Járványok és következmények

Egy újonnan felbukkant vírus hatására a ma embere is kénytelen megtapasztalni a karantén „élményét”: a bizonytalanságot, a félelmet a betegségtől, a gazdasági válságtól. Hogyan reagáltak elődeink azokban az évszázadokban, amikor a járványok kiváltó okairól és az ellenük való hatékony fellépés eszközeiről sokkal kevesebbet tudtak, mint napjainkban?

| InforMed Hírek18   InforMed | Glanz, J.

Kosztolányi Dezső 90 évvel ezelőtt, 1930 körül Esti Kornél történetébe szőve emlékezett vissza a 20. századi Magyarország legveszedelmesebb járványának tartott, 1918 őszén tömegessé váló spanyolnátha idejére. Az emberek a háború végnapjaiban nemcsak a politikai bizonytalanság miatt böngészték a napilapokat, hanem a titokzatos járványról, de leginkább annak sikeres leküzdéséről vártak híreket. 

Csalódniuk kellett: a sajtó ellentmondásos intézkedésekről, egymást hibáztató politikusokról és városatyákról, tömeges halálesetekről tudósított. A gyászjelentéseket szemlélve sokan érezhettek úgy, ahogyan azt Kosztolányi Esti megtudja a halálhírt című novellájában leírta: „Keze a reggeli újságok után nyúlt. 

Gyorsan föllapozta őket. Winterné nevét kereste a halottak lajstromában, de még nem volt benne. Egyébként csupa gyászjelentés meredt rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdő egy temetőben. 178 új haláleset – hirdették a cikkek, szinte ujjongva –, tetőfokon a spanyoljárvány. – Nem spanyol – gondolta. – Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.” 

Évszázados félelmek

Nem véletlen, hogy a járványok történetében elsőként pandémiává, világjárvánnyá növekedő spanyolnátha pusztítása a pestist juttatta rögtön az emberek eszébe. Egy svájci orvos félreérthető boncolási jegyzőkönyve alapján szárnyra kelt a rémhír: a spanyolnátha nem más, mint tüdőpestis. 

Magyarországon a köztiszteletben álló járványügyi szakembert, dr. Korányi Sándort kérték fel, nyugtassa meg az embereket, a spanyolnáthának nincs köze a pestishez. Miért féltek annyira az emberek a pestistől, mikor a 19. században feltűnt kolerajárványok utolsó hullámainak idején (1872–1873, 1892–1893) sokan maguk is éltek? 

Talán hallottak a fekete himlőről (ami az oltásnak köszönhetően a 19. századi Magyarországon már csak lokális járványokat okozott), évről évre féltették gyermekeiket a tavasszal és ősszel rendszerint visszatérő, akkor még akár halállal végződő diftériától, szamárköhögéstől vagy kanyarótól.

1348-tól kezdve, közel négyszáz éven keresztül Európa lakosságának majdnem minden nemzedéke maga is átélte a pestis borzalmát, vagy legalább hallott róla mások elbeszéléseiből.

Az első hullám utólagos becslések alapján Európa lakosságának mintegy 30%-át elvitte, a népes városokban a halálozási arány 25-40% körül mozoghatott, időnként ennél magasabb értékeket is elérhetett, mint például Marseille-ben 1720–1722-ben (39-50%).

Egyéni reakció és központi parancs: elzárkózni

Mit jelentett az igazi dögvész, és mi volt rá az emberek reakciója? Egészen részletes magyarázatot kapunk hazai levéltári források alapján, például Buda tanácsülési jegyzőkönyveiből. 

1709 nyarának utolsó napjaiban a tabáni rácok között regisztrálták az első fertőzötteket. 310 évvel ezelőtt, 1710 tavaszán már több városrész teljes zárlat alá került, de a Vízivárosban és a Várban ugyancsak igyekeztek bezárkózni a házukba a polgárok, városlakók. Csak idő kérdése volt, mikor kerül az egész város pestiszárlat alá.

Az Isten büntetésének tekintett döghalál ellen a középkor óta egyetlen módszert ismertek, az érintett terület minél körültekintőbb elzárását, a betegek elkülönítését.

A fertőzött terület őrzésében és ellátásának megszervezésében fontos szerep jutott a katonaságnak. A helyiek a hosszú távú, gazdasági következményekre gondolva igyekeztek titkolni a pestis felbukkanását, ezért az érintett település irányítását átmenetileg egy vegyes bizottság vette át, élén a katonaság képviselőjével. 

A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, jelentős részben a seregek vonulásának következtében, az egész országban gyorsan terjedt a pestis. A bécsi udvar ezért – a hazai járványok történetében először – központi irányelveket dolgozott ki. 

Ahová lehetett, járványorvosokat és orvosságot küldtek, határoztak az említett vegyes bizottságok (commissio sanitatis) összetételéről és működésük rendjéről, előírták a fertőzöttek kötelező bejelentését. 

A háborús viszonyok közepette ezek az intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, becslések szerint a lakosság 10-13%-a meghalt, ez számszerűsítve 300 000-410 000 főt jelenthetett (a spanyolnáthában elhunytak bizonyára erősen alábecsült számát mintegy 53 000 főre tették).

Engedetlenség és félelem

A központi intézkedések ellenére az 1709–1710-ben történtek nem sokban különböztek az 1692–1693-as járványtól. A családtagjaik karjából kiragadott és a pestiskórházban elhunyt szeretteiket gyászoló, a zárlat miatt éhező, fázó lakosok körében gyorsan kialakult egyfajta világvége-hangulat. 

Az emberek mozgásának korlátozása, házaik naponkénti átkutatása betegek után, a szigorú előírások és az ellátási nehézségek a járvány fenyegetésével karöltve gyakran szokatlan, erőszakos reakciókat váltottak ki a lakosságból. 

Az engedetlenség és a félelem lassan a város majdnem minden lakosát érintette. A város vezetése sem mutatott jó példát: a polgármester beteg mostohaleányát rejtegette, a tanácsosok érdekcsoportokra szakadtak, aki tehette, környékbeli birtokára, házába menekült. 

Mindenki igyekezett biztonságba helyezni legértékesebb holmijait: a polgár a határban elásta a pénzét, a rác a fertőzött, lefoglalásra ítélt ruhaneműit menekítette a szőlőkbe, a Gellért-hegy sziklaüregeibe. 

A szegény rácok a pestisorvos embereit ugyanúgy kövekkel dobálták és szidalmazták, ahogyan nem sokkal később tették azt a járványbiztosnak kinevezett városi tanácsosokkal a horvátvárosi lakosok, amikor fertőzött városrészüket a katonaság közreműködésével megpróbálták elzárni a Vízivárosról. 

A zárlat alá vett Tabán lakosai éjszakánként titkon vízre szálltak, és a ráckevei – ugyancsak pestisfertőzött – rácokkal üzleteltek, legtöbbször bort, pálinkát vittek feketén eladni. Akadtak olyan éhező rácok is, akik alkalmanként Törökbálintra szöktek ki koldulni. 

Megint mások csak a közeli szőlőkbe mentek éjszaka, ahol a járvány elől kiköltözött társaikkal, illetve a környező falvakból ideérkezettekkel kereskedtek, vagy a sötétség leple alatt ellopták tüzelőnek a szőlőkarókat. 

A tűzifa fogytával először a csónakok egy részét aprították fel, ezután következtek a bútorok; éjszakánként jobb esetben csak a száraz szőlővenyigét szedték össze, rosszabb esetben kivágták az élő tőkéket és a gyümölcsfákat.

Képlékeny társadalmi rend

A magasabb társadalmi állásúak sem tűrték könnyebben mozgásuk szabad korlátozását, és külön sértésnek vették, hogy a társadalmi rangsorban alattuk álló őrszemélyzeté a döntés joga. Egy gazdag mészáros egyik délelőtt „kerül, amibe kerül” felkiáltással lovával nekiugratott a Császár fürdőnél felállított útakadálynak, délután pedig kocsival próbálta áttörni. 

Egy városi tanácsos neje ütlegelni kezdte az őröket, mások szidalmazták őket. A pestis felbukkanása óta megelőzésként a városban tiltottak mindenféle mulatozást, italozást, táncolást, összejövetelt, a szabály megszegői pedig komoly bírságra számíthattak. Ennek ellenére egy tanácsosné és egy nemes polgár a nejével együtt többször lementek a lezárt Tabánba enni-inni. 

A Vízivárosban és a Várban lakó polgárok egy engedetlen csoportja 1710 szeptemberére ugyancsak megunta a tilalmakat, rendszeresen kiszökött az országúti városrészbe, ahol présházakban törzshelyeket alakítottak ki maguknak: ettek, ittak, szervezkedtek a polgármester ellen. A dolog olyan méreteket öltött, hogy tájékoztatni kellett a budai várparancsnokot, a tanács pedig a pénzbírság mellett lakóhelyükről való kizárással fenyegette ezeket a személyeket.

A budai tanács 1694-ben határozta el egy Szentháromság-emlék felállítását a lakosságot ekkoriban rendszeresen pusztító pestisjárványok elleni védekezés céljából, illetve az azok megszűnése miatti hála jeléül. 

Az első Szentháromság-szobor alapkövének letételére 1700-ban került sor. A szobor - Ceresola Vereio építész és Ferretti Bernát kőfaragó alkotása - 1706-ban készült el. 1709-ben - egy újabb járvánnyal összefüggésben - az alkotást Újlak külvárosba helyezték át, s a magisztrátus egy még nagyobb, díszesebb Szentháromság-szobor létesítését határozta el.

A ma is álló emlékoszlop Ungleich Fülöp szobrász alkotása, a domborművek és címerek faragására Hörger Antal kapott megbízást. Az emlékoszlopot 1713. június 11-én avatták fel. 

A társadalmi rend felbomlása karantén idején akár lázadásig is fajulhatott, ahogyan 1739-ben történt a Tabánban. A családtagok nem engedték elvinni beteg hozzátartozóikat, mire katonák érkeztek a beteghordók segítségére, kisebb dulakodás támadt. 

Asszonyok azt kezdték híresztelni, hogy a katonák el akarják pusztítani a tabáni polgárokat, mire félreverték a harangokat. Az odasereglett lakosság a katonákra támadt, a csetepaté végére sokan megsebesültek, a pestisorvost vérbe fagyva, felismerhetetlenségig összevert fejjel találták meg.

Pénztelenség, éhínség, tömeges elvándorlás

1709 és 1712 között Buda városának egyes részei vagy az egésze három alkalommal került hosszú hónapokra zárlat alá. A város vonzerejét jelentő gyógyfürdők ezekben az években a hozzájuk tartozó fogadókkal, kocsmákkal együtt jórészt zárva maradtak, a híres borvidék szőlőit alig művelte valaki, a távolabbi kereskedelmi kapcsolatok megszakadtak, a zárlat alá kerültek ellátása és a védekezés költségei az állami segítség ellenére hatalmas összegeket emésztettek fel, amit a város csak kölcsönökből tudott fizetni.

Míg a pestis által megkímélt Pest város tanácsa 1711-ben és 1712-ben soha nem látott vásári sokadalomról számolt be, addig a budai tanácsosok levélben könyörögtek más városok vezetőinek, hogy ne kerüljék el tovább Budát, jöjjenek piacozni, üzletelni, különben éhen vesznek. 

A jelenség nem egyedülálló: Európa más részeiben is előfordult, hogy a pestisfészeknek tekintett városokat sokáig elkerülték, azok korábbi gazdasági jelentőségüket elveszítették.

Nem tudjuk, egy nagyobb pestist követő éhínség közvetlenül vagy közvetve hány ember életét követelte. Mi történt a város lakóival, a családokkal? 

A városi szegények könnyen földönfutóvá válhattak, Budán például az első időkben kunyhóikat a hatóság emberei a védekezés nevében felgyújtották. A pestiskórházi és az azt követő veszteglőházban kapott kezelésért, ellátásért nem kellett ugyan fizetniük, de távozásukkor „tiszta” ruhát kaptak a várostól, ennek az árát később le kellett dolgozniuk.

Ezeket a teljesen nincstelenné vált embereket gyakran semmi nem kötötte többé korábbi lakhelyükhöz, a ruha ledolgozása helyett inkább elvándoroltak. A háborúk és a sokszor ezek nyomában járó pestisjárvány következtében új otthont kereső vándorok tömeges felkerekedése a korszakban ismert jelenség volt. A megélhetési nehézségek a tehetősebb polgárokat sem kerülték el, de őket a tulajdonuk, a céhes tagságuk vagy a polgárjoguk jobban helyhez kötötte.

„A természet kiigazítása”

A megözvegyült mesternek vagy a magára maradt leánynak, özvegyasszonynak is minden korábbinál nagyobb szüksége volt támogatásra. A pestist követően mindig jelentősen növekedett az esküvők száma, rendszerint meghaladta az év azon időszakában szokásos házasságkötések számát. Ezt utólag „a természet kiigazításaként” értelmezik, aminek célja a népességfogyás mérséklése, mégsem szabad elhallgatni a mögötte húzódó megélhetési válságot. 

A rendkívüli helyzetet mutatja, hogy ezekben az időkben hajlamosak voltak felrúgni a párkeresés egyébként szigorú normáit, elhalványultak a társadalmi, vagyoni, életkorbeli különbségek.

A pestis a közösségekben megerősítette az összetartozás érzését, a beteg vagy később a megélhetési nehézségekkel küzdő rászoruló a helyben élő családtagjaira és a szomszédjaira, a származási közösségére vagy a gyülekezetére számíthatott. 

Nem ritka a megözvegyült szomszédok házasságkötése vagy a szomszédok árváinak sajátként való felnevelése, de az egyes emberek maguk is fokozottan figyeltek a tágabb lakókörzet (pl. Horvátváros, Halászváros) rászorulóinak segítésére. A lakosság és a városvezetés egyetértett abban, hogy a veszélyeztetett városrészekben, a főként szegények lakta Tabánban növelni kell a hatósági orvosok számát.

A városba érkező idegenekkel szemben azonban már nem voltak olyan segítőkészek a helybéliek: féltek a számukra ismeretlenektől. Az idegenkedés mögött részben ott élt a pestistől való állandó félelem. 

A gyanús eseteket – ha idegen betegedett vagy halt meg – azonnal jelentették, felkutattak mindenkit, aki érintkezett a beteggel, rekonstruálták az utolsó napjait, orvosi konzílium vizsgálta ki az esetet, amiről azután jelentettek a hatóságoknak. A gyanús körülmények között megbetegedett idegen és esetleges társai stigmatizálása gyorsan megtörtént, éppen ezért a helyiek igyekeztek elhatárolódni tőlük.

Protokollok, törvények, fejlődő infrastruktúra

A korban nagyobb távolságra utazni, árut szállítani csak előzetes engedéllyel lehetett, amelyben igazolták a hatóságok, hogy sem az áru, sem a szállítója nem pestises vidékről érkezett. Ennek – és az 1738-ban a törökellenes háború miatt hazánkba érkező pestisnek – az emlékére tűnt fel a határon Jókai regényében, az Az arany emberben Tímár Mihály és Ali Csorbadzsi hajóján az ellenőr: pestises beteget keresett. 

A 19. században egyébként már inkább a kolera miatt figyelték az emberek mozgását. A dunai hajósok számára külön kikötőket jelöltek ki, ahol a vesztegzár alá helyezett hajók utasai a megfigyelési idejüket töltötték, illetve áruikat – ha nem a megsemmisítendő kategóriába tartoztak – meghatározott időre „pihentetni” kellett.

"A népkonyha üdvös intézményének létesítésénél készségesen segédkezett a magyar szent korona országainak vörös-kereszt-egylete is. Ugyanazon egylet már két héttel a hivatalosan megállapított kholera-eset előtt, szept. 13-iki ülésében fögondnoka, dr. Darányi Ignácz indítványára, az Erzsébet-kórház barakkjaiban levő kocsi-parkját, összesen 105 kocsit, felajánlotta a betegek szállítására. Ezzel a legnagyobb kiterjedésű járvány betegeinek elszállításáról is gondoskodva van."

Az Európában 1831-ben először megjelenő kolera elleni védekezés – ahogyan a vérhas, a kiütéses tífusz vagy hastífusz esetében is – a pestis elleni protokollnak megfelelően zajlott, társadalomra gyakorolt hatása (pl. koleralázadás) sem sokat változott. 

A pestissel való együttélés során, tapasztalati úton mégis sok olyan megoldást találtak, amit lényegében azóta alkalmazunk. A 17. századi Itáliában, majd Franciaországban kezdtek el a pestisorvosok védőöltözetet hordani. A hosszú köpeny, csizma, kesztyű, az arcot és a szemet takaró, hosszú csőrben végződő maszk védelme nem hasonlítható a mai felszerelésekéhez: viselőjét nem óvta meg teljesen a miazmás, betegséget terjesztő levegőtől, mégis fontos előrelépés volt. 

Hasonlóan veszélyesnek gondolták a pénzt: ecetes vízben áztatták, hevítették. Megfigyelték, hogy a füst ugyancsak elűzi a miazmákat, ezért a leveleket, iratokat vagy a betegszobát igyekeztek jól átfüstölni. A kolera baktériumának felfedezése előtt már bizonyították, hogy ezt a betegséget az emberi ürülék és a szennyezett ivóvíz terjeszti.

A 19. századi városok infrastruktúrájának fejlődésére döntő hatást gyakoroltak a kolerajárványok és az ezeket követő társadalmi nyomás.

Budapesten az 1872–1873-as kolerát követően először arról határoztak, hogy a nagy bérházakat kötelező rákapcsolni az ivóvíz- és a szennyvízhálózatra is, már ahol ilyenek léteztek. A hálózat fejlesztése és a vízmű építése anyagi okokból váratott magára, az 1892-ben visszatérő következő hullám azonban komoly figyelmeztetésnek bizonyult. Az 1876. évi közegészségügyi törvény az önállóvá váló település-egészségügy, a lakosság körében folytatott széles körű felvilágosító munka jelentősen hozzájárult a nagy járványok leküzdéséhez. Mind között azért mégis az 1770-es években utoljára felbukkanó pestistől és a kolerától féltek a leginkább – 1898-ban törvény született arról, hogy ezek esetén a védekezés költségeit az állam vállalja.

Korunk emberéhez a spanyolnátha esik időben a legközelebb, pedig a számok tekintetében hazánkban nem versenyezhet a régi nagy járványokkal. 1918-ban Magyarországon a karanténról csak beszéltek, de nem rendelték el: az adott körülmények között nem is lett volna értelme, mivel napi több katonavonat hozta a frontról a katonákat, köztük sokakat betegen, újabb vonatok pedig a lakhelyükről elüldözött civil menekülteket.

Egy szokásos következmény: a távolságtartás

A nagy járványok után szinten minden korszakban érezhetően távolságtartóbbá váltak az emberek. Egy ilyen helyzetben a többség kivár, biztonsági okokból inkább szűkebb családi körben, lokális közösségében tölti az időt. 

A pestis, a himlő, a kolera megfékezésének évszázadokig legsikeresebb eszköze, a karantén emléke máig él, legalábbis az alapvető szükségleti cikkek, az élelmiszer vagy a gyógyszerek felvásárlásának mértéke ezt mutatja. 

A terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé az egyes járványok társadalmi hatásainak részletes elemzését, ugyanakkor napjaink eseményei rámutatnak, hogy a 21. század fejlett orvostudománya mellett sem érezhetjük magunkat teljes biztonságban. Egy korábban ismeretlen fertőző betegség hatására mi is megtapasztalhatjuk a karantén „élményét”, a félelmet a betegségtől, a gazdasági válságtól.

„Historia est magistra vitae” – a múlt tanulmányozása, a járványok rövid és hosszú távú társadalmi-gazdasági hatásainak kutatása nem öncélú, és még hasznunkra lehet.

Géra Eleonóra történész-levéltáros

ELTE Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének docense

Forrás: mta.hu.

| járványok, pestis, kolera, spanyol nátha
2020-04-17 14:13:43

Web Design & Development Prowebshop