Hirdetés

Reichstein, Kendall és Hench

A természettudósok, írók és az emberiség békéjéért harcolók legmagasabb kitüntetése a Nobel-díj, melyet minden év decemberében, az alapító halálának évfordulóján adnak át Stockholmban

orvosi, Nobel-díj, mellékvesekéreg, hormon, kortizon |

Gyógy-ír   Kisalföld

1950-ben a lengyel származású svájci vegyész, Tadeus Reichstein, az egyesült államokbeli Edward Calvin Kendall és az amerikai Philip Shoewalter Hench orvos megosztva kapták az orvosi-élettani Nobel-díjat "a mellékvesehormonok szerkezetének és biológiai hatásának felfedezéséért" indoklással. A mellékvese a két vese felső pólusán sapkaszerűen ülő, egyenként 11-18 g súlyú belső elválasztású mirigy (hormonokat termel, melyeknek hiánya és túlsúlya egyaránt betegséget okoz, s ezeket a hormonokat egyenesen a vérbe üríti). Szerkezetileg kéreg- és velőállományból áll. A kéreg termeli a kortikoidokat (cortex = kéreg), a velőállomány pedig az andrenalint és a noradrenalint

A mellékvese velőállományának hormonját Jokichi Takamine japán kutató fedezte fel 1901-ben. Az 1950. évi három Nobel-díjas tudós a mellékvesekéreg hormonjait kutatta. A mellékvese kéregállománya három zónára különül. A külsőben a szervezet ionháztartásáért felelős hormonok termelődnek (mineralokortikoidok), a középső zónában termelődnek a glikokortikoidok, melyek fokozzák a fehérjelebontást és a szénhidrátszintézist, csökkentik a zsír felhasználását, a csont- és porcképződést, valamint a kötőszövetes elemek fehérjetartalmát. Mérséklik a gyulladásos reakciókat és csökkentik az allergiás jelenségeket. Növelik a gyomornedv- és a vizeletelválasztást. A harmadik zónában az androszteron termelődik, ami a másodlagos nemi jelleget férfias irányba tolja el

A mellékvesehormonok termelését az agyalapi mirigy stimulálja, a felső irányítás azonban a központi idegrendszerből érkezik. Reichstein és Kendall a kéreghormonok kutatását végezte, a hormonok gyakorlati alkalmazása pedig Hench nevéhez fűződik.

Tadeus Reichstein lengyel származású svájci vegyész, 1897-ben született Kijevben. 1905-ben Berlinbe, majd Zürichbe költözött a család. Reichstein már svájci állampolgárként kezdte tanulmányait a zürichi Eidgenossische Technische Hochschulén, 1922-ben doktorált, majd a főiskola szerves és élettani kémia tanszékének docense, később egyetemi tanára lett. 1938-ban a baseli egyetem gyógyszerészeti intézetének igazgatója. Legbehatóbban a mellékvesekéreg működésével foglalkozott, ezen belül is a glikokortikoidok kutatásával. Már 1935-ben közzétette első megfigyeléseit, azonban 1946-ra arra a következtetésre jutott, hogy az általa izolált hormon nem egyféle, hanem legalább 29 különféle szteroid (szteránvázas vegyület) összetevőből áll. A mellékvesekéreg által termelt mintegy 40 féle anyagból harmincat Reichstein állított elő. Tisztázta a szteroidok összetételét és természetét. Legfontosabb vegyületnek a hidrokortizont és az aldoszteront tartotta. Megállapította, hogy a biológiailag legaktívabb aldoszteron alkalmas a mellékvesekéreg-elégtelenség (Addison-kór) kezelésére, s ennek szintetikus előállítását is elvégezte. 1946-ig számos megfigyelést tett a kortikoszteroidokkal kapcsolatban. Foglalkozott még a kávé és a cikória aromás anyagainak vizsgálatával és vitaminkutatással. A C-vitamin nagyüzemi termelésének módszerét is tökéletesítette

Edward Calvin Kendall (1886-1972) amerikai biokémikus a Columbia Egyetem kémiai fakultásán végzett 1908-ban, majd 1910-ben doktorált. A Mayo-klinika biokémiai osztályának vezetője lett és számos megtisztelő tudományos elismerésben részesült. Pályája elején a pajzsmirigyhormonnal foglalkozott, s más, belső elválasztású mirigyek működését próbálta tisztázni. A mellékvesekéreg hormonjainak felderítése nem történt még meg, Reichstein foglalkozott eredményesen a témával Svájcban. Kendall 28 féle szteroidot izolált a mellékvesekéregből, s ezek közül 4 mutatott hatást a kísérleti állatokra. Az anyagokat A-, B-, E- és F-vegyületeknek nevezte el. A II. világháború fokozta az érdeklődést a kéreghormonok iránt, mivel olyan hatást tulajdonítottak nekik, hogy fokozzák az erőnlétet. Ilyen irányú felhasználásra nem került sor, viszont 1944-re szintetizálták az A-vegyületet (11-dehidrokortikoszteron) és az E-vegyületet (kortizon), melyek gyakorlati alkalmazását a harmadik Nobel-díjas, P. S. Hench vezette be

Philip Shoewalter Hench amerikai orvos (1896-1965) 1916-ban szerezte orvosi diplomáját a Lafayette Collage-ban, 1925-től a minnesotai egyetem Mayo-alapítványának tagja lett és a reumaosztályt vezette. 1942-től a hadsereg orvosi testületének tagja, s a hadsereg reumaközpontjának igazgatója. Szakmai érdeklődése a reuma okainak kutatásához vezette, rámutatott arra, hogy a reumás kórképek lefolyási formája nem egységes. Számos vegyi anyagot, köztük hormonokat próbált ki az ízületi gyulladások kezelésére. Minthogy munkatársa, E. C. Kendall a mellékvesekéreg-hormonokkal foglalkozott, figyelme ezekre irányult. A negyvenes években a kortikoidokat már szintetikusan előállították, elegendő mennyiség állt rendelkezésre. Kísérleteket kezdett az E-vegyülettel és ő nevezte el kortizonnak. Meglepően jó eredményeket ért el reumás ízületi gyulladásos betegeknél, az első kezelést 1948. szeptember 21-én kezdte el, s három év alatt a kezelés széles körben elterjedt, noha a kiváló kezelési eredmények nem bizonyultak elég tartósnak

A kortizont ma is kiterjedten alkalmazzák: leggyakrabban a reumás és allergiás betegségekben. Sajnos hamar kiderült, hogy a mellékhatások miatt csak mint korlátozott "csodafegyver" kerülhet alkalmazásra. Reichstein, Kendall és Hench 1950-ben jelentős felfedezésükért Nobel-díjban részesültek.

orvosi, Nobel-díj, mellékvesekéreg, hormon, kortizon

2002-07-29 11:23:14

Hirdetés

Legfrissebb

AZ ORVOS VÁLASZOL

Szakorvosaink válaszai olvasói kérdésekre

Mielőtt kérdez, keressen orvosaink korábbi válaszai között!

Hirdetés
Hirdetés

Web Design & Development Prowebshop