A francia paradoxon – tény vagy fantázia

Az ún. francia paradoxon azon a felfogáson alapul, hogy a franciák vajban és más zsíros szószokban, libamájban, zsíros sajtokban, magas koleszterinértékű ételekben és telített zsírokban gazdag étrenden élnek, hagyományosan kerülik az alacsony zsírtartalmú ételeket, tehát a közhiedelem szerint helytelenül táplálkoznak, mégis, a szívbetegség előfordulása sok más országgal összehasonlítva igen alacsony.

francia paradoxon, elhízás, koszorúérbetegség | InforMed Hírek5   InforMed | Ware, W. R.
A paradoxon másik megközelítése, hogy a vártnál alacsonyabb koszorúérbetegség-mortalitást (CHD) ír le egy olyan országban, ahol a CHD klasszikus kockázatai nem kisebbek, mint bármely más iparosított országban, ráadásul, ahol az étrend hagyományosan gazdag telített álalti zsírokban (1).

Hasonló témát tárgyal Mireille Guiliano szórakoztató könyvében, A francia nők nem híznak című műben (2). Az észak-amerikaiak látóterébe 1991-ben került a francia paradoxon, amikor a 60 Minutes című TV-műsor vizsgálta a kérdést francia és amerikai orvosok, cardiovascularis betegségek szakorvosai, és epidemiológusok részvételével.

A műsor azt a konklúziót vonta le, hogy mindez a bornak tudható be. Az amerikai borászok legendájához tartozik ma már, mekkora hatása volt mindennek a bor imidzs-ére és forgalmára. A francia paradoxon kifejezés már vagy tíz évvel korábban megjelent a szakirodalomban, ám egy mérföldkőnek számító tanulmány csak 1992-ben jelent meg (3).

Ebben a kis áttekintésben a francia paradoxonnal kapcsolatos kérdéseket fogjuk megvizsgálni, különös tekintettel arra, valóban alacsonyabb-e a franciák körében a szívbetegség előfordulása, azaz valóban paradoxonról beszélhetünk-e. Ha igen, akkor ezt az étrend, a bor, az életmód vagy mindezek együttesen okozzák-e. Vagy valami más állhat a háttérben? Vajon a mediterrán diétának van valami köze a paradoxonhoz?

A francia paradoxonnak lényeges eleme a CHD Franciaországban tapasztalt, és a többi országénál alacsonyabb mortalitása. Arról is szóltak jelentések, hogy a francia orvosok nem valós tényeket közölnek a CHD-mortalitásról. Egy a közelmúltban megjelent tanulmányban Jean Ferrières adatokkal támasztja alá, hogy nem erről van szó (4).

Három mérőszámot hasonlítottak össze, a hivatalos halotti bizonyítványon alapuló CHD-mortalitási rátát, egy több esetet is megengedő CHD mortalitási rátát, valamint a coronaria történések rátáját, Glasgow-ban és Belfastban szemben három francia város adataival.

Kiderült, hogy nagy és szignifikáns különbségek voltak, amikor a kritériumokat úgy állították fel, hogy több esetet is beleszámítottak. Például a Glasgow-ban és Tououse-ban a halotti bizonyítványon alapuló mortalitás és a szélesebb körben értelmezett CHD-mortalitás 100 ezer lakosra számítva 332 és 365 volt, szemben az 53-mal és a 91-gyel.

Clower (5) a WHO adataira támaszkodva azt írja, hogy az amerikai és a francia férfiak és nők CHD-mortalitási rátája 2,7 illetve 3,1-es szorzókkal különböznek. Más adatokból kiderül, hogy Franciaországot és Nagy-Britanniát a CHD tekintetében összehasonlítva, az arányszámok férfiaknál 1:4, a nőknél pedig 1:6 (1).

Így tehát a francia paradoxon első része kiállja az alapos próbát. Balkau et al (6) szintén alátámasztja az alacsonyabb CHD-mortalitást, és megállapítja, hogy a brit és amerikai vizsgálatokban szemben a franciákkal, a diabeteses férfiak szívroham következtében beállt abszolút halálozási arányszáma 3-2-szer nagyobb volt.

Az Egyesült Államokkal való összehasonlítás szerint Franciaországban alacsonyabb a diabetes-mortalitás is (5), és Franciaországban, szemben a többi országgal, alacsonyabb a 2. típusú diabetes hosszú távú szövődményeinek előfordulása is (7).A francia paradoxon így, úgy tűnik, kiterjed a diabeteses egyénekre is.

A paradoxon másik lényeges eleme, hogy úgy jellemzik a franciákat, hogy étrendjük zsírban és koleszterinben gazdag, és általában helytelenül étkeznek. Egy az európai országokban készült vizsgálat szerint a franciák étkezési szokásai hasonlóak voltak a Belfastban lakókéhoz, ahol a CHD-mortalitás 4-5-ször magasabb (4).

Egy Franciaország, Finnország, Norvégia, Dánia, Németország és Nagy-Britannia bevonásával készült összehasonlításban hasonló össz-hús-, marhahús és vajfogyasztást tapasztaltak (1). Franciaországban általában alacsony a gyümölcs- és a rostfogyasztás, míg a telített zsíroké igen magas, 16 százaléka az összenergiának.

Egy felmérés szerint a francia felnőttek zsírfogyasztásának középértéke az össz-energiabevitel 39 százaléka, elsősorban a magas vajfogyasztás miatt (1). Végeztek egy étrend-minőségi vizsgálatot is, a hagyományosan egészségesnek nevezett étrend felfogására alapozva.

Egy dél-franciaországi (Languedoc megye) mintában a 146 megkérdezettből mindössze 10 étkezett a hagyományos felfogás szerint egészségesen. Ráadásul még Dél-Franciaországban sem felel meg az étrend a hagyományosan mediterránnak mondott diétának (1). Míg az igaz, hogy a francián kívüli európai népességben csak a következetesen klasszikus értelemben mediterrán étrenden élőknél alacsony a CHD-mortalitás, a franciák étrendje nem mondható mediterrán diétának (1).

Így a közvélekedés szerint nem tűnik úgy, hogy a franciákat a CHD-től az étrendjük védi, az, amelyet a legtöbb észak-amerikai dietetikus igen rossznak minősítene. Így tehát bizonyíték van arra, hogy a paradoxon étrendi része igaz, abban az értelemben, hogy a franciák étkezési szokásai más országokkal összevetve sokkal magasabb CHD-mortalitást kellene eredményezniük, mint ami valójában megfigyelhető.

Minden természetesen a zsírra és a telített zsírra vonatkozó hagyományos értelmezésen alapul, amelyet a cinikusok dogmának neveznének. Hogy ez az értelmezés mennyire állja meg a helyét kritikus vizsgálatnak alávetve, annak kifejtésére a cikk végén kerül majd sor.

A fontos nem az a kérdés lehet, mennyi zsírt fogyasztanak a franciák, hanem az, hogy étrendjük általában az emberek túlsúlyosságához vagy elhízottságához vezet-e, ami közvetlenül hatással van a szívbetegségek kockázatára. Így tehát az a cím, hogy A francia nők nem híznak tényeken alapul, vagy csak egy ügyes, a könyvet jól eladó címválasztásról van szó?

Paul Rozin és szerzőtársai a francia étkezési szokásokról írt munkájukban a következő adatokat közlik (8). A francia felnőtt férfiak és nők BMI-jének középértéke 24,4 (nincs túlsúly), az amerikaiaké pedig 26,6 (túlsúlyosak). És ami talán még fontosabb: az amerikaiak 22,3 százaléka elhízott (BMI ≥30), a franciáknak pedig csupán 7,4 százaléka.

Ezek 2002-es adatok. Will Clower 2003-as könyvében, a The Fat Fallacy címűben (5) 30 százalékos elhízottságról és növekvő tendenciáról számol be, szemben a 8 százalékkal és a súly megtartásával (!). Clower, a University of Pittsburgh neurofiziológusaként két évet töltött Franciaországban a lyoni kognitív tudományok intézetében, ekkor volt alkalma megfigyelni a franciák étkezési szokásait és életmódját.

Könyve azért érdekes, mert – mondhatni – esettanulmányokat közöl, ezekben megállapítja, hogy az Egyesült Államokból néhány hónapra vagy évre Franciaországba költözők általában fogynak, pedig elhatározták, nem törődnek az óvatossággal, és azt fogják enni, amit a helyiek. Ebből is kiderül, hogy már megvolt bennük az előítélet, hogy a franciák nem étkeznek egészségesen.

Ugyanez olvasható Mireille Guiliano könyvében is, de ő leírja a saját tapasztalatait is: túlsúlyos kamaszlányként érkezett az Egyesült Államokból Franciaországba, de miután alkalmazkodott a franciák étkezési szokásaihoz, normális lett a testsúlya. Így, ha magyarázatot akarunk találni a francia paradoxonra, az egyik fontos kérdés az, miért nem lesznek a franciák túlsúlyosak vagy elhízottak.

Rozin és szerzőtársai (8) érdekes cikkben foglalkoznak ezzel a kérdéssel. A szerzők azon az állásponton vannak, hogy annak, hogy a franciák soványabbak, mint az amerikaiak, az az oka, hogy kevesebbet esznek, ugyanakkor több időt töltenek evéssel. Bár ez kicsit leegyszerűsítőnek hangzik, a szerzők részletesen is alátámasztják véleményüket.

Feljegyzik, hogy az Egyesült Államokkal összehasonlítva az adagok Franciaországban kisebbek, a bevásárlóközpontokban egyszemélyesként árult ételek is kisebb adagból állnak, a francia szakácskönyvekben is kisebbek az adagok, és sokkal kevesebb a svédasztalos étterem Franciaországban, mint az Egyesült Államokban.

Amerikai és francia éttermekben végezett közvetlen megfigyelésekből az is kiderült, hogy a franciák jelentősen több időt töltenek az étkezéssel. Rozin és szerzőtársai vizsgálatokat is megtárgyalnak, amelyek szerint az agy bizonyos késleltetéssel küldi a jóllakottság jelzését, és a lassabb étkezés lehetővé teszi, hogy ez a jelzés működésbe lépjen, még mielőtt a túlevés megvalósul. Így a jóllakottság érzetét keltik a kisebb adagok is.

Általánosan megfigyelt tény az is, hogy a franciák minden falat között leteszik a villájukat, és bár ez kétségkívül bizonyos fokú túlzás, egybevág azzal, hogy érdemes minden falatot külön is élvezni. Természetes módon a lassabb evésre és a hosszabb étkezésekre csábít az asztal körüli élénk beszélgetés és néhány pohár bor elfogyasztása is. Bármelyik észak-amerikai, aki hosszabb ideig élt Franciaországban, tanúsíthatja ezt.

Magyarázat lehet arra, miért olyan kevés a túlsúlyos vagy elhízott ember Franciaországban, a testmozgás is. Mint ahogy Guiliano rámutat, a franciák mindennapjaik során általában többet járnak gyalog, mint az amerikaiak, nem autóval mennek bevásárolni, és gyakran használják a lépcsőt lift helyett.

Jelentősek a különbségek a franciák és az amerikaiak között a tekintetben is, ahogyan az ételekhez viszonyulnak. Egy 1999-ben végzett vizsgálatban Rozin et al (9) ezt a kérdést járta körül. Az összehasonlított kategóriák a következők voltak: (a) Aggodalom – aggodalom a hízás miatt, szemben a jóízű evéssel, (b) Étrend-Egészség – mennyire fontos az elfogyasztott étel hatása az egészségre (c) Élvezet és Fontosság – az evés élvezete és az étkezés fontossága az életben (d) az evés, mint kulináris élvezet kontra táplálkozástudomány (e) saját magáról alkotott vélemény – egészségesen étkezik-e ön?

A pontszámokat egy kérdőív alapján állapították meg. Az Aggodalom és az Étrend-egészség tekintetében a franciák pontszámai sokkal alacsonyabbak voltak, mint az amerikaiakéi, és ennek ellenkezője volt igaz az Élvezet-Fontosság, valamint a Kulináris kategóriák esetében. A franciák jóval magasabb pontszámokat értek el abban a kategóriában, amelyben önmagukat mint egészségesen étkezőket jellemezték.

Így tehát, az amerikaiakkal való összehasonlításban a franciák nem aggódnak annyira, hogy elhíznak, sem amiatt, hogy a mások által egészségtelennek ítélt ételeket eszik, számukra az evés örömet jelent, és ez az örömérzet erősebb, mint a táplálkozástudományi megfontolások.

Végezetül, a franciák közül sokkal többen gondolják úgy, hogy ők egészségesen étkeznek, mint az amerikaiak. Rozin és szerzőtársai ezekből a megfigyelésekből azt a következtetést vonják le, hogy különbségek vannak a két népcsoport között az étkezéssel vagy az élelmiszerekkel kapcsolatos stressz fokában. Ez a stressz, ami látszólag nem is túl nagy, lehet az oka részben a francia paradoxonnak, mivel a stressz károsan befolyásolja az egészséget, különösen, ami a koszorúérbetegséget illeti.

Más szóval, ha a franciákat összehasonlítjuk az amerikaiakkal, nagy különbségeket figyelhetünk meg, mind az ételekhez, mind azok elfogyasztásához való pszichés hozzáállásukban, ez az, aminek egészségi következményei lehetnek. Az eredmények valószínűleg alátámasztják a francia és az észak-amerikai életforma közötti különbségeket.

Észak-Amerikában a sebtében bekapott ebéd lett a norma, mindenki rohan vissza dolgozni ebéd után, vacsorázni is sietve szokott, vagy éppen sehogyan se, ráadásul rendszertelen időpontokban. Mindezt azért, hogy teljesíteni tudja kötelességeit, a szülő szerepe gyakran nem több mint taxisé a gyerekek különórájához. Vegyük ehhez még hozzá, hogy mindkét szülő dolgozik, és máris minden együtt van a stresszhez.

Lehet, hogy Franciaországban is megszűnőben van a nyugodt életforma, ahol az étkezés az egyik fő élvezet, de a francia paradoxon nem új jelenség, a CHD kialakulásához pedig idő kell.

Így a paradoxon lehetséges magyarázatai közé tartoznak az életmódbeli tényezők, az étkezéssel töltött idő, az ételekkel kapcsolatos öröm, sőt elragadtatás, valamint az, hogy a franciák nem törődnek annyit az ételeik és az egészség kapcsolatával, fontos továbbá a kisebb adagokból eredő kalóriacsökkenés is.

Itt merül fel az alkohol kérdése, és különösen az étkezésekhez fogyasztott boré, valamint az összehasonlítás Franciaország és a többi országok borfogyasztása között. Nézzük a borászok számára oly kedves hipotézist, miszerint a francia paradoxon oka nem más, mint a bor.

A franciák borfogyasztását két dolog jellemzi, a mennyiség és a rendszeresség. De Longeril és munkatársai 1989-es adatokat említenek, amelyek szerint a férfiak átlagos alkoholfogyasztása napi 30 gramm, a nőké csupán 10 gramm (1). Egy pohár borban 12-15 gramm alkohol van. Egy másik vizsgálat nagyjából ugyanezt állapította meg az alkoholból nyert energia-bevitel százalékában kifejezve. A férfiaknál ez 8, a nőknél 3,5 százalék volt.

Korábbi vizsgálatok, amelyeknél a borfogyasztás napi személyenként grammsúlyát (nem az alkoholét) vették alapul, megállapították, hogy Franciaországban ez 195, Olaszországban 144, Spanyolországban 129, Görögországban 84, és Nagy-Britanniában 33, ezek nyilvánvalóan nagyon nagy különbségek (1). Ezek mind a teljes populációt alapul vevő becslések, így nagy szórásokat tartalmaznak.

Ami az ivási mintákat jelenti, a franciák inkább étkezéskor isznak rendszeresen, nem pedig csak az ivás kedvéért hétvégeken, vagy kimondott lerészegedés céljából. Fontosnak tűnik tehát az ivási minta.

Egy New York-ban a közlemúltban végzett vizsgálat szerint a napi ivók körében alacsonyabb a szívroham kockázata, mint az absztinenseknél, és a csak hétvégeken való ivás fokozza a kockázatot. Azoknál, akik étkezéskor ittak, szintén alacsonyabb volt a kockázat, mint azoknál, akik elsősorban étkezés nélkül fogyasztottak alkoholt (10).

Hasonló eredmények jelentek meg nemrégiben a New England Journal of Medicine-ben (11), melyek szerint a heti 2-7-szeri ivás nagyobb kockázatcsökkenést jelentett, mint a heti egyszeri.

Végezetül, az irodalom több ízben is említi, hogy a szívroham gyakoribb a hét elején. Egy a Hypertension-ben megjelent vizsgálatban francia és észak-ír résztvevők vérnyomásának ingadozását mérték a hét során (12). Észak-Írországban az össz-alkoholfogyasztás 66 százaléka esik péntekre és szombatra, míg Franciaországban jellemzően eloszlik a hét során. Az észak-ír vizsgálati alanyok vérnyomása szombaton volt a legmagasabb, a franciáknál pedig legfeljebb kicsit emelkedett meg a hétvégén.

A szerzők azt a következtetést vonták le, hogy az Észak-Írországban tapasztalt ingadozás lehet a magyarázata az infarktus hétfőn észlelt gyakoribb előfordulásának azokban a országokban, ahol a hétvégén a magas alkoholfogyasztás a jellemző. Másik magyarázat lehet, hogy sokan utálják a munkájukat, így a stressz hétfőn éri el csúcspontját. Ennek ellenére az eredmények alátámasztják a franciák alkoholfogyasztási szokásaival járó előnyöket.

Ebben az áttekintésben nincs mód foglalkozni az alkoholos italok és a CHD összefüggéseivel. Természetes azonban egy francia vizsgálatot megnézni, hiszen ha a borivást a paradoxon részének tekintjük, szignifikánsnak kell lennie a védő hatásnak. Úgy tűnik, csak egy prospektív (utánkövetéses) vizsgálat létezik, 1999-ből (13).

Napi 22-32 gramm bor formájában fogyasztott alkohol durván megfelezte a CHD-mortalitás kockázatát, és 33 százalékkal csökkentette a valamennyi okból bekövetkezett halálozási számokat, de, mint ahogy ez gyakran előfordul, a nagyfokú alkoholizálással az előnyök eltűnnek.

Ha az eredményeket összehasonlítjuk egy nemrégiben készült elemzéssel, amelyben 43 prospektív vizsgálatot tekintettek át (14), úgy tűnik, hogy a francia vizsgálatnál nagyobb volt a kockázatcsökkenés. Míg a bizonyítékok a védő hipotézisnek kedveznek, az elmélet bírálói a megtévesztő adatok lehetőségére hívják fel a figyelmet.

A kétkedők helyzetét erősítette meg egy nemrégiben publikált, több mint 250 ezer amerikai felnőtt telefonos válaszainak feldolgozásával készített vizsgálat is. Az adatok a CVD kockázati tényezőire vonatkoztak nemivóknál és mérsékelt alkoholfogyasztóknál.

A szerzők szerint a mérsékelt ivás látszólagos védő hatása részben vagy teljesen a nem mért megtévesztő adatoknak tudhatók be (15). Így azok az eredmények, amelyek szerint a napi 1-3 ital a CHD kockázatának 20 százalékos csökkenését vonja maga után (14), valószínűleg túlzáson alapulnak. Úgy tűnik, hogy a bor és a francia paradoxon közötti kapcsolatot, bár még mindig csak feltételezés, bizonyítékok is alátámasztják.

A biológiai plauzibilitás melletti érvek, bár érdekesek, csak megerősítik, ám még nem bizonyítják a feltételezést. Ahhoz, hogy az alkohol- és borfogyasztás kérdésére választ lehessen adni, olyan randomizált kísérletekre lenne szükség, amelyek viszont egész biztosan fennakadnának az etikai bizottságokon. Ha azonban létezik védő hatás, akkor a vizsgálatok eredményei egy dologban világosak, a franciák maximalizálják az előnyöket, azáltal, hogy általában mérsékelten, de megfelelő mennyiségeket isznak étkezés közben, és az italozást a hét során többé-kevésbé egyenletesen osztják el.

Végül itt van a zsír kérdése. Ha a zsírok, és különösen a telített zsírok valójában nem túlságosan ártalmasak, sőt, semlegesen a szívbetegségek szempontjából, akkor ez jelentősen gyengíti a francia paradoxon két alappillére közül az egyiket.

A francia paradoxon a zsírellenes korszak fénykorában keletkezett, amikor sok betegséget, különösen pedig a rákot és a szívbetegséget a zsírfogyasztásnak tulajdonították. Így könnyű volt a franciák étrendjére mutogatni, és kijelenteni, hogy ártalmas a szívre, csupán azért, mert magas a zsír- kivált a telített zsírtartalma.

A világ többi részén, különösen Észak-Amerikában, a zsírszegény ételek lettek divatosak, és a zsírból nyert kalóriákat a finomított szénhidrátokból származó kalóriákkal helyettesítették. A zsírszegény étrend csökkenti a HDL koleszterinszintet és emeli a trigliceridszintet, egyik trend sem tesz jót a szív egészségének. A magas szénhidrátbevitel növelte az inzulinrezisztencia és a 2. típusú diabetes kockázatát, ezek egyike sem kedvező a szív szempontjából. A franciákra nem hatott a zsírszegény forradalom, továbbra is hagyományosan zsíros ételeket esznek.

A paradoxon oka részben az evéshez és az ételekhez való, fent már tárgyalt viszonyulás lehet. Helyszűke miatt részletesen nem tárgyalhatom a szívbetegség és az étrendi zsírok kapcsolatát. Az alábbi rövid áttekintés azonban kapcsolatban van a francia paradoxon kérdésével.

Az új évezred elején dogmaként szilárdult meg az a nézet, hogy a telített zsír a CHD szempontjából ártalmas, és kevesen mertek csak kételkedni, mert ez zavart keltett volna. 2001-ben Gary Taubes meglehetősen felborzolta a kedélyeket a Science című folyóiratban megjelent cikkével (16), amelyben komoly kérdéseket tett fel a zsírfogyasztás és a szív kapcsolatának, valamint a zsírszegény diéta előnyeinek bizonyítékairól.

Az establishment válasza a Science-nak írt levél formájában érkezett, amelyet ugyanabban a folyóiratban bíráltak (18). Rámutattak, hogy a Taubes álláspontját cáfoló két cikknek vagy nincs hivatkozása, vagy a hivatkozásai nem támasztják alá állításaikat.

Míg Taubes Science-beli cikke meglehetős médiaérdeklődést váltott ki, egy sokkal komolyabb cikk is megjelent egy évvel később a New York Times Magazine-ban (19), ezzel a provokatív címmel: “Mi van, ha az egész csak egy nagy zsíros hazugság?” (What If It’s All Been A Big Fat Lie?). Ez is komolyan megkérdőjelezte a zsírszegény diétát és az ezzel kapcsolatos dogmát. Ennek a cikknek a hivatkozásaiban nagy tiszteletben tartott szakértőket idéz a szerző.

A francia paradoxonnal kapcsolatban két kérdés merül fel: (a) a magas zsírtartalmú étrendek CHD-kockázata, és (b) a telített zsírok CHD-kockázata. Ravnskov már 1998-ban széles körű áttekintést publikált erről a kérdésről a Journal of Clinical Epidemiology-ban (20). Nem talált perdöntő bizonyítékot arra, hogy a telített zsírok ártalmasak.

Ugyanekkor Hu et al Harvard kutatói egy nagy prospektív vizsgálaton alapuló cikket közöltek az étrendi zsírbevitel és a CHD kockázatáról nőknél (21). Ha megnézzük az itt közölt 3. számú táblázatot, amelyben a kiigazított eredmények láthatók, kiderül, hogy az összenergia akár 19 százalékáig bevitt telített zsírok statisztikailag nem hozhatók összefüggésbe a CHD kockázatával (szívinfarktus vagy végzetes CHD).

Nem volt szignifikáns az össz-zsírbevitel sem, de szignifikáns fordított összefüggést (előnyös hatást) tapasztaltak a többszörösen telítetlen zsírsavaknál, és fokozott kockázatot a transz-zsíroknál. Napi 275 mg-ig (a kvintilis középértéke) nem találtak kapcsolatot a koleszterin-bevitellel sem. Hu et al rámutatnak, hogy a zsírok és a CHD prospektív epidemiológiai vizsgálatai inkonzisztensek voltak, 2-ben találtak pozitív összefüggést, 6-nál pedig semmilyet.

A telített zsír növeli az LDL-szintet, ám növeli a HDL-t, az ún. jó koleszterint is. Természetesen lehetséges, hogy ez a két hatás kioltja egymást. Mégis, az LDL szintjének növekedése a hivatalos álláspont fő érve ez ellen a zsírfajta ellen. A telített zsír tulajdonképpen a zsírok egy keveréke, amelyeknek a legtöbbje nem is emeli az LDL-szintet (16).

Hu és szerzőtársai vizsgálatukat nemrégiben egy 20 éves utánkövetéssel tették naprakésszé (22). A végkövetkeztetés ugyanaz volt, mint korábban: az össz-zsír, a telített zsír és az egyszeresen telített zsír bevitele nincs egyértelmű és világos kapcsolatban a CHD-vel, függetlenül az életkortól.

Három, a közelmúltban elvégzett vizsgálat érdemel említést. Egy 2004-ben publikált dániai vizsgálat ugyanerre a következtetésre jutott, mind nők, mind férfiak tekintetében. Nem találtak statisztikailag szignifikáns összefüggést sem nők, sem férfiak körében a telített vagy az össz-zsírbevitel és a CHD között (23), ráadásul a harvardi kutatókénál kevésbé alapos kiigazítás ellenére sem.

A második vizsgálat a mára már híressé vált étrend-változtatási kísérlet, amely a Women’s Health Initiative (WHI) része volt. Az össz-zsírbevitelt csökkentő és a gyümölcs, zöldség és magvak bevitelét növelő étrendi intervenció nem csökkentette jelentős mértékben a CHD kockázatát (24).

Végezetül egy többek közt a Harvard bevonásával is készült, több központú vizsgálatról 2004-ben azt jelentették, hogy olyan postmenopausás nőknél, akik zsírbevitele viszonylag alacsony, a telített zsírok nagyobb bevitele a coronariás atherosclerosis kisebb progressziójával volt kapcsolatban (25).

Lehet, hogy ez az eredmény nem általánosan alkalmazható, mivel a vizsgált személyek közül soknak volt CHD-je, magas vérnyomása vagy diabetese, de nem jó úton járunk, ha hiszünk a hagyományos gondolkodásnak, és azt hisszük, hogy a vizsgálatban magas kockázati csoportba tartozó nők vettek részt, de nem volt CHD-jük.

A National Cholesterol Education Program jelenlegi ajánlásai CHD szempontjából magas kockázati csoportba tartozó nők és férfiak számára az, hogy a telített zsírok az össz-energiabevitel 7 százalékát adják ki. Az American Heart Association (AHA) 2007-es, most megjelent, és a nők CHD-jének megelőzését célzó irányelveiben 10, ha lehetséges, 7 százalékra javasolja korlátozni a telített zsírok fogyasztását (26). Megkérdezhetnénk, hol vannak az ezeket az ajánlásokat alátámasztó statisztikailag szignifikáns adatok? Sok érdeklődő kereste az adatokat, de nemigen találta (27).

Az AHA irányelveiben csupán egyetlen hivatkozást adnak meg a telített zsírokról a nők összefüggésében, egy kis 2002-es brit vizsgálatot (28). Ez a férfiak esetében nem talált összefüggést, csak a nőkében mutatott ki kockázatot, bár az adatokat nem igazították ki oly mértékben, mint a már említett, sokkal nagyobb és hosszabb ideig tartó harvardi vizsgálatnál, amelynek során nem találtak kapcsolatot a CHD kockázata és a zsír vagy a telített zsír között nők esetében (21, 22).

A fent említett WHI-vizsgálattól eltekintve az AHA-irányelvek bibliográfiájában nem szerepel a telített zsír és a CHD kapcsolatáról egyetlen negatív vizsgálat sem, különösen nem a Harvard-vizsgálat, és látszólag maguk az irányelvek sem vesznek tudomást ezekről az eredményekről. Ezek az AHA-irányelvek nők számára készültek, mégis, két, az étrend és a CHD kapcsolatát vizsgáló idézet férfiakra vonatkozott, és a már idézett brit vizsgálat, amelyben férfiak és nők is részt vettek, egyébként sem mutatott ki kapcsolatot férfiaknál a CHD és a telítet zsír között.

Tehát fontos vizsgálatok – köztük egy a világ vezető táplálkozás-epidemiológiai központjában végzett – nem szerepelnek, többé-kevésbé irreleváns forrásokat azonban idéznek. Az irányelvek címében szerepel az, hogy “bizonyítékokon alapuló”. Így a francia paradoxon alapja egy eltúlzott és valószínűleg teljesen téves nézet az étrendi zsírokról általában és különösen a telített zsírokról a CHD kockázatának összefüggésében.

Ily módon lehet, hogy a paradoxon valóban csak a fantázia műve. Ugyanakkor azonban megmarad az alacsony CHD-mortalitás rejtélye, és a fent feltárt lehetséges magyarázatok még mindig relevánsak, hiszen nem függenek a zsír-elmélettől. Lehet, hogy lesznek, akik úgy vélik, a fent tárgyaltak elégséges okot szolgáltatnak a francia életstílus egyes elemeinek követésére. Azoknak, akik számára vonzó ez a gondolat, a fent idézett két könyv értékes és részletes útmutatásul szolgál.

| francia paradoxon, elhízás, koszorúérbetegség
2007-05-09 12:19:46


data-full-width-responsive="true">