orvostanhallgatók már a pályájuk elején szembesüljenek a mindennapok realitásával, ami gyakran elbizonytalanítja, frusztrálja a pályakezdő orvosokat. Speciális trénig ez, abszurd, ám mégis mindennapos élethelyzetekkel, s a célunk az - mondja Szabó doktor -, hogy a hallgatók már most fontosnak tartsák a beteg és az orvos közötti kapcsolat minőségét.

Szabó János szerint ugyanis az orvosképzés egyik hiányossága, hogy az egyetemek a legnagyobb hangsúlyt - egyébként nagyon helyesen - a tárgyi tudás megszerzésére helyezik, csakhogy eközben az empátia, a beteg és az orvos közötti kommunikáció minősége szinte teljes egészében kimarad az oktatásból.

-Az orvoslás tárgyiasulása egyre mélyebb szakadékot von a beteg és gyógyítója közé. Könnyen rászólunk a betegre: - Ne tessék már hisztizni! - mert nem tudjuk, miként oldjuk a gátlásait, és mert egyébként nincs is elegendő idő egy rendelés alatt az úgynevezett "mellékes dolgokkal" foglalkozni. Pedig ha meghallgatnánk a beteget, arra is hamarabb rájönnénk, hogy például mitől fáj a feje - mondja Szabó doktor.

A táborban dolgozó több orvos is megerősítette kérdésemre: az orvosokban egyre mélyül az a félelem, hogy a kezeltek érzelmeivel is foglalkozzanak. Megijednek attól, ha a beteg a gondját-baját rájuk akarja zúdítani, egyszerűbb feladat a szakszerű vizsgálat, majd ezután a gyógyító pirulákat tartalmazó recept átnyújtása.

A magas fiú csak hosszú percek után kerül elő a mosdóból. Aztán sorra kerülnek a többiek is. Figyelem az arcokat: van, aki lezserül meglengeti az edényt, akad olyan is, aki feszülten mosolyog, mások szenvtelen arccal igyekeznek kijutni a tekintetek gyűrűjéből.

-Nemrégiben estem át egy kisebb műtéten - meséli egy vékony, fekete hajú lány, orvostanhallgató. - Az ország egyik legjobb kórházában feküdtem, a körülményekre nem panaszkodhattam, de mégsem tudtam meg sokat arról, mi a bajom, milyen kezeléseket akarnak adni, hiába mondtam, ha elmagyarázzák, meg fogom érteni. Az sem tetszett, hogy a nőgyógyászaton a kengyel az ajtóval szemben állt, amikor vizsgáltak, ki-be jártak az orvosok, nővérek. Nem éreztem jól magam. A lány azt mondja, azért vesz részt ezen a találkozón, mert saját tapasztalatai alapján és a kórházban végzett gyakorlatok alatt rájött, sok rosszul beidegződött szokásán kellene változtatni.

-Én nem feltétlenül hiszek a gyógyszerekben, azt gondolom, az erős gyógyszerek helyett gyakorta más segítséget is lehetne találni - szól közbe egy másik lány, Kati, akinek határozott elképzelései vannak arról, hogy a természetgyógyászat eredményeit miként lehetne a jelenleginél jobban hasznosítani a rendelőkben. Kati egyébként az orvosokat terhelő adminisztrációtól és a pénzhiánytól tart a leginkább. Szerinte mindenképpen elvárható, hogy az állam teremtse meg a gyógyítás feltételeit, így az orvosoknak csak a terápiával kelljen foglalkozniuk, ne pedig azzal, milyen módon lehetne EKG-készüléket szerezni a rendelőbe.

A beszélgetés során kiderül, a legtöbben utoljára gyerekkorukban találkoztak betegként orvossal. Csakhogy sokuk szülei maguk is doktorok, ezért nem élték át a sokszor több órára nyúló várakozás kínját, az ide-oda küldözgetés rémségét, a futószalagon végzett kétperces vizsgálatokat.

-Ebben a rendelőben mindig szól a zene? - kérdezem Szabó doktortól. Azt válaszolja, hogy rendelési idő alatt mindig hallgat zenét.

-A betegek a legjobban Richard Cleyderman zenéjét szeretik, azt tapasztaltam, ez megnyugtatja őket.

-Na, mesélj, milyen volt? - fordulunk egyszerre többen is az első olyan orvostanhallgatóhoz, aki átesett a teljes átvilágításon.

-Nem gondoltam volna, hogy ekkora kihívást jelent számomra az a vizeletespohár.

A többiek kérdő tekintetét látva magyarázatként hozzáfűzi:

-Láttam, hogy egyre többen várnak rám az ajtó előtt, s ez rettenetesen zavart. A fiú részletesen beszámol arról, mi tetszett neki, illetve ő mit csinálna másképpen a vizsgálat alatt. Elmeséli, hogy több beteggel is foglalkoztak egyszerre a két szobában, és az ajtó nyitva volt. Átláthatott tehát a másik szobába, ahol egy lányt vizsgáltak.

-A szemléletformálás a legnehezebb, ehhez egy emberöltő nem elegendő - véli Szabó János. Kis idő múlva hozzáteszi: - Valahol el kell kezdeni ezt az egész programot, ha máshol nem, legalább ebben a kis táborban. Ha sikeresek voltunk, akkor a most még lelkes és jól gondolkodó fiatalok a napi taposómalomban is megőrzik empátiaképességüket.

orvostanhallgató, beteg, tábor

2002-07-10 17:23:15

Hirdetés

Legfrissebb

AZ ORVOS VÁLASZOL

Szakorvosaink válaszai olvasói kérdésekre

Mielőtt kérdez, keressen orvosaink korábbi válaszai között!

Hirdetés
Hirdetés

Web Design & Development Prowebshop