Nem túl szigorú?

Kép: Dreamstime.com

Egyre több nő elégedetlen magával, a mércét mindig túlzottan magasra helyezi. Túl szigorú magával szemben - és nem csupán a mindennapos apróságokban, hanem az élet olyan fontos kérdéseiben is, mint a szerelem, a gyerekek, vagy a hivatás. Egyrészt nők, másrészt olyan, rendkívül sikerorientált személyiségek, akik érzékenyek az önostorozási szindrómára. Ha pedig ez a két dolog egybeesik, különösen nehéz a helyzet!

A gyengébb nem körében gyakori az a mélyen gyökerező érzés, hogy valamilyen lelki sérülés áldozatai. Így nem képesek békében élni önmagukkal. Ráadásul állandóan kedvezőtlen színben tüntetik fel magukat, és ezzel ráirányítják a figyelmet hibáikra.

A legtöbb hölgynek olyan minimális elvárásai vannak magával szemben, amilyeneket másoktól nem követelnének meg. Újabb és újabb aranyérmeket szeretnének nyerni a "házassággyerekszakmai önállóság" hármas versenyében. Ha pedig ez nem megy, szégyenkeznek, és szemrehányásokkal kínozzák magukat.

A tökéletességre való törekvés mögött valójában az "elég jó vagyok-e?" bizonytalansága húzódik meg. Így aztán az egyik csúcsteljesítményről a másikra hajszolják magukat anélkül, hogy bármikor is megnyugodnának az önmagukkal kapcsolatos pusztító bizonytalanság miatt.

Mindezt az okozza, hogy a lányokat még napjainkban is arra nevelik, nem csupán önmagukért felelősek, hanem a körülöttük lévő világért is. Készségesen kell teljesíteniük mások elvárásait, hiszen még mindig nagyobb érték az alkalmazkodóképesség, mint az önállóság és a függetlenség. Önmagunk hibáztatása hosszú távon aláássa önbecsülésünket, ráadásul rossz lelkiismeretet is okoz.

Öngerjesztő folyamatról van szó: ha ugyanis valaki hajlamos az önostorozásra, akkor mindig hibásnak érzi magát, s keresi is erre a bizonyítékot. Kerülni fogja az új kihívásokat, hiszen azokkal "úgysem képes megbirkózni". Ugyanakkor a kisebbrendűségi érzéssel küszködő nők gyakran támasztanak magukkal szemben irreálisan magas követelményeket - ez pedig megint csak önmaguk leértékeléséhez vezet.

Súlyosbítja helyzetüket, hogy összeegyeztethetetlen kettős követelménnyel találják szembe magukat. Egyfelől még mindig meg kell felelniük a hagyományos elvárásoknak, másrészt hivatásuk gyakorlása során egyre inkább férfias erényeket várnak el tőlük. Ilyen például az érvényesülni tudás, a célratörő viselkedés s mások irányításának képessége. Kézenfekvő ugyanakkor, hogy még az igazi "szupernők" sem kerülhetnek el minden kudarcot.

Minden nő jól ismeri az önostorozást, a mélységbe húzó belső hanggal folytatott küzdelmet. A túl szigorú, kritikus szülők gyerekei könnyebben lesznek az önostorozás áldozatai. Egy lány esetében elsősorban az anya szokott ebben kiemelkedő szerepet játszani. Miért? Mert a kislányok rendszerint azonosulni szeretnének édesanyjukkal, hasonlítani szeretnének rá, és igyekeznek megfelelni elvárásainak is. Ugyanakkor az anya kielégítetlen vágyait szeretné a lányán keresztül beteljesíteni. Ebben a játszmában a kislány - szeretetéhségében - az anya alteregójává válik anélkül, hogy tudna erről.

"Minden kis hiba miatt végletesen gyötrődöm, ahelyett, hogy örülnék a sikereknek. Anyám annak idején a házi feladatoknál mindig csak azt a 10 százalékot firtatta, ami nem volt rendben. A problémamentes 90 százalékra nem volt kíváncsi" - mondja Krisztina, aki felnőttként is ilyen kíméletlenül bánik önmagával. Mindig abban a tudat alatti reményben, hogy megfeleljen az édesanyja elvárásainak, és végre egyszer megérthesse anyja szeretetét, elismerését.

A nőkben lévő vágy, hogy szeressék őket, amikor végre "tökéletesek", lehetővé teszi, hogy sok pénzt "kiénekeljenek" a pénztárcájukból. A reklámok ugyanis akármiről szólnak - például boldogan pislogó csecsemőről, patyolatruhákról vagy a ned ves időjárásnak is ellenálló frizuráról -, nem ismernek lehetetlent, sőt mindent lehetségesnek ábrázolnak. Így viszont ha a gyerek nem mosolyog, a fehérneműk gyűröttek, a frizura tönkremegy, a férj pedig morózus, nyilvánvaló, hogy az asszony lesz a hibás!

Sajnos az a tudat, hogy "sosem ütöm meg a mércét", egy idő után elzárkózáshoz, viszszavonuláshoz is vezethet. A pszichológusok tapasztalatai szerint sok esetben a megalapozatlan önbizalomhiány elszigeteltségbe kergeti az embert. Ha valaki állandóan idealizált példaképet keres, és azt hiszi, hogy nem képes (esetleg már nem képes) lépést tartani ezzel, a vereségeket pedig személyes kudarcként éli meg, előbbutóbb visszahúzódóvá válik, magára marad. Amikor pedig a magány is kínozza, kézenfekvő, hogy még inkább önostorozóvá válik. Egyrészt azért, mert a környezetétől nem kaphat impulzusokat, másrészt pedig a magányát megbélyegzésként éli meg, s ez önvádat gerjeszt. "Nekem már semmi nem sikerül. Nem csoda, hogy kerülnek az emberek.

Minden szempontból nagy nulla vagyok" - ismerősek ezek a gondolatok? Ha igen, nem árt eltöprengenünk azon is, hogy a folyamatos önmarcangolás testilelki károkat okoz! Ha valaki túl szigorú önmagához, az időnként akár kiemelkedő teljesítményekre is sarkallhatja, de ha ez egészségtelen mértéket ölt, önostorozássá is válhat. A kedvező motivációhoz az kell, hogy az ember elfogadja önmagát, és képes legyen magának is megbocsátani.

Ugyanakkor ha valamit csúnyán elrontottunk, vállaljuk a felelősséget! Ez azonban nem jelentheti önmagunk sárba taposását. Önmagunk elfogadása a hibáinkkal szembeni megértést és az önbecsülést is jelenti. Ha egy nő felfedezi, hogy úgy, ahogyan van, szeretetre méltó, képes lesz maga is szeretni. Tehát több szeretettel, több empátiával fog viseltetni nemcsak önmagával, hanem környezetével szemben is. Mindennek az az előfeltétele, hogy ismerje és vállalja is önmagát.

A túlzott önkritika téves önértékelésen alapszik, és lehetetlenné teszi önmagunk elfogadását, szeretetét. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden egyes tulajdonságunkat szeretnünk kellene. Önmagunk valódi elfogadása nem azonos az önimádattal, hanem annak a felismerése, hogy egyaránt vannak jó és rossz tulajdonságaink, s hogy ezeket vállalnunk is kell.

Szociálpszichológiai kutatások bizonyítják, hogy a nők jobbára saját magukban keresik kudarcélményeik okát, míg a férfiak szívesen hivatkoznak másokra, esetleg a külső körülményekre. Ha a kenyérpirító az aszszony kezében megy tönkre, úgy bizonyára ő a hibás, hiszen nincs műszaki érzéke, azonban ha a férfi keze között mondja fel a szolgálatot, csak szerelési vagy anyaghibáról lehet szó...