Egy hatvanhárom éves nő fekszik a kórházi ágyon. Előző nap operálták. Fehér köpenyesek közelednek, közöttük egy fél tucat orvostanhallgató. Mikor odaérnek hozzá, szó nélkül kitakarják, mutatják a medikusoknak a metszés vonalát, latin szavak hangzanak el, a beteg teljesen mezítelen, draincsövek lógnak ki belőle, pisi egy zacskóban az oldalán, a fiúk bólogatnak, aztán a nővér betakarja és ahogy jöttek, haladnak tovább.

Ez a jelenet mindennapos a magyar kórházakban. Beszélhetünk-e az egészségügy mai körülményei között a beteg méltóságáról? A kiszolgáltatott ember eltárgyiasulása valóban csak a sokat emlegetett pénz- és időhiány következménye? Egyáltalán, mihez van a betegnek joga? Erről faggatom dr. Blasnauer Béla bioetikust, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézetének főmunkatársát, a betegjogok kutatóját, több e tárgyú könyv és cikk szerzőjét. Kemény mondattal kezdi:

-Miért gondolja bárki is, hogy a társadalom alacsony erkölcsi szintjéről épp az egészségügy lenne mentes?

A világ összes fejlett országában rögzítették a betegjogokat: chartában, kódexben, törvényben. Ez, mint tudjuk, nálunk csak most készül. De nemcsak írott szabályrendszer létezik, hanem mindennapi magatartási normák is. Tehát a betegnek mindenféle törvényi szabályozás nélkül is joga van a humánus bánásmódhoz. Ez aztán nem kerül pénzbe. Olykor még időbe se. Aki egyszer is megtapasztalta, tudja, milyen gyógyító ereje van egy jó, személyre szabott szónak. És hogyan rombol, hogyan vethet vissza egy állapotot a nyegleség, a fölény, a személytelenség, a nemtörődömség.

Mi, kérem, nem csak az elromlott májunkat, gégénket, szemünket visszük a műtőasztalra vagy a kórházi ágyra. Ezeknek a szerveknek a végén egy ember lóg. Egy ember, a történetével, körülményeivel, a bizonytalanságaival, a várakozásával meg a félelmeivel. Az egész személyiséget kell tekinteni és gyógyítani. Ezt Hippokratész óta tudjuk, nem véletlenül ír ő az orvoslás művészetéről.

Előfordult, például, egy kórházban, hogy egy rossz állapotban lévő, idős beteg újságot olvasott. Mire azt mondja neki a gyógyító személyzet egyik tagja: maga olyan állapotban van, hogy nem újságot kéne olvasnia, jobb lenne, ha inkább az imakönyvet lapozgatná. Csak úgy odavetette. Még az is lehet, hogy nem akart ő rosszat, az attitűd mégis minősíthetetlen.Én a gyógyuláshoz elengedhetetlen bizalomról beszélek. Márpedig a valódi bizalom egyfajta partneri kapcsolatot feltételez. És ezt az állapotot csak a megfelelő emberi kommunikáció tarthatja fent. Kommunikálni kell, ami az emberséges bánásmódtól a beteg kellő mértékű beavatásáig, informálásáig terjed. Ha igényli - hangsúlyozom, amenynyiben igényli - joga van tudni a pontos diagnózist, a várható kockázatokat, a kezelések sorrendjét, az operáció várható következményeit és nemcsak tudni: beleegyezését adni azokhoz.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a beteg orvososdit játszik. Inkább egy morális kapcsolatról van szó, amelyben nem tévedhetetlen istenek-félistenek valamint tudatlan, kiszolgáltatott emberek a szereplők, hanem egyfajta "munkaviszony" alakul ki, amely során a beteg autonómiájának a tiszteletben tartása igen fontos szempont. Ez nem idealizmus, aki orvosi esküt tett, az egyszerűen nem hivatkozhat időhiányra ez ügyben.

Nagyon kevesen tudják, hogy ez a partneri kapcsolat azt is jelenti, például, hogy csakis a páciens jogosíthatja fel az orvost, hogy melyik hozzátartozójának mit és mennyit mondhat el a betegségével kapcsolatban.

-Az a tapasztalatunk, hogy a kérdezősködést, a beavatás igényének deklarálását a legtöbb gyógyító vegzatúrának veszi, mi több, éppen hogy bizalmatlanságnak, kompetenciája kétségbe vonásának. Ebben az esetben csak mi, betegek járhatunk pórul...

-Nem szabadna, hogy így legyen. A kapcsolat, mondom, ideális esetben kölcsönös együttműködést feltételez. De az alaptónus az orvos üti meg, ő "vezényli le", egész magatartásával, tőle függ, hogyan kezeli a páciens érdeklődését, esetleg bátorítja-e arra, hogy partner legyen, mit oszt meg vele és ezáltal hogyan alakul ki közöttük a már emlegetett bizalom.

-Meglehetős nagy ellentmondásnak tűnik, hogy a GT-k, a csodalézerek, a korszerű diagnosztizáló berendezések mellett még mindig ezek a patriarchális, tekintélyelvű normák élnek...

-Ez pontosan így van. Én azt hiszem, hogy a technológiákkal együtt a humánus bánásmódot is importálni kéne a fejlettebb országokból. Természetesen durva általánosítás lenne részemről, ha azt állítanám, hogy ez a megbicsaklott értékrend minden egyes magyar egészségügyi intézményre jellemző. De mint e témakörrel foglalkozó etikus, sajnos azt tapasztalom, hogy a kórházakban, klinikákon, rendelőkben elvárható emberséges magatartás meglehetősen kivételnek számít.

Nemcsak a betegekhez, hanem a hozzátartozóikhoz való viszonyulásról is beszélek. Elmondanék egy esetet. Ikerszülésben meghal egy fiatal, huszonnégy éves nő. Ez már önmagában is ritka tragédia manapság. Az édesapja nehezen tudja ezt a traumát elfogadni és megy kétségbeesve a kórházba, hogy legalább megtudja, mi történt valójában a szeretett lányával. Járkál orvostól orvosig. Az egyik, a beszélgetés során feltesz neki egy kérdést: - Uram, ön keresztény? Ha így van, akkor mint szülőapa tudhatja, hogy isten adta, aztán magához vette szegényt. Egy másik orvos racionálisabban fogalmaz: - Kérem, aki terhességre vállalkozik, az egyúttal azt is vállalja, hogy abba bele lehet halni. Kell-e mondanom, hogy ezek a kegyesnek szánt - megengedem - vigasztalás célját szolgáló szavak mennyire nélkülöznek minden empátiát, humánumot?

Meggyőződésem, hogy az ilyesféle magatartás igenis összefügg az egész társadalom moráljával, közhangulatával. Vagy itt van annak a férjnek a története, aki meg akarta látogatni a kórházban fekvő feleségét, de üresen találta a beteg ágyát. Kereste az orvost, az nem ért rá, a nővért, ő sem volt fellelhető, bolyongott az épületben, végül valahogy lekeveredett az alagsorba. Ott valaki történetesen szóba állt vele és utána is nézett a dolognak. Így tudta meg, hogy az asszony az előző éjszaka meghalt. Kommentár nincs.

-Ezek a tragédiák - néhány kivételes esettől eltekintve - többnyire a magánszférában maradnak. Valószínűleg az is véletlenen múlott, hogy a közelmúltban Gönczöl Katalin tudomást szerzett az elmeszociális intézményekben uralkodó állapotokról és ilyenképpen ez az ügy akkor publikussá vált.

-Borzasztó nagy a médiák felelőssége, társadalmi kontrollja. Mert ha nincs nyilvánosság, szinte minden helyi kritikai megjegyzés retorziót von maga után, felsorakoznak a támogatók a mundér becsülete védelmében. Az állampolgároknak igenis tisztában kell lenniük azzal, mi a joguk.

-Ön a betegjogokat is tartalmazó egészségügyi törvénytervezet egyik felkért szakértője. Ha törvénybe lép, amit az előkészítő munka során megfogalmaztak, gondolja, hogy mi betegek öntudatosabban fogunk viselkedni?

-Apránként megy ez. Biztos vagyok benne, hogy ha az állampolgárok kellően informáltak lesznek a jogaikkal kapcsolatban, bátrabban lépnek fel azok érvényesítéséért, de nem hinném, hogy kellemetlenül követelődzővé válnának, mert belátható, hogy ez nem segítene az általános kiszolgáltatottságukon. Viszont, mondjuk, az a már említett hatvanhárom éves nőbeteg akkor talán elvárhatja, hogy mielőtt kitakarják, hogy illusztrálják rajta a műtéti eljárást, udvariasan kikérjék a hozzájárulását.

-Ön köztudomásúlag nem csak elméleti kutató. Létrehozója a Szószóló a Betegek Jogaiért Alapítványnak, amelynek a működése mintegy megelőzni látszik a törvény életbelépése utáni várható gyakorlatot.

-Igen, valóban egy kísérleti programról van szó. Baranyában három, Pesten egy kórházban működünk, heti kétszer négy órában. Munkatársaink összekötőként dolgoznak a betegek és a gyógyító személyzet között. Szerényen fogalmazva: eddig mindenki megelégedésére. Az egyik intézményben kijártuk, hogy a szakrendelők, a vizsgálók, az orvosi szobák ki legyenek táblázva. Apróság, de ez csökkenti a beteg elveszettségérzését a kórházi labirintusban. Elértük azt is, hogy még egy kisgyerek ágya előtt se beszéljék meg hangosan az orvosok a betegség esetleges tragikus kimenetelét. Részt vettünk a kötelező írott tájékoztatók megszövegezésében, hogy azok minden egyszerű ember számára érthetők legyenek, az egyik ombudsmanunk elintézte, hogy a kilencvenéves néni megkapja az egyetlent, amit kívánt: a napi egy pohár friss tejet, és így tovább.

Kis és nagy dolgok, emberi méltóságunk fontos tartozékai.