A természettudósok, írók és az emberiség békéjéért harcolók legmagasabb kitüntetése a Nobel-díj, melyet minden év decemberében, az alapító halálának évfordulóján adnak át Stockholmban.

1930-ban Karl Landsteiner osztrák orvos kapta az orvosi-élettani Nobel-díjat "az ember vércsoportjainak felfedezéséért".

L

andsteiner Bécsben szerezte meg orvosi diplomáját, majd Németország és Svájc híres élettani intézeteiben folytatott tanulmányokat. A bécsi egyetem kórbonctani intézetének munkatársa volt, amikor látva a vérátömlesztések során kialakuló számos kedvezőtlen reakciót és veszélyt, 1900-ban elhatározta, hogy kideríti, mely tényezők felelősek a vérátömlesztések sikertelenségéért. Önmagától és öt kollégájától vett vérmintát, és ezekből készített 30 vérkeverékből álló sorozatot. Ebből azt állapította meg, hogy bizonyos személyektől származó vér mások vérével összekeverve a vörösvértestek kicsapódását okozza, vagyis agglutináció következik be. Ez a kicsapódás azonban nem jött létre valamennyi vérkeverékben. Landsteiner arra következtetett, hogy a kicsapódás létrejötte vagy elmaradása két antigén meglététől vagy hiányától függ. (Az antigén olyan anyag, mely a szervezetben ellenanyag-, vagyis antitest-képződést okoz.) Feltétele, hogy az antigén a vörösvértest felszínén helyezkedik el, s a két anyagot A-antigénnek (A-csoport) és B-antigénnek (B-csoport) nevezte el.

Két kollégájától származó vörösvértestek A-antigénnel rendelkeztek, két másiké pedig B-antigénnel. Ha a két különböző csoportba tartozó vérmintákat összekeverte, kicsapódás jött létre. Az ötödik kollégájának és magának Landsteinernek a vére egyik csoportnál sem okozott kicsapódást, ezért úgy gondolta, hogy ezeken a vörösvértesteken nincsenek antigének, s ezt a csoportot nullásnak (0 csoport) nevezte el. Ez az első, rendkívül kisszámú mintával történt kísérlete nagyon szerencsés volt, hiszen hat személy tartozhatott volna ugyanazon vagy esetleg csak két vércsoportba, hiszen a vércsoportok gyakorisága nem azonos. Nagy-Britanniában például a lakosság 46 százaléka a 0 csoportba tartozik, s csak 9 százaléka a B csoportba.

Nagyobb számú anyagon végzett vizsgálatairól a bécsi orvosi hetilap hasábjain számolt be 1901. november 14-én. Két év múlva Castello és Sturli kutatótársaival megtalálta a legritkább, a negyedik vércsoportot (AB), mely A és B antigénnel egyaránt rendelkezik. Annak ellenére, hogy az ABO-vércsoportrendszer felfedezése óriási jelentőségű volt, lehetővé tette a vérátömlesztések végzését, s alapul szolgált további vércsoportrendszerek felfedezésének, Landsteiner csak 1930-ban kapta meg munkásságáért a Nobel-díjat.

Időközben kivándorolt az Egyesült Államokba, s a Rockefeller Intézetben folytatta kutatásait. 1927-ben felfedezi az MN- és P-faktorokat, majd Wiener amerikai kutatóval további érdekes felfedezésre jutottak. Megállapították, hogy az indiai rhesus majom (Macacus rhesus) vérét emberi vérbe fecskendezve a New York-ban élő fehér emberek közül hétből hatnak a vérét agglutinálja, de van olyan, akiét nem. Ezek szerint vannak Rhesus pozitív (Rh +) és Rhesus negatív (Rh -) emberek. Ez a felfedezés rendkívül jelentősnek bizonyult. A vérátömlesztéseket úgyszólván teljesen biztonságossá tette, ugyanakkor Landsteiner és Wiener eredményeinek ismeretében tudta Levine és Stetson megoldani a halva születések rejtélyét olyan magzatok esetében, akik Rh - anyától és Rh + apától születtek. A biztonságos vérátömlesztések és a magzati védelem szempontjából fontos antigének száma ma már 42, s meggyőződésem, hogy ez a szám még növekedni fog. A vércsoportokkal kapcsolatos felfedezéseken kívül Landsteiner egyéb értékes megfigyeléseket is tett: felfedezte a szifilisz kórokozójának mikroszkópos sötét látótérben való vizsgálatát. Már 1909-ben kísérletezett az akkor nagy járványokat okozó gyermekbénulás (gyermekparalízis) majmokra történő átvitelével, s megállapította, hogy a betegséget vírus okozza.

Landsteiner kutatási eredményei mérföldkövet jelentenek az orvostudomány több területén, a Nobel-díjra többszörösen is érdemes volt.