Állati sztorik - Egy kisfiú és egy kiskutya

A kisfiú én voltam, első elemista koromban. Akkoriban még négyosztályos elemiben kezdtük tanulmányainkat. Nemrég halt meg apám óriási dán dogja, Mylord, a vén arisztokrata, aki akár a levegőn, úgy nézett keresztül az egész családon. Csak apám létezett számára…

ember-állat kapcsolat, háziállat | Ideál - Reforméletmód magazin 2007 ;19(2):4-5   Celsus Kft. | Popper, P.
Az ember cselekedeteinek valódi rugói gyerekkorban éppolyan hamisak, mint felnőttként.

Pengős foglaló…

Hiányzott volna nekem Mylord? Apámat akartam utánozni, mint férfi a férfit? Vagy egyszerűen csak nagyfiút játszottam az osztálytársaim előtt?
Mindenesetre egy napon - az iskolából hazaindulva - észrevettünk egy bácsit, aki a falhoz támaszkodva a járdán ült, előtte egy kosár, és benne négy kis bundás gombóc. Megálltunk.
- Bácsi, kérem, mi van a kosárban?
- Kiskutyák. Simaszőrű foxik.
- El tetszik adni őket?
- El én. Mind fajtatiszta.
- Mennyibe kerül egy?
- Öt pengő.

Ekkor jött el az én időm. Nálam mindig volt némi zsebpénz. Előkotortam egy pengőt, és átnyújtottam:
- Lefoglalom! Hazamegyek, és anyuval visszajövünk a kutyusért.
- Melyiket akarod lefoglalni?
- Ezt, ni! Fiú?
- Fiú. De hamar jöjjetek ám!

Rohantam haza, nyomomban öt lelkes gyerekkel. Már az előszobában visítottak:
- Manci néni, a Péter vett egy kutyát!
- Micsoda?

Rejtélye lélek…

Anyám magára kapott valamit, és visszarohantunk az iskolához. A bácsi még ott ült, de már csak egy kutyája volt. Az enyém.
- De kérem, uram, ez egy kisfiú. Hogy vehette komolyan?
- Asszonyom, a gyerek lefoglalta a kutyát. Már tízszer eladhattam volna.

Anyám kifizette a további négy pengőt. A bácsi át akarta adni neki a kiskutyát.
Anyám hátralépett.
- Vidd te! A tiéd.

Erre nem gondoltam. Szegény Mylorddal semmiféle viszonyban nem voltam, de attól, hogy ezt a kiskutyát a karomba kell vennem, miért, miért nem, rettenetesen megijedtem. Ilyen rejtélyes az emberi lélek.

Csasztuska született…

Otthon azonnal ledobtam a szőnyegre.
- Milyen nevet adsz neki?
- Floki - mondtam a félelem tudatködében. Floki napközben tizenvalahányszor pisilt, kakilt, lazán, ahol eszébe jutott - Lidi néni, a háztartási alkalmazott nagy felháborodására. Fizetésemelést kért - és kapott. Apám csak a vállát vonogatta.

Én viszont attól kezdve csak bútorok tetején közlekedtem, ha Floki a szobában volt. Székeken, asztalokon, sublótokon, díványokon átmászva közelítettem meg célomat. Egyszer órákig nem jöttem ki a WC-ből, mert Flokit az előszobában felejtették. Nagyon féltem tőle. A család - szokásunk szerint - ebből is csasztuskát gyártott:
Kicsi a gyermek, de nagy az akaratja.
Anyukáját egzecíroztatja.
A WC-be magát néha bezárja,
Anyukáját sírva odavárja.
Vau. Vau. Vau.

Apám végül is véget vetett a cirkusznak. Lidi néni elvitte magukhoz a kutyát Felső-gallára…

Pajti gyengéi…

A nagy kutya, Pajtás, jóval később érkezett. Már kamasz voltam, kertes házban laktunk.
Pajti nálunk cseperedett fel óriási farkaskutyává. Ki tudja, hogy múlnak el pszichológus nélkül is a gyerekkori szorongások, de vele nagyon jó barátságba kerültem. Pajti áldott jó és szelíd kerti kutya volt, feleséget is szerzett magának a fekete Heppy személyében. De volt két gyengéje: a kotlós tyúk és a motorbiciklis ember. Nálunk csak szögesdrótból húzott, ritka kerítésféle volt, ő azon át kijárt az utcára. Ha pedig egy motorbiciklis jött - óh, 100-as Csepel és 125-ös Danuvia -, Pajti rohant, és ledöntötte. Tetemes összeget fizettünk ki nadrágokra, tisztítóra, szabóra. A szomszéd néni viszont tyúkot ültetett. Pajti udvariasan letuszkolta őket a tojásokról, és valamennyit felfalta. Botrány, kártérítés. Ám ettől eltekintve bátor védőkutya volt.

Első és utolsó pofon

Egy alkalommal még éjfélre sem értem haza, mert elhülyéskedtem az időt a „mozgalomban” - természetesen lányokkal. (Akkor még nem voltak „csajok”.) Nagy tél volt.

Abban az időben garázdálkodtak a „vetkőztetők”, akik megtámadták a magányos járókelőket, és elszedték a jobb ruhadarabjaikat. Éjjel fél kettőkor szálltam le a 83-as villamosról. A Hűvösvölgyben laktunk. Anyám állt a megállóban mozdulatlanul, mint egy behavazott, haragvó istenszobor. Pajtás kutya védelme alatt. Anyám szó nélkül egy akkor pofont kent le nekem, hogy félrebillent a fejem, és némán elindult hazafelé. Ekkor ütött meg először és utoljára az életben. Én utánabaktattam, vérig sértetten, Pajti utánunk kullogott, szemmel láthatóan vívódva, hogy melyikünkkel legyen szolidáris.

Állati viszony…

Majdnem elfelejtettem: akkoriban kecskéket is tartottunk. Málcsi volt az anyuka, két gyermeke pedig Lidi és Benő. Reggel, amikor a gimnáziumba mentem, a kecskéket kivittem a közeli rétre, levertem a vascölöpöt, és hosszú láncon kikötöttem őket legelni.

Délután, amikor a biciklimen visszaérkeztem, a kecskéket is hazatereltem. A két kecskelány csak anyámtól hagyta magát megfejni. Ám az ő tejük segített át minket az infláción. Benő bak volt, de szentimentalizmusból nem váltunk meg tőle. A kecskékről nem maradt meg bennem semmilyen érdekes történet, ámde a tény, hogy voltak - nem beszélve a csirkékről, kacsákról -, alapvetően formálták viszonyomat az állatokhoz.

Gondolatok az állatokról

„… többet adok egy hű kutyának farkcsóválására, mint száz… barátságnyilvánításra és mímelésre.”

Schopenhauer

„Mi, emberek a legfontosabb dolgokban az állatok tanítványai vagyunk…”

Démokritosz

„Itt hagyni életet, mindent, mi fájhatott, / Ti tudtok már csupán, fenséges állatok!”

De Vigny

„Kutyák is alig bírják el a nagyon barátságos viselkedést, nemhogy emberek.”

Schopenhauer

„Kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes!”

Ismeretlen



Prof. Dr. Popper Péter
| ember-állat kapcsolat, háziállat
2007-02-09 08:32:47
hirdetés
hírdetés

Web Design & Development Prowebshop