Budapesten született 1899. március 28. án és a Fasori Gimnáziumban érettségizett. A pesti egyetem orvosi karára iratkozott be, s 1920-21-ben a firenzei egyetem patológiai intézetében, a Santa Maria Nova kórházban dolgozott a világhírű Banti professzor mellett.

1924-ben avatták orvossá Pécsett. A gyakorlati esztendő letöltése után a Budapesti Tudományegyetem Elme és Idegkórtani klinikáján dolgozott, Schaffer Károly professzor mellett megszakítás nélkül 15 évig.

1930-ban törvényszéki orvosszakértői vizsgát tett, s ezen időtől kezdve, mint a klinika rendelőjének vezetője, konziliáriusi és szakvéleményezési tevékenységet is folytatott.

A zsidótörvények értelmében-1939 november 1-én a klinikáról távoznia kellett. Schaffer és Benedek professzorok elismerő szavakkal méltatták Rakonitz szakmai tudását, aki emberi és orvosi magatartásával, munka- társaiban és betegeiben is szeretetet és tiszteletet támasztott személye iránt.

Ezután több intézetben helyettesi munkakört látott el és magánrendelőt nyitott. 1943. X. 10-től 1944. VII. 8-ig az angyalföldi Elme és Ideggyógyintézetben mint munkaszolgálatos végzett értékes munkát, azonban innen is menekülnie kellett és a háború végéig a gettóban és védett házakban talált menedéket.

Érdemeit csak a felszabadulás után ismerték el. 1946-ban „A vegetatív idegrendszer kórtana„ tárgykörében magántanári címet nyert.

Richter Hugó halála után, 1948. március 1. én a Szabolcs utcai kórház nagy hagyományú idegosztályának élére került.

1948. október 10-én az Orvosegészségügyi Szakszervezet Pavlov Ideg és Elmeszakcsoportjának főtitkárjává választották.

Ez időtől fogva állandó konziliáriusa lett a Corvin Ottó kórháznak és Kútvölgyi úti Állami Kórháznak. Alelnöke volt az Egészségügyi Tudományos Ideg és Elme Szakbizottságának.

1952-ben az Orvostudományok Kandidátusi címet nyerte el és ugyancsak abban évben „Érdemes Orvos” majd 1959-ben „Kiváló orvos” címmel jutalmazták.

1962-ben V. 17-én az Orvostovábbképző Intézet ideggyógyászati tanszékének vezető professzorává nevezték ki.

Ez időtől fogva a klinikai és a kutató munkája mellett, rendkívüli lelkesedéssel foglalkozott az ideggyógyász szakorvosok továbbképzésének feladatával, korai halála azonban megakadályozta tervei végrehajtásában. 64 éves korában, 1963 június 21. én hunyt el.

Tudományos munkásságának nagy része a Schaffer-klinikán töltött idejéből származik és klinikai jellegű. Eredményesen foglalkozott a vegetatív idegrendszer zavaraival, különösen a verejtékelválasztás kórosságaival. Behatóan vizsgálta a heveny atrophia faciei pathogenesisét, a hisztériás látótérbeszűkülés mechanizmusát és a polyradiculitis diagnosztikai kérdését.

Munkái közül talán a legjelentősebb a heredodegenerativ bibalismus kórképéről írott beszámolója, amelyben egy eddig ismeretlen kórképet irt le.

Utolsó munkáiban a Parkinson-kór és az akaratlagos Babinski-tünet kérdéseit taglalta.

Rakonitz Jenő tudományos munkásságát az éles szemű megfigyelés, a tapasztalatok pontos leírása, s a jelenségek maradéktalan logikai magyarázata jellemezte. Ez a gondosság, lelkiismeretesség, tudománytisztelet magyarázata annak, hogy dolgozatainak száma nem nagy, de nincs olyan munkája, mely akár pillanatokra is feledtetni tudná témájában való elmerülés mélységét.

Prof. Rakonitz Jenő tudományos érdeklődéséhez kiváló emberi tulajdonságai társultak. Széleskörű tudása az irodalom, a zene s a matematika területére is kisugárzott. Tudós volt abban az értelemben, hogy rendkívül sokat tudott, s előadásaiban, hozzászólásaiban, a hallgatóság tudásának végeláthatatlan tengerében merülhetett el.

Szerény és csendes ember volt. Nem a frappáns és hangos eredmények érdekelték, hanem a gondolkodás szépsége, a tények logikája, a megismerések élvezete. Szerény volt akkor, ha saját érdekében kellett volna küzdenie, de aktív volt az orvosi társadalom érdekében teljesített munkában. A Pavlov Szakcsoport főtitkári szerepében betöltött tevékenysége nemzetközi hírt és megbecsülést hozott a magyar elme és ideggyógyászatnak.

Betegei iránt tanúsított végtelen türelme s gyengédsége közismert volt. Ezen emlékezés nincs összefüggésben semmiféle aktuális időponttal, azonban kedves kötelességemnek éreztem e nagy humanista tudós emlékének felidézését.