150 éves a Lipót

A budai Lipótmezőn százötven éve, 1868. december 6-án adták át az Országos Tébolydát, amely különböző elnevezésekkel 139 évig működött ott, ezért vált a Lipótmező szó nemzedékek számára az "őrültek háza" megfelelőjévé. Az MTVA Sajtóadatbankjának háttéranyaga:

Orvostörténet, Liótmező, OPNI | InforMed Hírek15   InforMed | MTI

Az országos elmegyógyintézet építésének gondolata először 1791-ben II. Lipót uralkodása alatt merült fel, de különböző okok miatt csak terv maradt. Ennek következtében 1812-től a Habsburg Birodalom örökös tartományaiban a bécsi, a prágai és a lembergi elmegyógyintézetek bezárták kapuikat a magyar betegek előtt azzal az indokkal, hogy Magyarországon nem lévén tébolyda, az ország ezt a "jótéteményt" nem viszonozhatja.

A forradalom és szabadságharc idején, 1848 őszén Schwartzer Ferenc, a magyar tudományos elmekórtan megalapozója javaslatot tett a kormánynak tébolyda felépítésére, ő már a kies fekvése mellett jól megközelíthető Lipótmezőt találta legalkalmasabb helyszínnek.

Az intézet felállítása az 1850-es évekre halaszthatatlanná vált, és Buda városa - miután 22 helyszínt vett fontolóra - egy lipótmezei telek megvásárlása mellett döntött. (A terület az 1820-as évek óta volt Göbl Lipót molnár tulajdona, nevét is róla kapta.)

Az építkezést I. Ferenc József rendelete nyomán, Ludwig Zettl tervei alapján 1859-től több egymást váltó vállalkozás végezte, a költségek a felszereléssel együtt 1 millió 670 ezer forintra rúgtak. A zárt tömböt alkotó, az Országháznál csak néhány négyzetméterrel kisebb főépületet hatalmas park és 50 hold erdő övezte.

Eredetileg 800 beteg befogadására tervezték, de csak 500 beteg számára építették meg, és helyet kaptak benne az orvosok lakásai, a személyzet szállásai, konyha, irodák, raktárak.

A Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit, 300 beteggel, Schnirch Emil igazgatása alatt. 1898-ban Országos Elme- és Ideggyógyintézetre nevezték át, majd Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) néven működött 2007-es bezárásáig.

A betegeket kezdetben főként nyugtatókkal kezelték, a különösen nyugtalan ápoltakat kényszerzubbonnyal fékezték meg, esetleg magáncellába helyezték őket, de durva kényszerítő eszközöket nem alkalmaztak.

Az 1884-ben kinevezett második igazgató, Niedermann Gyula korszerűsítette a tébolydát, ahol az ápoltak száma 500-ra emelkedett. Működése alatt javultak a higiéniás körülmények, az élelmezés színvonala, lényegesen kevesebb lett a tbc-s betegek száma. A kényszerintézkedések csökkentek, a zubbony használatát mellőzték, a cellák ajtaját kinyitották, megkezdődtek a foglalkozások az osztályokon és a különböző műhelyekben. A múlt század elején bevezették a vízgyógykezelést, majd a szabad kijárást is, az orvosi ügyelet 24 órássá vált.

A komor falak közé az intézet élére 1910-ben kinevezett, a tisztséget tizenöt éven át betöltő Oláh Gusztáv vitt friss szellemet. A szociálpszichiátria módszereit az elsők között kidolgozó orvos a női betegeknek szalont rendezett be zongorával, a férfiaknak társalgót, a járóbeteg-ellátás kiépítésével és a megelőzéssel is foglalkozott. Télikertet csináltatott, uszodát, teniszpályát, kis színházat létesített, az intézetet korszerű konyhával, központi fűtéssel szerelték fel.

Lipótmező szakmai hírnevét még számos kiváló pszichiáter és pszichológus - többek közt Hollós István, Meduna László, Mérei Ferenc - öregbítette. Az intézményben neves művészek is kerestek gyógyulást, köztük a leghíresebb Gulácsy Lajos volt. A hálás festők által adományozott értékes képekből jött létre a világ egyik első pszichiátriai múzeuma (amelynek anyagát a második világháború után a szovjet Vörös Hadsereg magával vitte).

Budapest ostroma után a Vörös Hadsereg a Lipótmezőn rendezte be főhadiszállását, ezért a betegeket egyik napról a másikra kitelepítették, és csak 1946 szeptemberében költözhettek vissza, velük együtt tbc-s hadifoglyok és 150 hátrahagyott elme- és idegbeteg szovjet katona is az épület lakója lett.

Az intézetben 1948-ban alkoholelvonó osztály, 1951-ben neurológiai osztály nyílt, 1950-ben - az országban elsőként - gyermekpszichiátriai osztály kezdte meg működését, 1953-ban elme-belgyógyászati osztályt létesítettek.

A hetvenes évektől kezdve épült ki a nemzetközi mércével is magasra értékelt kutatóbázis, és az intézetben több egyetemi tanszék kezdte meg működését. Az 1980-as évek közepétől újabb modernizációs hullám kezdődött, koedukált osztályok jöttek létre, megszűntek a zárt osztályok, eltűntek a kórtermekből a hálós ágyak, a betegek szabadon mozoghattak, birtokba vehették az egész épületet.

Ezzel párhuzamosan az országban elsőként pszichoterápiás ambulanciát hoztak létre, ahol az ország egész területéről fogadták a betegeket. Az intézet utolsó évtizedeiben a betegek egy része szabadon kijártatott, dolgozhatott.

Az OPNI az ország első számú pszichiátriai központja volt, 2007. december 31-i bezárása előtt 900 ember dolgozott a 849 fekvőbeteg-ággyal rendelkező létesítményben, ahol számos kutatólabor is működött.

A bezárást az Egészségügyi Minisztérium azzal indokolta, hogy az OPNI korszerűtlen, málló épülete nem alkalmas a betegellátásra, gazdaságosan nem lehet működtetni. A járó- és fekvőbetegeket a főváros más kórházaiba irányították, de majdnem kétszer annyi ágy szűnt meg, mint amennyit más intézményeknek adtak át.

A szakmai tiltakozás ellenére történt bezárás elhibázottságát egy Állami Számvevőszék jelentés is megerősítette, mely szerint azóta többe kerül és kevésbé hatékony a pszichiátriai betegellátás, hiszen az OPNI-ban kórképekre, betegségcsoportokra specializált szakmai teamek dolgoztak, amelyek a bezárás miatt nagyrészt megszűntek. Befektetőt, új és végleges funkciót azóta sem sikerült találni a 2015-ben nyolcmilliárd forint értékűre becsült műemléki védettségű, romló állapotú ingatlanra.
| orvostörténet, Liótmező, OPNI
2018-12-05 20:22:08

Web Design & Development Prowebshop