A sztreptomicin felfedezése

A természettudósok, írók és az emberiség békéjéért harcolók legmagasabb kitüntetése a Nobel-díj, amit minden év decemberében, az alapító halálának évfordulóján adnak át Stockholmban.

1952-ben az orvosi-élettani Nobel-díjat az orosz származású, amerikai bakteriológus, Selman Abraham Waksman kapta "a tuberkulózis elleni első hatásos antibiotikum, a sztreptomicin felfedezéséért".

Selman Abraham Waksman (1888-1973) Ukrajnában született és 1910-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba. Ezért kissé megkésve kezdte el tanulmányait a Rutgers egyetem mezőgazdasági fakultásán, s bár más egyetemeken is folytatott tanulmányokat, a diploma megszerzése után ismét visszatért a Rutgers egyetem mikrobiológiai osztályára, ahol a ranglétrát bejárva, egyetemi tanár és a mikrobiológiai intézet igazgatója lett. OEgy kutatásai és a sztreptomicin felfedezése is ehhez az egyetemhez kötődnek. Waksman elsősorban talaj-mikrobiológiával foglalkozott, munkatársaival mintegy tízezer talajmikroba antibiotikus működését tanulmányozta.

Az antibiózis az a jelenség, mikor a mikroorganizmusok tenyésztésük során olyan anyagcseretermékeket állítanak elő, melyek a másik mikrobát károsítják vagy elpusztítják. Ezt a jelenséget már a múlt században ismerték - első leírója Pasteur volt -, gyakorlati hasznosítására azonban csak a penicillin felfedezésével került sor. Fleming 1929-ben fedezte fel a Penicillum notatum nevű penészgomba baktériumölő hatását, gyakorlati alkalmazását pedig 1940-ben Florey és Chain tették lehetővé (1945-ben mindhárman Nobel-díjat kaptak). Waksman vezette be az orvosi szaknyelvben használt antibiózis fogalma alapján az "antibiotikum" elnevezést.

Waksman munkacsoportja 1940-ben fedezte fel az első antibiotikumot, az aktinomicint, melynek alkalmazása az emberi gyógyászatban nem terjedt el mellékhatásai miatt. Óriási szakmai elismerést váltott ki a Streptomyces griseus tenyészetéből kivont és sztreptomicinnek elnevezett antibiotikum, aminek jelentős szerep jutott a gyógyításban. A sztreptomicin olyan baktériumok ellen volt alkalmazható, melyekre a penicillin nem hatott. Legfontosabb tulajdonsága pedig az volt, hogy a tuberkulózis gyógyítására is alkalmasnak bizonyult. A sztreptomicin kísérleti állatokon történő kipróbálása és klinikai értékelése a rochesteri Mayo klinikán történt, ahol megállapították, hogy számos fertőzés leküzdésére kiválóan alkalmas.

Mivel a sztreptomicin volt az első antibiotikum, amely a tuberkulózis kórokozója ellen hatásos, a tüdőgyógyászok is széles körben kipróbálták és meglepően jó eredményeket értek el, különösen a nagyon súlyos kórformák kezelése során, például miliáris (szóródásos) tuberkulózisban vagy tuberkulotikus agyhártyagyulladások esetében. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy vannak olyan tbc-baktériumtörzsek, melyek nem reagálnak a sztreptomicinre vagy ellenállóvá válnak vele szemben. A későbbi tapasztalatok azt mutatták, hogy ha kemoterápiás (kémiailag előállított) tuberkulózis elleni gyógyszerekkel kombinálva adták a sztreptomicint, sokkal jobb gyógyulási eredményeket lehetett elérni.

Ma már korszerűbb antibiotikumok foglalták el számos fertőzés esetében a sztreptomicin helyét, de a tuberkulózisellenes küzdelemnek még ma is használható fegyvere. Mellékhatásai miatt, melyek elsősorban a halló-egyensúlyozó ideg károsodását okozzák, igyekeznek felváltani a sztreptomicint hasonló hatású, de mellékhatásoktól mindinkább mentes antibiotikumokkal. Waksman a sztreptomicin felfedezésével sok súlyos beteg életét mentette meg, s felfedezése mérföldkövet jelentett a tuberkulózis gyógyításában az egész világon. 1952-ben orvosi-élettani Nobel-díjban részesült. Rendkívül eredményes kutatómunkája során még mintegy húszféle antibiotikumot fedezett fel és nagy érdeme volt a talaj mikrobiológiai összetételének felderítésében.

| orvosi, Nobel-díj, tuberkulózis, tbc, tüdőgümőkor, sztreptomicin, baktérium, antibiotikum
2002-07-29 11:23:57

Web Design & Development Prowebshop