Hirdetés
Pszicho dráma a gyerekszobában - vajon az én gyerekem is megkattan egyszer?
Majdnem kétéves, önérzetes, de aránylag kiegyensúlyozott Ida lányom bölcsis csoporttársa és „haverja”, Ricsi érzékeny korszakba lépett. Januárban lesz három éves, ráadásul két hónapja kishúga született.. E két dolog fura szituációkat eredményez.
Ricsi mamája, Rozi úgy érzi, tréningeznie kell a kisfiát, aki egyébként, vendégek nélkül is kissé antiszociális, hisztis, agresszív. Mindez a húgocska érkezésekor kezdett súlyosbodni. Roziék úgy érzik, nem kikerülni kell a problémát, hanem inkább edzéstervet találtak ki a nagyfiúnak. Nem tudom, mi meddig bírjuk a kiképzést, és meddig maradunk türelmes tesztalanyai a tombolásnak, mindenestre izgatottan figyelem, miként nem akar kialakulni a hőn áhított önuralom Ricsiben. Látom, csak arra vár, hogy Idácska véletlen megfogjon egy „házi” plüssállatot, vagy kettővel többet vegyen a lélektani határnál a felkínált pattogatott kukoricából. Ricsi ilyenkor elvörösödik, jobb esetben a papucsot, rosszabb esetben a csészét vágja a földhöz, legrosszabb esetben nekiront anyukájának, aki próbálja fékezni a dühöngőt.
A bevett (és egyre kevésbé bevált) módszer ilyenkor a meditációs jellegű sarokba állítás. Rozi ezredszer is türelmesen elmagyarázza Ricsinek, hogy mindenki eltesz egy kedvenc játékot, amihez a másik nem nyúlhat. Ida azt, amit a bölcsiből egyébként is magával hozott, ő, Ricsi pedig azt, amit a saját játékai közül választott ki. Az tabu. Ám a többi közös! Az ennivalót is testvériesen megosztjuk, ha pedig Ricsi mégis kiabál, és dühöng és verekszik és beleharap a másik fülébe, míg a szülők egy pillanatra máshová figyelnek, akkor bizony a vendégek haza fognak menni…
Ricsi bőg. Érzi, hogy nem kéne, de képtelen legyűrni önmagát. Addig kell a sarokban állnia, míg „el nem múlik” a roham. Ha lehiggadt, kijöhet. Rozi birkatürelemmel mantrázza a következetes, higgadt magyarázatot, pofon nem csattan. Mi Idával igyekszünk szerepünk szerint kedvesnek, higgadtnak és elég szeretetreméltó, érdekes vendégnek maradni. A végén többnyire kimerülten távozunk, de bízunk a sikerben. Tudjuk, hogy ha nem náluk lennénk, Ricsi pont olyan jó fej lenne, mint a bölcsiben, vagy a játszótéren. Ha másoknál, illetőleg semleges terepen vagyunk, minden oké, illetve csak ritkán, fáradtság, éhség, vagy egyéb apróságok miatt robban ki némi feszkó. És legalább mindenki egyformán kiakad, Ida, Ricsi, és a többi résztvevő. Szóval, lehet, hogy beválik a terápia? Vagy varázsütésre, kinövi Ricsi a dili korszakot? Nem tudni. Mindenestre elismeréssel adózom kishúgának, Marikának. Ő ábrándozva pihen a ringatós babaszékben, melyet feltettünk az asztalra, hol a legutóbbi terápiás vendégség alkalmával mézeskalácstésztát gyúrogattunk (volna) a gyerekekkel. Ricsi dührohamai, Ida méltatlankodó sivalkodása, a mi összevissza rohangálásunk cseppet sem borította ki az alig kéthónapos kislányt. Ringott, és figyelt csendesen. Ha elunta, elaludt, ha megéhezett, nyikkant egy kicsit. Szinte elképzelhetetlen, hogy két év múlva ő fogja könnyek közt toporzékolva a földre vetni magát! Vagy lehet, hogy a szerencsés és szuper edzett második gyermek még ezt is megússza…? Kíváncsian várom a fejleményeket.
Szemethy Orsolya, kép: sxc.hu
2011-12-23 09:19:52