39 éves vagyok, öt gyermekünk van, és amióta az eszemet tudom, egyetlen álmom: a gyermekeimet és a férjemet boldoggá szeretném tenni! Ha veszekszünk, éjszakákon keresztül álmatlanul forgolódok, és azon töröm a fejem, hol rontottam el, mit kellett volna máshogy csinálni...

Visszájára fordult dolgok

Mindig a békét keresem. Ennek oka valószínűleg gyermekkoromra nyúlik vissza: ugyancsak heten voltunk a családban, négy testvérem volt. Anyám mindig gyógyíthatatlanul túlterheltnek érezte magát, napokon keresztül feküdt az ágyban, nyelte a nyugtatókat, és nem hagyott kétséget afelől, hogy mi, gyerekek verjük a szögeket a koporsójába.

Olykor bezárt a WC-be, hogy meg se próbálhassak valami galibát okozni. Már gyerekként elhatároztam, hogy később egészen más anya szeretnék lenni. Türelmes, kiegyensúlyozott és gondoskodó.

Pszichoterror

Péterrel 17 éve házasodtunk össze, és 15 éve veszekszünk. Legtöbbször a szex miatt. Ha szexre vágyik, valóságos pszicho-terror vár rám, és ezt nemcsak én érzem meg, hanem öt gyermekünk is. Ha nem kapja meg azt, amit akar, kibírhatatlanná válik, és mindent a szexhiányra fog. „Minden rendbe jöhetne, ha gyakrabban lennél velem!”- mondja ilyenkor.

Ha pedig nem „állok kötélnek”, fejemhez vágja, hogy olyan vagyok, mint az anyám: érzéketlen, túlhajszolt, neurotikus. Már az is sért, ha anyámhoz hasonlít, de még érzékenyebb vagyok arra, amikor azzal vádol, hogy sohasem szerettem, és az ágyban is mindig tettettem magam.

Ördögi körben

Nekem szükségem van a gyengédségre, hogy kedvet kapjak a szexhez. Neki a szexre van szüksége ahhoz, hogy irányomban gyengéddé váljon. Ebben az ördögi körben mozgunk, immáron 15 éve!

Ártatlanul bántott gyerekek...

Kiabál a gyerekekkel, hogy tehetségtelenek és buták. A kicsiket olykor karon fogja, és megrázza őket. Mindenkinek legérzékenyebb pontjára tapint: engem labilisnak és frigidnek nevez, második legidősebb gyermekünket azzal piszkálja, hogy túl kövér, és mi lenne, ha nem enne annyit. A középsőre azért kiált rá, hogy egyen már, mert borzasztó sovány.

A második legkisebbet nemrég mérgében meglökte a lépcsőn felfelé, mondván, hogy túl lassú. Mindenkit megsért, csak azért, hogy végre megkaphassa azt, amihez véleménye szerint minden férfinek joga van: a rendszeres szexet. Csupán legnagyobb lányunkat hagyja békén, mert ő már visszaszól, vagy egyszerűen csak sarkon fordul, még mielőtt elszabadulnának az indulatok.

Én nem mondok ellent, viszont évek óta próbálom megértetni vele, hogy milyen közönségesen és érzéketlenül viselkedik. Nem vagyok képes arra, hogy ilyenkor otthagyjam, hiszen a lelkem legmélyén érzem, hogy valamennyire igaza van: hogy nem vagyok jó feleség, hogy a családomat nem tudom boldoggá tenni. Arról nincs szó, hogy ne szeretném a szexet, ám ahhoz néhány feltételnek teljesülnie kell. Megértés, figyelem és gyengédség nélkül nem megy. Nem tudok együtt lenni vele, ha állandóan kritizál, veszekszik velem, és mindig a család iránti felelősségét tolja előtérbe.

Szexmegvonás mint fegyver

Egyet azonban nem teszek meg: lefeküdni vele, csakhogy már túl legyünk rajta! Akkor sem engedek neki, ha fenyeget, ha azt mondja, hogy miattam kénytelen lesz máshoz menni. Tiltakozásom az egyetlen fegyverem. Tudom, hogy ezzel megsértem. Legalább annyira, mint ő engem. Az együttlét számomra az utolsó lépést jelenti. Péter számára a szex a szeretet abszolút bizonyítéka. Semmi sem olyan meggyőző számára, mint amikor vele vagyok. Pont ezt a meggyőződést vonom meg tőle azért, mert ő elveszi tőlem a harmonikus családi életről szőtt álmaimat.

Régebben megpróbáltam napirendre térni a dolgok felett. Ma már azt hiszem, hogy kitöréseivel azt próbálja elhitetni velem, hogy igenis rossz ember vagyok. Szidalmaz engem, visszaigazolva újra és újra a magammal szembeni kishitűségemet.

Szexterror

Időközben még egy gyermekünk született, annak ellenére, hogy tudtam, semmi sem fog megváltozni. A szexterror azóta is tart. Én nemet mondok, ő szokásos ámokfutását végzi. Ennek az életnek már semmi köze sincs az álmaimhoz. Ennek ellenére érzem, hogy Péter a maga módján szeret engem. Talán jobban is, mint én őt. Úgy hiszem, hogy vágyódik a szerelmem, szeretetem után, ahogy én az ő figyelmességére. Valószínűleg kételkedik az iránta táplált érzéseimben.

Havonta maximum egyszer-kétszer vagyunk együtt. Nem győzöm ismételni neki, hogy először próbáljon velem figyelmes lenni, hogy ezen a helyzeten változtathassunk. Úgy gondolom, ezt be kellene látnia! Másrészről pontosan tudom, hogy olyat kérek tőle, ami belőlem is hiányzik, nevezetesen: önmagam elfogadása. Azokat nem respektálják, akik hagyják, hogy mindent a fejükhöz vágjanak. Először meg kell tanulnunk önmagunkat elfogadni és szeretni ahhoz, hogy mások is tekintettel legyenek ránk...

Kovács Rita